Nyá­ri este volt, csen­des, las­sú. Meg­csör­rent a tele­fo­nom: Gye­re át, kapsz tőlem vala­mit! Egy óra múl­va ott ültünk a kert­jé­ben, egy pohár bor­ral a kezünk­ben a tűz körül, és ő mesél­ni kez­dett. A tűz­ről, amit aján­dék­ba kap­tam tőle. Tűz­ol­tó­ként értet­te a lán­gok nyel­vét. Arról beszélt, miért ilyen a szí­ne, mikor reped meg a fa, hol nyí­lik majd újabb lyuk az izzás­ban, hogyan vál­to­zik az égés inten­zi­tá­sa. A tűz a lát­vá­nyon túl élő, léleg­ző jelen­lét­té ala­kult, ame­lyet azóta is a szí­vem­ben őrzök, mint éle­tem eddi­gi leg­szebb aján­dé­ka. Esz­ter­go­mi Kata vissza­em­lé­ke­zé­se a Tűz­ol­tók nap­ja alkal­má­ból.

Talán ezért is külö­nös szá­mom­ra a Tűz­ol­tók nap­ja, ame­lyet Magyar­or­szá­gon min­den évben május 4‑én ünnep­lünk, Szent Fló­ri­án, a tűz­ol­tók védő­szent­jé­nek nap­ján. 1991 óta ezen a napon haj­tunk fejet azok előtt, akik akkor indul­nak el, ami­kor mások mene­kül­nek. Tüzet olta­nak, éle­tet men­te­nek, érté­ket véde­nek, és sok­szor a saját biz­ton­sá­gu­kon túl­mu­ta­tó­an elkö­te­le­zet­tek mások felé.

De ki is volt Szent Fló­ri­án?

A hagyo­mány sze­rint a III–IV. szá­zad­ban élt római kato­na­tiszt­ként a mai Auszt­ria terü­le­tén, és keresz­tény hite, vala­mint a rábí­zot­tak irán­ti hűsé­ge miatt vál­lal­ta a vér­ta­nú­sá­got. Az embe­rek idő­vel úgy tekin­tet­tek rá, mint aki a lán­gok­kal és a vizek ere­jé­vel szem­ben is oltal­ma­zó jelen­lé­tet kép­vi­sel. Gyak­ran ábrá­zol­ják kato­nai öltö­zet­ben, vödör­rel a kezé­ben, amint vizet önt egy égő ház­ra, mely egy­aránt ott jelen­ti a fizi­kai cse­lek­vést és a véde­lem ígé­re­tét. Így kap­cso­ló­dott hoz­zá ter­mé­sze­te­sen a tűz­ol­tók hiva­tá­sa, ezért lett Szent Fló­ri­án nap­ja az a dátum, ami­kor a tűz köze­lé­ben dol­go­zó, nagyon is mai „oltal­ma­zók­ra” figye­lünk.

A hiva­tá­sos tűz­ol­tók min­den­nap­ja­i­ról, az ország külön­bö­ző tűz­ol­tó-parancs­nok­sá­ga­i­ról bőveb­ben a kataszt­ró­fa­vé­de­lem hon­lap­ján lehet tájé­ko­zód­ni: Hiva­tá­sos tűz­ol­tó-parancs­nok­sá­gok.

“Tűz­ol­tó leszel, s kato­na”

Még ma is sok gye­rek választ­ja a tűz­ol­tó szak­mát, ami­kor meg­kér­de­zik tőle, mi sze­ret­ne len­ni, ha egy­szer fel­nő. A tűz­ol­tó sze­re­pe lát­vá­nyos, még­is egy­ér­tel­mű­en a „jók” olda­lán áll. A gye­re­kek szá­má­ra az, aki a vész­hely­zet­be érke­zik, és ren­det teremt, külön­le­ges vonz­erőt hor­doz. S ki ne sze­ret­ne segí­tő, jelen­lé­vő, bátor figu­rá­vá vál­ni?

De talán egy mélyebb réteg is kap­cso­ló­dik ehhez a von­zó­dás­hoz.

A gye­re­kek érzé­ke­nyen rea­gál­nak arra, ha vala­ki képes oda­for­dul­ni ahhoz, ami félel­met kelt. A tűz­ol­tó a veszély­es­hez is közel tud men­ni. Isme­ri a tűz visel­ke­dé­sét, lát­ja az össze­füg­gé­se­it, tud­ja, mikor kell gyor­san cse­le­ked­ni. Kap­cso­lat­ban marad vala­mi­vel, ami mások­nak csak fenye­ge­tő élmény.

Az az este, ami­vel a gon­do­la­ta­i­mat kezd­tem is ilyen taní­tó pil­la­nat lett.

A tűz köze­lé­ben ültünk, az “én tűz­ol­tóm” pedig tel­jes figye­lem­mel for­dult a lán­gok felé. Szá­mom­ra akkor vált a tűz való­di aján­dék­ká. Tüzet kap­tam, de ezzel együtt figyel­met, tudást és új néző­pon­tot is. Beve­ze­tést abba, hogyan lehet más­képp ránéz­ni vala­mi­re, ami addig magá­tól érte­tő­dő­nek tűnt.

A tűz ugyan­ak­kor élő jelen­lét benyo­má­sát is kel­ti. Mozog, rea­gál, ala­kul, és nincs két egy­for­ma pil­la­na­ta. Néz­zük, és köz­ben ben­nünk is meg­vál­to­zik vala­mi. Lelas­sul a figyel­münk, elmé­lyül a tekin­te­tünk. Könnyű bele­fe­led­kez­ni a láng lát­vá­nyá­ba, és hosszú per­ce­kig ott marad­ni vele. Vala­mi medi­ta­tív jele­nik meg ilyen­kor, egy nagyon régi tapasz­ta­lat emlé­ke, amely túl­mu­tat a sza­va­kon.

Azóta, ha tüzet látok, tuda­to­san figye­lek.

Ész­re­ve­szem, hol erő­sö­dik, hol sze­lí­dül. Kere­sem, mit mesél a moz­gá­sa, a szí­ne, a hang­ja. Köz­ben egy­re tisz­táb­ban érzem, hogy nem­csak a kül­vi­lág­ban léte­zik tűz, az ben­nünk is jelen van a szen­ve­dély­ben, indu­lat­ban, élet­erő­ben. Olyan erő ez, amely hatal­mas ener­gi­át hor­doz, és for­mát keres.

Kül­ső vagy bel­ső tűz?

A kül­ső tűz keze­lé­sét a tűz­ol­tók egész éle­tü­kön át tanul­ják. A bel­ső tüzünk meg­is­me­ré­sét jó eset­ben vala­mennyi­en. A Tűz­ol­tók nap­ja nekem arról is szól, hogy érté­kel­jük ezt a tudást és jelen­lé­tet. Elis­mer­jük azt a bátor­sá­got, amely képes közel marad­ni ahhoz, ami félel­met kelt. Meg­be­csül­jük a képes­sé­gün­ket, amely egy­szer­re törek­szik érte­ni és cse­le­ked­ni.

Ezen a napon azok felé for­dul a figye­lem, akik jól isme­rik a láng ter­mé­sze­tét. Akik mun­ká­juk­ban napon­ta talál­koz­nak a tűz­zel, és köz­ben embe­ri sor­sok­kal is. Emlé­kez­tet­jük magun­kat arra, hogy tanul­ha­tunk tőlük. Tanul­ha­tunk kap­cso­lat­ban marad­ni az erő­ink­kel, a félel­me­ink­kel, a bel­ső és kül­ső tüzek­kel.

Elég hoz­zá néha egy este. Egy pohár bor, egy csen­des beszél­ge­tés, egy tör­té­net, amely las­san láng­ra kap ben­nünk, és hosszú idő­re velünk marad.

Esz­ter­go­mi Kata