A Szi­pál név Magyar­or­szá­gon nem szo­rul magya­rá­zat­ra. Leg­alább­is egy bizo­nyos élet­kor felett vagy fotós ber­kek­ben. Ha kimond­juk, a leg­töb­ben azon­nal Szi­pál Már­ton­ra gon­dol­nak, a hol­ly­woo­di fény­ké­pész­re, aki világ­sztá­ro­kat örö­kí­tett meg az utó­kor­nak. A könyv­be­mu­ta­tón fris­sen meg­je­lent kötet egy másik tör­té­ne­tet hoz elő­tér­be. Pago­nyi Adri­enn össze­fog­la­ló­ja.

Szi­tál Péter élet­út­ja eddig leg­in­kább csak rész­le­te­i­ben volt ismert. Ugyan­az a név, ugyan­az a szak­ma, még­is egé­szen más pálya és talán pont ez az, ami iga­zán érde­kes­sé teszi.

Egy tör­té­net, ami most áll össze

A most meg­je­lent könyv elő­ször mesé­li el egy­ben Szi­pál Péter éle­tét. Nem klasszi­kus élet­rajz, inkább emlé­kek, hely­ze­tek, tör­té­ne­tek lán­co­la­ta, amely­ből las­san kiraj­zo­ló­dik egy karak­ter. Jól jel­zi a hang­vé­telt, egy a könyv­ből idé­zett mon­dat:

„nem tet­tem sem­mi gran­di­ó­zus dol­got… éltem, mint bár­ki más”.

Ez a hang végig meg­ma­rad. Nem akar nagyobb len­ni, mint ami, nem pró­bál legen­dát épí­te­ni. Inkább mesél. Éppen ettől lesz hite­les.

Az inter­ne­ten Szi­pál Péter­ről leg­in­kább szak­mai anya­go­kat talál­ni: inter­jú­kat, work­sho­po­kat, pálya­ívet. A tör­té­net váza ismert – Magyar­or­szág, majd Ame­ri­ka, aztán vissza­té­rés –, de a meg­élt rész­le­tek hiá­nyoz­tak. A gye­rek­ko­ri élmé­nyek, a csa­lá­di viszo­nyok, a korai magány, ami később meg­ha­tá­roz­ta gon­dol­ko­dá­sát. 

Az is sokat elmond róla, hogy ere­de­ti­leg nem is fotós­nak készült. Tör­té­nész akart len­ni, de a kor viszo­nyai miatt nem vet­ték fel egye­tem­re. Kény­sze­rű­ség­ből maradt a fotó­zás. Inter­júk­ban is több­ször meg­em­lí­ti: hogy nem egy klasszi­kus „gye­rek­ko­rom óta ezt akar­tam” tör­té­net az övé, hanem egy út, ami menet köz­ben vált vilá­gos­sá.

Buda­pest­től Hol­ly­woo­dig

A pályá­ja ele­je egy­ál­ta­lán nem lát­vá­nyos. Zene­ka­rok, kisebb mun­kák, majd a Fénysz­öv, ahol csa­lá­di port­ré­kat készít. Ezek az évek kívül­ről kevés­bé izgal­ma­sak, belül­ről viszont meg­ha­tá­ro­zók. Itt tanul­ja meg azt, amit később is hang­sú­lyoz, hogy a fotó­zás dön­tő­en nem tech­ni­ka, hanem kom­mu­ni­ká­ció. Miként lehet vala­kit meg­nyit­ni, hogyan lehet a feszült­sé­get fel­ol­da­ni, és abból egy jó képet készí­te­ni.

A het­ve­nes évek köze­pén kerül Los Ange­les­be. Hol­ly­wood vilá­ga gyors, ver­sen­gő, és egy­ér­tel­mű­en tel­je­sít­mény­ala­pú. Nem az szá­mít, hon­nan jöt­tél, hanem az, hogy mit tudsz. Szi­pál Péter itt épí­ti fel saját pályá­ját, foko­za­to­san, mun­ká­ról mun­ká­ra.

Köz­ben végig ott van a hát­tér­ben az apja, Szi­pál Már­ton. Kap­cso­la­tu­kat nem lehet egyet­len mon­dat­tal leír­ni. Nem egy klasszi­kus apa-fia vagy mester–tanítvány viszony, inkább egy hul­lám­zó kap­cso­lat, mely­ben egy­szer­re van jelen a közel­ség és a távol­ság. Péter pályá­ja nem foly­ta­tás, hanem egy pár­hu­za­mos tör­té­net.

Látás­mód és vissza­té­rés

A könyv egyik mon­da­ta jól össze­fog­lal­ja, hogyan gon­dol­ko­dik a saját mun­ká­já­ról:

„A sze­med­del nézel, az agyad­dal látsz”.

Ez a hoz­zá­ál­lás túl­mu­tat a fotó­zá­son. Arról szól, hogy mit kez­dünk azzal, amit ész­re­ve­szünk és, hogy egy­ál­ta­lán észrevesszük‑e.

A két­ez­res évek ele­jén vissza­tér Magyar­or­szág­ra, és ezzel egy új sza­kasz kez­dő­dik. Egy­re inkább a taní­tás, az elő­adá­sok, a work­sho­pok kerül­nek elő­tér­be. Nem tech­ni­kai tudást pró­bál átad­ni, hanem szem­lé­le­tet. Miként lehet más­képp néz­ni dol­gok­ra és ez fon­to­sabb, mint bár­mi­lyen esz­köz.

A most meg­je­lent könyv ebből a szem­pont­ból is hiány­pót­ló. Egy­ben mutat­ja meg az élet­utat, min­den kerü­lő­vel és törés­sel együtt. Nem ide­a­li­zál, nem kere­kít, és nem akar tanul­sá­go­kat eről­tet­ni. Egy­sze­rű­en hagy­ja, hogy össze­áll­jon a tör­té­net, ezért is könnyű kap­cso­lód­ni hoz­zá, mert nem töké­le­tes, csak embe­ri.

Pago­nyi Adri­enn