Falu­si nők, falun élő nők… ugyan­az és még­is más. Mennyi­fé­lék vagyunk mi falu­si nők, lányok, asszo­nyok, höl­gyek… Van, aki falun szü­le­tett, van, aki város­ban. Mások falun nevel­ked­tek, most pedig a város­ban élnek. És van, aki a fővá­ros­ban szü­le­tett, sosem élt vidé­ken, majd egy­szer csak falun talál­ja magát, így lesz belő­le falu­si nő. Ez vagyok én. Bás­thy Szil­via sza­ti­ri­kus önval­lo­má­sa falu­si éle­té­nek első évé­ről.

50 éve­sen dön­töt­tünk úgy, hogy ugrunk egy nagyot és vidék­re köl­tö­zünk. Nem ám város­ba és még csak nem is a falu köze­pé­re! Meg sem áll­tunk egé­szen a falu régi sző­lő­he­gyé­ig, ami messze a falun, a kur­ta kocs­mán és az erdőn túl talál­ha­tó. Az egyet­len isme­ret­sé­günk közel s távol az ingat­la­nos lány volt, aki elad­ta nekünk a házat. Sen­ki más.

50 évig éltem nagy­vá­ro­sok­ban itt­hon és kül­föl­dön. Ízig-vérig buda­pes­ti nevel­te­té­sű vagyok, fér­jem falun nevel­ke­dett, amo­lyan művész lélek, aki min­dig is vissza­vá­gyott a sza­bad tér­be a buda­pes­ti élet­ből. Messzi­re lát­ni, ami­kor kinéz az abla­kon. Erre vágyott.

Bará­ta­ink jóin­du­la­tú­an fel­hív­ták a figyel­me­met, hogy ez nem lesz nekem való, és ne hib­ban­jak meg tel­je­sen. De akar­tam. Én akar­tam. Vala­hogy meg­csí­pett a cece­légy. Azért azt az ele­jén leszö­gez­tem: nem fogok vér­szer­ző­dést köt­ni sem a ház­zal, sem a föld­del. Ha nem sike­rül, ha még­sem tet­szik, akkor tovább­me­gyünk. Így indul­tunk neki.

Tavasszal köl­töz­tünk és egyet biz­to­san tud­tam: itt nekem sokat kell tanul­nom. Itt sem­mi sem úgy műkö­dik, ahogy én azt meg­szok­tam. Kez­dés­nek az autót is lecse­rél­tük egy össz­ke­re­kes­re. Mond­juk ezt nem értet­tem, mert az eddi­gi autónk­nak is meg­volt mind a négy kere­ke, de mind­egy.

Mit fog­tok ott lent csi­nál­ni?

Ter­mé­sze­te­sen az első kér­dés egy ilyen nagy vál­tás­nál min­dig a mun­ka. Sze­ren­csé­re a covid meg­tet­te azt a szí­ves­sé­get, hogy a mun­ka­he­lye­men kiala­kult az ott­ho­ni mun­ka­vég­zés rutin­ja, így nem tel­je­sen a sem­mi­be ugrot­tunk, csak a fér­jem vál­lal­ko­zá­sát kel­lett a nul­lá­ról újra­épí­te­nünk. A máso­dik kér­dés pedig a közös­ség. De erről majd kicsit később.

Fővá­ros­ból a falu­ba: a leg­jobb, ha meg­ta­nulsz nevet­ni maga­don

Az első sokk este ért. Sötét van. Nem úgy, mint a város­ban. Itt nincs fény­szennye­zés, konk­ré­tan a saját lába­mat nem látom, ha este kime­gyek a kert­be és nincs fent a hold. Lehet, hogy a falu­si nők (raj­tam kívül) rönt­gen sze­mek­kel ren­del­kez­nek?

Eddig a csil­lag­ké­pek­ről is azt hit­tem, az egész csak mar­ha nagy kamu (na jó, picit most túl­zok), itt pedig gyö­nyö­rű­en kiraj­zo­lód­nak az égbolt­ra. Ha akar­nám, majd­nem meg is érint­het­ném őket.

Csend van.  Nem a város csend­je, ahol megy a men­tő, cset­teg a tro­li, üvölt a szom­széd gye­rek. Itt síri csend van. Nálunk Pes­ten nem szólt ott­hon tévé, rádió, sze­ret­tem a csen­det, leg­alább­is azt gon­dol­tam. Itt az első idő­szak­ban elkezd­tem zenét hall­gat­ni, mert a tel­je­sen süket csen­det szok­nom kel­lett egy jó ide­ig.

A meleg­hez nem elég a ter­mosz­tá­ton egy gom­bot meg­nyom­ni, hanem rak­ni kell fát a kazán­ba. Meg­ta­nul­tam, ügye­sen hor­dok fát, gyűj­töm a papírt gyúj­tós­nak. Megy ez! – gon­dol­tam én. Mon­da­nom sem kell, hogy egye­dül vol­tam ott­hon, ami­kor a kazán­ban vala­mi kütyü egy­szer csak bemond­ta az unal­mast és csak for­ral­ta a vizet… a muta­tó emel­ke­dett, az én hisz­ti­szin­tem­mel egye­tem­ben. Mond­tam már, hogy a hisz­ti ilyen­kor nem segít? Sze­ren­csé­re a férj tele­fon­ban igen. Meg­ol­dot­tam.

A város­ban szo­ci­a­li­zá­ló­dott kutyá­im, akik­nek a szem­pil­lá­ja se reb­ben a men­tők szi­ré­ná­zá­sá­ra, a bőge­tett motor hang­já­ra, a petár­dá­zás­ra vagy a vil­la­mos csi­kor­gá­sá­ra,  meg­ugat­tak min­den lehul­ló fale­ve­let és sün­disz­nót, kígyót és békát, rókát és őzt. Meg a fácánt. Tisz­ta vadas­park, komo­lyan. A hülye fácán szán­dé­ko­san cuk­kol­ja a kutyá­kat, mert rájött, hogy azok nem men­nek a kerí­té­sen túl. Konk­ré­tan egy bera­gadt idi­ó­ta lemez­ját­szó­nak érez­tem magam, aki foly­ton azt kia­bál­ja: Csend legyen! Mára már jól állunk, min­den­ki hoz­zá­szo­kott az új körül­mé­nyek­hez.

A falu­si nők közös­sé­gé­nek ere­je

Emlí­tet­tem már, hogy nem a falu köze­pén lakunk? Ha nem megyek ki a ház­ból, egy árva ember­rel se talál­ko­zok hete­kig, hóna­po­kig.

Csak­hogy nekem az a vágyam, hogy a közös­ség­nek aktív, hasz­nos tag­ja lehes­sek.

Na ez szép ötlet, de saj­nos nem tör­té­nik meg magá­tól. A stra­té­gi­ám az volt, hogy mun­ka után min­den este (értsd min­den áldott este!) fel­ke­re­ke­dek és elme­gyek, kipró­bá­lok vala­mi prog­ra­mot. Igen, télen is, ami­kor már sötét van dél­után négy­kor.  Min­den nap­ra kinéz­tem vala­mit, amit itt a “falu­si nők” csi­nál­nak: röp­lab­da, jóga, kéz­mű­ves szak­kö­rök, tol­las­lab­da, tánc­óra, tai-chi, gom­bá­szás, kutya­su­li, helyi szer­ve­zé­sű klu­bok. Majd­nem tel­je­sen mind­egy volt, hogy mi a lehe­tő­ség, én a közös­sé­gért men­tem. És szé­pen las­san kiala­kult, hogy kik­kel talá­lunk egy­más­ra, hová tudok tar­toz­ni, mi fér bele hosszú távon is a min­den­nap­ja­im­ba. Mos­tan­ra sze­re­tek az új bará­ta­im­mal talál­koz­ni, beül­ni vala­ho­vá, beszél­get­ni.

Tanu­lás

Mivel én egy váro­si-falu­si nő vagyok, nagyon igyek­szem keve­set beszél­ni, sokat kér­dez­ni és figyel­ni. Tanu­lok. Alkal­maz­ko­dom. A falu­si embe­rek­nél más­hol van­nak a hatá­rok, sok min­den­ről más­képp gon­dol­kod­nak. Ez nem jobb vagy rosszabb, csak más. Tisz­te­lem őket és ezt a tisz­te­le­tet kapom vissza. Ha vala­mit más­hogy csi­nál­nék, meg­kér­de­zem, arról mit gon­dol­nak, majd figye­lek a vála­szuk­ra. Falu­si nők és fér­fi­ak mind taní­tó­im.

Egy év tanul­sá­ga

Jól érez­zük magun­kat. A váro­si agyam zak­la­tott­sá­ga kisi­mult a sok zöld­től, az erdő és a víz közel­sé­gé­től. A falu­si­ak befo­ga­dók, ha én nyi­tott vagyok. Falun lak­ni nem jelen­ti, hogy nem uta­zunk, hogy nem tudunk a világ­ról. Falun lak­ni nekünk egy új bázist jelent, ahol van közös­ség, akik­nek eszé­be jutsz. Ahon­nan elin­dulsz és aho­vá haza­térsz. Aho­vá a bará­ta­id eljön­nek meg­lá­to­gat­ni, és ők is kisi­mul­nak, fel­töl­tőd­nek. Falu­si nők között falu­si nővé vál­tam.

Bás­thy Szil­via

_{Kiemelt kép for­rá­sa: Can­va by Getty Ima­ges}