Farsang van. Az évnek az az időszaka, amikor ér maszkot viselni. Magunkra öltjük, nevetünk, szerepeket játszunk, majd a végén hazamegyünk, levesszük, és visszatérünk hétköznapi önmagunkhoz. De nem csak a 2-3 órán át viselt farsangi álarcok léteznek. Vannak láthatatlan maszkok. Ezeket azért hordjuk, hogy elfogadhatóbbak legyünk, ne lógjunk ki a sorból. Hogy ne legyen furcsa, vagy „más” az, ahogyan érzékeljük és megéljük a világot. Gyenge-Rusz Anett írása.
A maszkolás azt jelenti, hogy a társadalmi elvárásokhoz igazítjuk a viselkedésünket, miközben elrejtjük a valódi működésünket. Ez sokszor tudattalanul történik.
Nem feltétlenül azért, mert „nem akarjuk önmagunkat adni”, hanem mert valamikor azt tanultuk meg: így biztonságosabb.
Bárki hordhat ilyen maszkokat, aki valaha azt élte meg, hogy a valódi reakciói, érdeklődése vagy határai nem férnek bele az őt körülvevő, mások, vagy a társadalom által meghúzott keretbe.
A szorongó típusú embereknél például, a maszkolás sokszor abban jelenik meg, hogy mosolyognak és bólogatnak, miközben belül feszültek. Nem szólnak, ha túl sok az inger, ha elfáradtak, mert megtanulták, hogy nem illik kilógni, nem illik nemet mondani, kényelmetlenséget okozni. Inkább alkalmazkodnak, miközben lassan „elfogynak”.
Neurodivergens (autizmus, ADHD, stb.) működés esetén a maszkolás gyakran tudatosabb és folyamatos figyelmet igényel: mikor illik megszólalni, hogyan kell reagálni, milyen arckifejezés számít megfelelőnek. Mintha egy láthatatlan forgatókönyvet követnének, amit nem ők írtak, csak megtanulták kívülről. A nap végére pedig nem azért kimerültek, mert túl sok mindent csináltak, hanem mert végig szerepben voltak.
Ez a tanulás sokaknál már gyerekkorban elkezdődik.
Nekem konkrét emlékem van róla, hogyan kezdtem el magamra erőltetni a kortársaim által kedvelt zenéket. Valójában teljesen mást szerettem hallgatni, de nem akartam, hogy emiatt közösítsenek ki. Ugyanez történt a filmekkel, olvasmányokkal, érdeklődési körökkel, egyes személyiségjegyeimmel, közben lassan megtanultam, hogy bizonyos részeimet jobb elrejteni. Ez kívülről apróságnak tűnhet. Belül azonban pontos lenyomata annak, hogyan kezdjük el nagyon korán felülírni önmagunkat az elfogadásért cserébe.
Maszkok nélkül, de mi az ára?
A maszkolás rövid távon védelmet ad. Segít túlélni helyzeteket, kapcsolatokat, rendszereket. Hosszú távon viszont gyakran eltávolít önmagunktól. Sokszor csak felnőttként vesszük észre, hogy nem tudjuk pontosan, mit szeretünk igazán, nehéz határokat húzni, állandó fáradtság van bennünk, vagy azt érezzük, hogy „valami nincs rendben velünk”, miközben valójában csak túl régóta élünk maszkban.
Le lehet venni a maszkot?
Az elmúlt években egyre inkább foglalkoztat ez a kérdés. Nem szakemberként, hanem személyes érintettségből. Érintett édesanyaként, íróként, nőként, és olyan emberként, aki saját magán is elkezdte felismerni az autizmus jeleit. Az írásaimban egyre hangsúlyosabban jelenik meg a kérdés:
mi történik velünk, amikor túl sokáig alkalmazkodunk, és hogyan lehet egyáltalán elindulni visszafelé, önmagunk felé.
Keveset beszélünk arról, milyen nehéz, ijesztő vagy éppen felszabadító lehet levenni. De ahhoz, hogy ezt meg merjük tenni, elfogadásra, a megfelelő közösségek megtartó erejére van szükség.
Erről szól az a háromórás online kurzus, – az ÚJ KÖR felületén -Soma Mamagésa és Barok Eszter szervezésében- amelyet 2026. január 21-én tartok, 18:00 órától. A neurodiverzitás és a maszkolás témáját járjuk körül őszintén, tapasztalati nézőpontból, közösen gondolkodva arról, hogyan jelennek meg az életünkben, és hatnak az önazonosságunkra, kapcsolatainkra, és hogyan lehet – apró lépésekben – elindulni egy maszk nélküli(bb) létezés felé.
Egy elfogadó közeg vár, ahol lehet kérdezni, hallgatni, kapcsolódni, vagy akár csak csendben jelen lenni. Ha érzed a hívást, szeretettel várlak! A részleteket ide kattintva találod meg!
Forrás: itt
