A mesékben úgy van, hogy a szerelmesek megtartják a világra szóló lakodalmat, elköteleződnek aztán boldogan élnek míg meg nem halnak. A boldogító igen és a halál közötti részt jótékony homály fedi. És hogy van ez a párkapcsolati valóságban? Daróczi Magdi coach, kineziológus írása.
A valóságban már a boldogító igenig tartó út sem mindig olyan rózsaszín. Talán, amikor kimondjuk azt a bizonyos igent, még őszintén hisszük, hogy a mi kapcsolatunk más lesz. Olyan igazán meghitt és bensőséges, beteljesült. Csakhogy sok esetben nincs erre mintánk. Vagyis nem úgy növünk fel, hogy egy harmonikus párkapcsolati példát látunk magunk előtt. Talán ez is közrejátszik abban, hogy a házasságkötés ideje annyira kitolódik.
Mit is látunk magunk előtt párkapcsolati példaként?
A szüleink, nagyszüleink házasságát, amit megkötöttek valamikor a második világháború és a rendszerváltás között. Egy igencsak terhelt időszakban. Ezek a házasságok is sokfélék lehetnek. Azok a szerencsések, akik úgy nőttek fel, hogy a szüleik házassága igazán boldog volt, most abba is hagyhatják ennek a cikknek az olvasását. A kevésbé szerencsések láthattak olyan kapcsolatokat, melyek a békés egymás mellett élésről szóltak. Mellőzték az egymásra hangoltságot. Voltak, amelyek veszekedésektől hangosak. Mert az egykor szerető pár nem tudott olyan megoldásra jutni, ami mindenkinek jó. Igazából odáig sem jutottak el, hogy legalább meg akarják hallani mit is mond a másik. Van olyan kapcsolat, amiben azért a szexualitás jól működik. Egy másik, amelyik a testi intimitást is nélkülözi. A következőnek természetes része az erőszak, a bántalmazás. Van amelyikben eltűrt a félrelépés. És még sorolhatnám.
A párkapcsolati mintánknak jó eséllyel része az alárendeltség, a megvetés, a hidegség.
Ami lényeges, hogy ezekkel a mintákkal elindultunk a múltból és bizony megérkeztünk a jelenbe. Itt állunk a kimondott igenünkkel, a látott párkapcsolati élményeinkkel a mindennapokkal. És azt várjuk, hogy a mi kapcsolatunk működjön. Magától nem fog működni. Egy igazán meghitt kapcsolatért dolgozni kell. Mindennap. Tenni kell érte. De mit és hogyan?
Mitől lesz a párkapcsolati életünk igazán jó?
A beteljesült szerelemben – ahogy Sternberg hívja – az intimitás, az elköteleződés és a szenvedély egy egyenlő szárú háromszöget zár be. Vagyis kiegyenlítetten vannak jelen a kapcsolatban. A Lélek, a Szellem és a Test párkapcsolati hármasa ez. Az intimitás alatt itt az érzelmi értelemben vett intimitást értjük, amiben megmutatjuk magunkat és nyitottak vagyunk a másikra is, olyan igazán közel vagyunk egymáshoz. A szenvedély magában foglalja a szexualitást, a testi vonzalmat, a szerelmesség érzését is.
Az elköteleződés pedig az arról való döntés, hogy mi ebben a kapcsolatban maradunk, a partnerünket választjuk a többi lehetséges partnerrel szemben, időt és energiát áldozunk a partnerünkre, a kapcsolatunkra.
Párkapcsolati elköteleződés
Amikor kimondjuk a boldogító igent, vagy összeköltözünk, azt gondolhatjuk, hogy ezzel elköteleződtünk. Mindketten. Egy életre. Azonban ez nem így van. Minden nap emellett a kapcsolat mellett kell döntenünk. Mindennap el kell mellette köteleződnünk. Minden nap a párunkat kell választanunk. Azt, hogy a „mi” érzés fontosabb a kapcsolatot és minket magunkat érő hatásoktól. Merthogy lesz olyan, hogy megérint minket egy másik férfi vagy nő. Lesz olyan, hogy megcsap minket valami újnak a szele. Esetleg csak valami izgalmasnak az ábrándja. Ezek azok a pillanatok, amikor igazán próbára teszi az élet a párunk, a kapcsolatunk melletti elkötelezettségünket.
A párkapcsolati elköteleződés nem egy egyszeri igent jelent, hanem lelki szilárdságot, önuralmat és felelősségvállalást is. Az elköteleződés számomra azt jelenti, hogy mindennap igent mondok a kapcsolatra, a páromra.
Az én elköteleződésem története
Ha megengedsz egy személyes történetet, elmesélem hogyan éreztem meg igazán, mit is jelent az, hogy minden nap igent mondok a páromra. Én már egyszer elváltam, de aztán eljött a pillanat, hogy újra igent mondtam, a jelenlegi páromnak. Amikor korábban beszélgettünk a házasságkötésről, a párom elmondta, hogy a gyűrűt, amit egymás ujjára húzunk, nem fogja tudni hordani. Neki az idegen. Legalábbis ez volt a korábbi emléke. A mi kapcsolatunk nagyon bensőséges, sok intim beszélgetéssel, természetes volt, hogy erről is tudunk beszélni.
Aztán eljött az esküvőnk napja és felhúztuk egymás ujjára a gyűrűt. A párom azóta is hordja ezt a gyűrűt, számít, hogy vele, rajta legyen. Kifejezetten zavarta, amikor olyan munkahelyen dolgozott, hogy le kellett vennie munka közben. Én is hordom a gyűrűnket, éjszaka is az ujjamon van. Nemcsak egyszerűen rajtam van, mintha észre se venném. Hanem nagyon is figyelek rá, fontos nekem, hogy rajtam legyen ez a gyűrű. Minden nap tudatosan nézek rá és engedem át magamon azt az érzést, hogy ma is ezt a kapcsolatot, a házasságunkat választom. Ez számomra a legfontosabb megtestesülése annak, hogy minden nap igent mondok a páromra és a kapcsolatunkra, ránk. Minden nap mondj tehát igent a párodra, a kapcsolatotokra!
Min is múlik az elköteleződés?
Rajtad és a párodon. Azon, ahogy dolgoztok a kapcsolaton. Merthogy a mintáitok, hitrendszereitek lehetnek korlátozóak. Az azonban a szabad döntésetek, hogy ezeken változtassatok. Egyénileg és párban is. Az elköteleződés nem szólhat a kötelességtudatról. A szabad választásról szól. Az elköteleződés nem alapulhat félelmen. Biztonságon és bizalmon keresztül vezet az út a valós összetartozásig. Az alárendeltségből nem lesz tényleges elköteleződés. Csak az egymásra hangoltságból.
A feladat nem az, hogy a másik értékrendjét a sajátunkhoz igazítsuk. A feladat az, hogy meglássuk, mi mindenre tanít minket a másik. Fontos, hogy kifejezzük az érzéseinket és a szükségleteinket. Fontos, hogy kéréseinkre a párunk mondhasson nemet. Változtatni magunkon és a saját hozzállásunkon tudunk.
Számos férfit és nőt látok magam körül, akik a másik változásában látják a megoldást. A valós párkapcsolati elköteleződés azonban az elfogadáson alapszik, nem pedig az elvárásokon.
A képlet nem olyan bonyolult, viszont közel sem egyszerű. Döntést hozok az elköteleződésről. Ehhez szerintem az kell, hogy nekem jobb legyen a kapcsolatban, mint azon kívül. Ha többek, jobbak vagyunk együtt, mint egymás nélkül. Ha szeret a párom és én is szerethetem őt. Még magamat is. Azt, aki én vagyok a kapcsolatban.
Lehet dolgozni a párkapcsolati elköteleződésen?
Persze, hogy lehet. Sőt! Kell! Nem, nem úgy van, hogy jön a herceg vagy a királykisasszony és minden tökéletes. Úgy van, hogy beszélgetünk, meghallgatunk, megértünk, elfogadunk.
Lehet a másiknak rossz napja. Abban nem azt éljük meg, hogy vele baj van. Nem is azt, hogy mi nem vagyunk elég jók. Egyszerűen csak látjuk, hogy a másiknak rossz napja van és megkérdezzük, mi a gond. Lehet, hogy velünk történt valami kellemetlen. A feszültségünket azonban nem a párunkon vezetjük le. Hanem hozzá fordulunk megértésért és meghallgatásért.
Minden helyzetben, amikor megtapasztaljuk az egymás felé tanúsított figyelmet, szorosabbra fonjuk a párkapcsolati elköteleződésünket. Felelősek vagyunk magunkért és a kapcsolatunkért is. A párkapcsolati elköteleződésünkért is. Ha valóban elkötelezettek vagyunk, jöhet bárki és bármi, igent fogunk mondani a párunkra. Újra és újra.
Fő kép forrása: canva.com
