Talán nem túl­zok, ha azt mon­dom, hogy mos­tan­ra egy öre­ge­dő és butu­ló tár­sa­da­lom let­tünk, ahol féle­lem­ben élünk. Nem­rég töl­töt­tem be az ötö­dik x‑et és való­szí­nű, hogy nekem nyug­dí­jam sem lesz. A leg­több fia­tal, aki épít­kez­ni sze­ret­ne elmegy kül­föld­re, és nem hibáz­ta­tom érte, hiszen én is sok­szor pró­bál­tam sze­ren­csét kül­föl­dön. Kur­di Beá­ta írá­sa.

Az elmúlt évek­ben saját bőrö­mön is egy­re job­ban azt tapasz­ta­lom, hogy itt min­de­nün­ket bün­tet­le­nül elve­het­nek. Egyik nap­ról a másik­ra meg­je­len­het­nek a köve­te­lés­ke­ze­lők a vég­re­haj­tók­kal együtt és nem elég, hogy elve­szik amid van, még be is sze­dik a pénzt. Így nagyon sok eset­ben mini­mum dup­lán nye­rész­ked­nek. Túl­nyo­mó­részt az embe­rek nem for­dul­nak ügy­véd­hez, nem mer­nek utá­na jár­ni a dol­gok­nak. Mert mi van, ha… töb­bet kell fizet­ni, ha meg­bün­tet­nek… és a kér­dé­sek sora vég­te­len. Más ese­tek­ben pedig sok­szor nincs pén­ze az embe­rek­nek ügy­vé­det fogad­ni, vagy egy­sze­rű­en nem tud­ják, hogy mer­re indul­hat­ná­nak.

Kivá­ló pél­da lehet erre a devi­za­hi­te­le­sek tör­té­ne­te.

Sokan buk­tak bele és vet­ték el min­de­nü­ket. Ren­ge­te­gen gaz­da­god­tak meg mások kárán, azon­ban vol­tak tett­re kész jogá­szok és ügy­vé­dek, akik kita­pos­ták az utat. Itt is ren­ge­te­gen vol­tak, akik némán tűr­tek tovább és nem tet­tek sem­mit az ügy­ben, és csak a hírek­ből érte­sül­ve ször­nyül­köd­tek a tör­té­né­se­ken. Így sokan elhit­ték a pro­pa­gan­da híre­ket, amik nem vol­tak iga­zak. Egy­sze­rűbb máso­kat hibáz­tat­ni, mint fele­lős­sé­get vál­lal­ni és bele­áll­ni. Az embe­rek hite elve­szett.

Nem csak a pén­zünk, az ott­ho­nunk és a jövőnk tűnik el hanem a hitünk is abban, hogy tehe­tünk vala­mit.

Évről évre egy­re töb­ben érzik úgy, hogy kiszol­gál­ta­tot­tak a rend­szer­nek. A féle­lem, a bizal­mat­lan­ság és a hall­ga­tás las­san ter­mé­sze­tes­sé vált. Talán már nem­csak a pén­zünk, az ott­ho­nunk és a jövőnk tűnik el, hanem az a hit is, hogy képe­sek vagyunk vál­toz­tat­ni. Mert én még min­dig hiszem, hogy képe­sek vagyunk vál­toz­tat­ni.

A féle­lem ma nem vélet­le­nül van jelen. A féle­lem irá­nyít­ha­tó­vá tesz.

A meg­osz­tás, az egy­más ellen for­dí­tás, a mes­ter­sé­ge­sen ger­jesz­tett gyű­lö­let, mind ugyan­azt a célt szol­gál­ják: hogy ne az össze­fo­gás­ban keres­sük a meg­ol­dást, hanem egy­mást is meg­utál­juk. Ha az embe­rek elhi­szik, hogy a másik az ellen­ség, akkor már nem kér­dez­nek, nem til­ta­koz­nak, nem keres­nek igaz­sá­got. Csak fél­nek és hall­gat­nak. Köz­ben a min­den­na­pok­ban ott a bizony­ta­lan­ság: nincs való­di biz­ton­ság­ér­zet, a jövő ködös. A német szín­vo­na­lú kis­nyug­dí­jas meg­él­he­tés pedig csak álom marad itt­hon.

Aki fia­tal és tehet­sé­ges, inkább elmegy, mert lát­ja, hogy ide­ha­za bár­ki­nek min­de­ne elve­he­tő. A magán­va­gyon, mint saját ház, autó és talán nya­ra­ló csak egy szé­pen hang­zó pro­pa­gan­da ígé­ret. Szá­mos nyu­ga­ti kul­tú­rá­ban nem jel­lem­ző a magán­va­gyon. Sok­kal inkább a bér­lés párt­ján áll­nak az embe­rek. Bérelt laká­sok, házak és autók. De ott a bér­lés­nek is más kul­tú­rá­ja van, mint Magyar­or­szá­gon. Ott az embe­rek­nek nem kell azon agyal­ni a lak­bér befi­ze­té­se után, hogy mit esz­nek a hónap­ban, hiszen ott a bérek­ből és nyug­dí­jak­ból kényel­me­sen fenn­tart­ják az éle­tü­ket.

Ha pedig pénz­ügyi vál­ság­ba kerül­nek, akkor még azon sem kell agyal­ni­uk, hogy jön a vég­re­haj­tó és áron alul érté­ke­sí­ti a tulaj­do­nu­kat, hiszen bér­lik azo­kat.

Magyar­or­szá­gon ezzel szem­ben bár­mi­kor meg­je­len­nek a köve­te­lés­ke­ze­lők, a vég­re­haj­tók. Mind­ezt a hazai jog­sza­bá­lyok alap­ján tör­vé­nye­sen, de embe­ri­leg kegyet­len és talán még igaz­ság­ta­lan eljá­rá­sok­kal viszik vég­hez. Az embe­rek több­sé­ge már nem mer vagy nem tud ügy­véd­hez men­ni. Mert féle­lem vezér­li vagy nincs pén­ze rá.

A féle­lem és a gyű­lö­let az össze­fo­gás ellen­sé­ge

A gyű­lö­let, amit nap mint nap a köz­be­széd­ben látunk, nem spon­tán: ada­golt, fenn­tar­tott, irá­nyí­tott. Min­den­nap kapunk egy új cél­táb­lát, aki­re rá lehet mutat­ni: „miat­tuk van”. Amíg egy­mást hibáz­tat­juk, addig nem nézünk a dol­gok mögé. Nem lát­ha­tunk tovább az elénk állí­tott képen és egé­szen addig sen­ki nem kér­de­zi meg: vajon ki nyer ezen?

Mert ahol vesz­tes van, ott nyer­tes­nek is len­nie kell len­ni. A tár­sa­da­lom, amely fél, könnyen irá­nyít­ha­tó. A tár­sa­da­lom, amely gyű­lö­li a saját tag­ja­it, már nem közös­ség.

Az a nép, amely elfe­lej­tett hin­ni önma­gá­ban, már nem­csak a sza­bad­sá­gát veszí­tet­te el, hanem önma­gát is.

Talán még nem késő. Talán lehet még beszél­ni, kér­dez­ni, össze­fog­ni, hin­ni. De ehhez elő­ször le kell győz­nünk a félel­met és el kell uta­sí­ta­nunk a gyű­lö­le­tet, amit nap mint nap ránk pró­bál­nak kény­sze­rí­te­ni. Mert amíg félünk és gyű­lö­lünk, addig nem sza­ba­dok vagyunk, hanem enge­del­me­sek.

Az össze­fo­gás veled kez­dő­dik el

Merj magad­ba néz­ni! Merj fele­lős­sé­get vál­lal­ni! Köz­ben min­dig tartsd szem előtt a sze­re­te­tet és a békét. Min­den itt kez­dő­dik el: önma­gunk­ban. Dalai Láma is meg­mond­ta, hogy a vál­to­zás belül­ről fakad. Mert ha ben­ned meg­szü­le­tik a bátor­ság, az előbb vagy utóbb, de hatás­sal lesz a kör­nye­ze­ted­re. Egy ember, aki nem fél, már önma­gá­ban is pél­da­ér­té­kű lehet.

Ha töb­ben merünk hin­ni, kér­dez­ni, kiáll­ni egy­má­sért, akkor a féle­lem már nem tud ural­kod­ni raj­tunk.

Nem kell hős­nek len­nünk, csak ember­nek. Olyan­nak, aki nem for­dít­ja el a fejét, ha igaz­ság­ta­lan­sá­got lát. A vál­to­zás nem egyik nap­ról a másik­ra tör­té­nik, de min­den apró cse­le­ke­det szá­mít. Egy jó szó, egy kiál­lás, egy kéz, amit más­nak nyúj­tasz. Ez mind-mind az össze­fo­gás jelei lehet­nek.

A félel­met nem harc­cal, hanem bátor­ság­gal és sze­re­tet­tel lehet legyőz­ni. A vál­to­zás nem a poli­ti­ka szint­jén kez­dő­dik, hanem a min­den­na­pok­ban. Egy jó szó­ban, egy kiál­lás­ban, egy kéz­ben, amit segí­tő szán­dék­kal nyúj­tunk a másik felé. Ezek a kis gesz­tu­sok for­mál­ják közös­ség­gé a tár­sa­dal­mat. A féle­lem nem egyik nap­ról a másik­ra szü­le­tett meg ben­nünk, és nem is egyik nap­ról a másik­ra fog eltűn­ni. De min­den vál­to­zás azzal kez­dő­dik, hogy vala­ki kimond­ja: elég volt.

Elég volt a hall­ga­tás­ból, a meg­al­ku­vás­ból, abból, hogy min­dig csak mások­tól vár­juk a meg­ol­dást. Az iga­zi erő nem a hata­lom­ban, hanem az embe­rek­ben rej­lik. Abban, hogy merünk gon­dol­kod­ni, kér­dez­ni, össze­fog­ni.

Kur­di Beá­ta