Haza­ta­lált ben­nem az ope­ra — kol­lé­ga­nőnk a Cso­ko­nai Nem­ze­ti Szín­ház Szil­vesz­te­ri Gálá­ján járt

Soká­ig azt hit­tem, hogy az ope­ra olyan műfaj, amely csak meg­fe­le­lő kulccsal nyí­lik: zenei művelt­ség bir­to­ká­ban, elő­ze­tes tudás­sal, kel­lő távol­ság­tar­tás­sal kezel­ve. Téved­tem. Gyen­ge-Rusz Anett írá­sa.

Az ope­ra bel­ső álla­pot. A művész bel­ső álla­po­ta, amely­be a néző ész­re­vét­le­nül bele­csusszan – de ez csak akkor lehet­sé­ges, ha már nem akar­ja ural­ni az élményt.

Ősszel a Cso­ko­nai Nem­ze­ti Szín­ház szín­pa­dán lát­tam a Car­men című ope­rát, Juro­nics Tamás ren­de­zé­sé­ben. Nem érkez­tem külö­nö­sebb elvá­rá­sok­kal. Nem akar­tam meg­fej­te­ni – csak jelen len­ni.
Az elő­adás során azon­ban Mes­ter Vik­tó­ria (Car­men) és Mol­nár Leven­te (Esca­mil­lo) játé­ká­nak és hang­já­nak köszön­he­tő­en a moz­dít­ha­tat­lan­nak hitt réte­ge­im között rés nyílt, és újfaj­ta érzé­sek kezd­tek szi­vá­rog­ni belő­le.
Hal­kan, csend­ben, még­is meg­ke­rül­he­tet­len hatá­ro­zott­ság­gal – úgy, aho­gyan a leg­iga­zabb dol­gok tör­tén­nek velünk.

Cso­ko­nai Nem­ze­ti Szín­ház és a szil­vesz­ter

Szil­vesz­ter­kor, az ünne­pi gálán, ugyan­ab­ban a tér­ben, ugyan­azon a szé­ken ültem. Nem néz­tem meg elő­re a prog­ra­mot, és ez jó dön­tés­nek bizo­nyult. Évzá­rás­ra készül­tem, de ez az ünnep közel­hoz­ta egy­más­hoz a múl­tat és a jövőt. Az átme­ne­tet szin­te tapin­ta­ni lehe­tett.

A katar­zist az ope­ra hoz­ta el. Ami­kor Ramón Var­gas, mexi­kói tenor, a Kodály Fil­har­mo­ni­ku­sok, és a magyar éne­ke­sek kóru­sá­val együtt meg­szó­lal­tat­ta az ’O sole mio című, világ­hí­rű nápo­lyi dalt, vala­mi vég­ér­vé­nye­sen átbil­lent ben­nem. Fel­ké­szü­let­le­nül ért. A könnye­im cso­rog­ni kezd­tek. Töl­tő­dött ben­nem a név­te­len hiány.

Az este során Mes­ter Vik­tó­ria jelen­lé­te külö­nö­sen mélyen érin­tett. Egy koráb­bi pod­castben arról beszélt, hogy fia­ta­lon kis­hi­tű volt, és soká­ig nem hit­te el, hogy kül­föl­dön is meg­áll­ná a helyét. Aho­gyan azon­ban Ramón Var­gas mel­lett éne­kelt szil­vesz­ter­kor, az volt az érzé­sem, hogy nem csu­pán mel­let­te áll, hanem mel­lé is emel­ke­dik. Lehen­ger­lő ter­mé­sze­tes­ség­gel. Az én sze­mem­ben ebben a pil­la­nat­ban nem­csak hang­ban vált nagy­be­tűs Nővé, hanem tar­tás­ban is.

Ugyan­ez az érett, szi­lárd jelen­lét volt érez­he­tő Mol­nár Leven­te ese­té­ben is. A tor­ká­ból fel­sza­ba­du­ló han­gár­adat nem akart hat­ni, nem akart bizo­nyí­ta­ni. Fon­dor­lat nél­kü­li varázs­lat szü­le­tett.

Így tör­tént, hogy az ope­ra haza­ta­lált ben­nem. A gála végén pedig meg­fog­ta a kezem, és sze­líd mosollyal az arcán átsé­tált velem 2026-ba.

Hiszem, hogy ha az ember ilyen tel­jes­ség­gel búcsú­zik, az már nem is búcsú,
hanem vala­mi újnak a kez­de­te.

Így kívá­nok min­den­ki­nek bol­dog új évet. Hálá­san köszö­nöm az élményt Cso­ko­nai Nem­ze­ti Szín­ház-nak.

Gyen­ge-Rusz Anett