Egy átla­gos ember nagy­já­ból 80 000 ember­rel talál­ko­zik éle­te során. Ha ezt eloszt­juk egy szin­tén átla­gos élet­tar­tam­mal, az azt jelen­ti, hogy napi szin­ten 2–3 új vagy felü­le­tes isme­rős­sel hoz össze a sors, ami éven­te hoz­zá­ve­tő­leg 700‑1000 főt jelent. Ezek­kel az embe­rek­kel álta­lá­ban vál­tunk is pár szót, és ők ez alap­ján igye­kez­nek meg­ítél­ni min­ket. De vajon melyik kép a való­di? Mar­czin­ka Mátyás írá­sa.

Van­nak olyan pil­la­na­tok, ami­kor leülök egy csé­sze kávé­val, és elgon­dol­ko­zom az élet nagy dol­ga­in. A teg­na­pi napom éppen ilyen volt. Vissza­te­kint­ve az elmúlt har­minc évre, ráesz­mél­tem, mennyi ember keresz­tez­te az uta­mat: töb­be­zer üzle­ti part­ner, volt osz­tály­tár­sak vagy kol­lé­gák, szom­szé­dok, ügy­fe­lek, have­rok, és per­sze azok, akik­kel mély barát­ság is kiala­kult az évek alatt.

A töb­be­zer ver­zió, amit a világ­nak muta­tunk

Van az a hely­zet, hogy reg­gel kapsz egy cso­dás hírt és épp aznap futsz össze vala­ki­vel. Kicsat­tansz az ener­gi­á­tól, fel­do­bott vagy. Ám akad­nak olya­nok is, akik mély­pon­ton, depresszív álla­pot­ban talál­nak rád, ami­kor az élet­nek (és még a halál­nak is) jobb humo­ra volt, mint neked.

Mind a ket­tő te vagy. De a másik fél fejé­ben az a ver­zi­ód rög­zül, ami­vel abban a spe­ci­fi­kus pil­la­nat­ban talál­ko­zott. Ahhoz, hogy vala­ki meg­ítél­jen, gyak­ran ele­gen­dő csu­pán elsé­tál­nod előt­te az utcán. Még szem­kon­tak­tus sem szük­sé­ges, az elmé­je már­is kre­ál rólad egy ver­zi­ót. Így eshet meg, hogy:

• van, aki egy szé­gyen­lős és vissza­hú­zó­dó ember­nek ismer.
• mások szá­má­ra te vagy az a bosszan­tó sze­mély, aki állan­dó­an plety­kál.
• van­nak, akik aljas­nak és szi­go­rú­nak lát­nak és megint mások ked­ves­nek, gon­dos­ko­dó­nak és a világ leg­kor­rek­tebb embe­ré­nek tar­ta­nak.

A lényeg az, hogy az az ember, aki­ként magad­ra gon­dolsz, való­já­ban csak magad­nak léte­zik, illet­ve annak a nagyon szűk bel­ső kör­nek, aki­ket iga­zán közel enged­tél magad­hoz. (Bár tegyük hoz­zá hal­kan: sok­szor még te magad sem tudod, ki is vagy való­já­ban.) Nem ugyan­az az ember vagy a szü­le­id­nek, a csa­lá­dod­nak, a szom­szé­da­id­nak vagy a kol­lé­gá­id­nak. Töb­be­zer ver­zió léte­zik rólad mások fejé­ben.

A saját ver­zi­ód fele­lős­sé­ge

Egyik sem vagy iga­zán te mások elkép­ze­lé­sei közül. Ezek csak nyo­mok­ban tar­tal­maz­zák a való­di éne­det. Sok olyan ver­zió léte­zik a világ­ban, ame­lyet mások csak azért tar­ta­nak élet­ben a saját sze­re­te­tük­kel, harag­juk­kal vagy dühük­kel, mert egy veled való pár per­ces talál­ko­zó ezt vál­tot­ta ki belő­lük.

Fáj­dal­mas, de egy­ben fel­sza­ba­dí­tó fel­is­me­rés, hogy ez az ő fele­lős­sé­gük. Nem a tiéd.

Nem vagy fele­lős a képért, amit mások alkot­tak rólad, és ami még fon­to­sabb — nem vagy köte­les kiszol­gál­ni eze­ket a képe­ket csak azért, hogy ők bol­do­gok vagy elé­ge­det­tek legye­nek.

Ez éppen olyan, mint az egyik sokat han­goz­ta­tott, igen­csak elcsé­pelt élet­igaz­ság: „Én csak azért tudok fele­lős­sé­get vál­lal­ni, amit mond­tam, és nem azért, amit te értet­tél.” Ha vala­ki nem veszi a fárad­sá­got, hogy vissza­kér­dez­zen, és meg­is­mer­jen, akkor az onnan­tól már az egyén saját fele­lős­sé­ge.

A szá­mok tük­ré­ben: Kik ismer­nek iga­zán?

Az a 80 000 ember, akik­kel össze­koc­ca­nunk az élet­ben, a kap­cso­la­tok mély­sé­gét vizs­gál­va sok­kal szű­kebb kör­ré csök­ken. A szo­cio­ló­gia és a pszi­cho­ló­gia is meg­erő­sí­ti ezt a töl­csé­rel­vet:

• Bel­ső kör (kb. 5 fő): a leg­szo­ro­sabb érzel­mi köte­lé­kek, akik­re a leg­in­kább támasz­kod­ha­tunk. Ilyen az élet­társ, férj/feleség, vagy más part­ner és a leg­kö­ze­leb­bi csa­lád­ta­gok.
• Bizal­ma­sok (kb. 15 fő): akik­kel rend­sze­re­sen tart­juk a kap­cso­la­tot, és akik­ben meg­bí­zunk.
• Aktív bará­tok (kb. 50 fő): akik­kel még rend­sze­res össze­já­rá­so­kat, vacso­rá­kat, prog­ra­mo­kat szer­ve­zünk.
• Dun­bar-szám (kb. 150 fő): ant­ro­po­ló­gi­ai becs­lé­sek sze­rint ez az a kog­ni­tív határ, amek­ko­ra aktív szo­ci­á­lis hálót az embe­ri agy képes egy­ide­jű­leg kezel­ni — bele­ért­ve a have­ro­kat és a köz­vet­len kol­lé­gá­kat is.

Lát­ha­tó tehát, hogy nagy­já­ból 1 és 20 fő közé tehe­tő azon embe­rek szá­ma, akik reá­lis, több­di­men­zi­ós képet alkot­hat­nak rólad az összes han­gu­la­tod­dal, sze­mé­lyi­sé­ged­del és hibád­dal együtt. Min­den­ki más szá­má­ra csu­pán egy fan­tá­zia­kép vagy, ame­lyet ők alkot­tak.

„Jaj, ne mondd már, hát ismer­lek!”

A napok­ban több­ször bele­fu­tot­tam ebbe a mon­dat­ba olya­nok­tól, akik 10 évvel ezelőtt beszél­tek velem utol­já­ra. Elgon­dol­koz­tam és arra jutot­tam, hogy ami­kor vala­ki azt mond­ja “ismer­lek”, való­já­ban azt jelen­ti: 

„Isme­rem azt a ver­zi­ó­dat, amit évek­kel ezelőtt mutat­tál nekem, és elvá­rom, hogy asze­rint visel­kedj. de leg­alább­is fel­té­te­le­zem, hogy úgy fogsz.”

Szó­val lehet, hogy vala­ki ismert tíz éve, öt éve, vagy akár fél éve. De az, aki akkor vol­tam, fenn­tar­tot­ta magá­nak a jogot arra, hogy meg­vál­toz­zon, fej­lőd­jön, és más­kép­pen véle­ked­jen az élet­ről. Ha te képes vol­tál felül­múl­ni a régi ver­zi­ó­dat, akkor a kör­nye­ze­ted­nek is ille­ne fris­sí­te­nie azt a szoft­vert, amit rólad alko­tott.

Az ehhez hason­ló mon­da­tok mér­ge­ző­ek. Képe­sek vissza­húz­ni, elbi­zony­ta­la­ní­ta­ni és bele­kény­sze­rí­te­ni az embert egy olyan sze­rep­be, ahol már nem meri elhin­ni, hogy joga van a vál­to­zás­hoz.

Az önma­gad­ként léte­zés kul­csai

Soká­ig hit­tem, hogy az önazo­nos élet­hez, ismer­nem kell min­den rez­dü­lé­se­met. Azon­ban figyel­ve az embe­re­ket, rájöt­tem, sokan azt sem tud­ják, mi áll a cse­le­ke­de­te­ik hát­te­ré­ben, egy­sze­rű­en csak ösz­tön­ből létez­nek. Zsi­ger­ből rea­gál­nak, és nem törőd­nek azzal, mit gon­dol a kül­vi­lág.

Az önma­gad­ként való léte­zés alap­ja nem egy fix álla­pot, amit el kell érni, hanem egy kiala­kít­ha­tó képes­ség, hogy merj a saját meg­ér­zé­se­id sze­rint cse­le­ked­ni, ahe­lyett, hogy mások elvá­rá­sa­i­hoz iga­zod­nál.

Az önma­gad­ként való léte­zés még nem jelen­ti auto­ma­ti­ku­san azt, hogy min­den­ki fejé­ben ugyan­az a kép jele­nik meg majd rólad, de ahhoz már jó sarok­kő, hogy ne fog­lal­kozz mások íté­le­te­i­vel. Úgy vélem, a hite­les és önazo­nos élet leg­főbb alap­pil­lé­rei:

• a fel­is­me­rés: nin­csen glo­bá­lis igaz­ság. Meg kell külön­böz­tet­ni a saját iga­za­dat a tár­sa­dal­mi elvá­rá­sok­tól. Meg kell talál­ni azt a bel­ső tüzet, ami csak azért ég ben­ned, hogy lel­ke­sít­sen.
• töké­le­tes­men­tes­ség: Nem kell „töké­le­tes­nek” len­ned. Az önma­gad­ként léte­zés arról szól, hogy fel­vál­la­lod a saját egyé­ni rit­mu­so­dat és látás­mó­do­dat, anél­kül, hogy polí­roz­ni akar­nád azt a kül­vi­lág szá­má­ra.
• az íté­let­men­tes­ség: mind saját irá­nyod­ba, mind a máso­ké­ba. Ehhez tisz­tá­ban kell len­nen saját pil­la­nat­nyi erős­sé­ge­id­del és gyen­ge­sé­ge­id­del, ez segít meg­szün­tet­ni az önbí­rá­la­tot, ami már­is könnye­deb­bé teszi a kül­vi­lág íté­le­te­i­nek súlyát.
• a vál­to­zás dina­mi­ká­ja: min­den pil­la­nat­ban új dön­tést hoz­hatsz. Ha vala­mi nem műkö­dik az éle­ted­ben, ne ragadj bele — válassz mást, vál­toz­tass az irá­nyon. Jogod van hoz­zá.
• a pil­la­nat sza­bad­sá­ga: ha azon agyalsz, mi lett vol­na ha, vagy a múlt­be­li sérel­me­ket viszed tovább, akkor stresszelsz, ha pedig a jövőn agyalsz, hogy mi lesz majd, ha, akkor szo­rongsz. Ezen pedig akkor vál­toz­tat­hatsz, ha meg­ta­nulsz a jelen­ben len­ni.

Szó­val ne akard a 80 000 ember fejé­ben élő ver­zi­ó­kat irá­nyí­ta­ni. Engedd el a fan­tá­zia­ké­pe­i­det, és fókusz­álj arra az egyet­len ember­re, aki­nek a véle­mé­nye iga­zán szá­mít: önma­gad­ra.

Az önma­gad­ként léte­zés nem plusz mun­ka vagy teher. Segít meg­sza­ba­dul­ni azok­tól a feles­le­ges néző­pon­tok­tól és félel­mek­től, ame­lye­ket ránk pro­jekt­ál­nak.

Azon­ban egy dolog egy­re vilá­go­sabb szá­mom­ra. Bár­mennyi­re is törek­szem az önazo­nos­ság­ra, néhány futó­lag vál­tott mon­dat alap­ján, nem min­den­ki ugyan­azt az embert fog­ja meg­is­mer­ni ben­nem.

Mar­czin­ka Mátyás