Falusi nők, falun élő nők… ugyanaz és mégis más. Mennyifélék vagyunk mi falusi nők, lányok, asszonyok, hölgyek… Van, aki falun született, van, aki városban. Mások falun nevelkedtek, most pedig a városban élnek. És van, aki a fővárosban született, sosem élt vidéken, majd egyszer csak falun találja magát, így lesz belőle falusi nő. Ez vagyok én. Básthy Szilvia szatirikus önvallomása falusi életének első évéről.
50 évesen döntöttünk úgy, hogy ugrunk egy nagyot és vidékre költözünk. Nem ám városba és még csak nem is a falu közepére! Meg sem álltunk egészen a falu régi szőlőhegyéig, ami messze a falun, a kurta kocsmán és az erdőn túl található. Az egyetlen ismeretségünk közel s távol az ingatlanos lány volt, aki eladta nekünk a házat. Senki más.
50 évig éltem nagyvárosokban itthon és külföldön. Ízig-vérig budapesti neveltetésű vagyok, férjem falun nevelkedett, amolyan művész lélek, aki mindig is visszavágyott a szabad térbe a budapesti életből. Messzire látni, amikor kinéz az ablakon. Erre vágyott.
Barátaink jóindulatúan felhívták a figyelmemet, hogy ez nem lesz nekem való, és ne hibbanjak meg teljesen. De akartam. Én akartam. Valahogy megcsípett a cecelégy. Azért azt az elején leszögeztem: nem fogok vérszerződést kötni sem a házzal, sem a földdel. Ha nem sikerül, ha mégsem tetszik, akkor továbbmegyünk. Így indultunk neki.
Tavasszal költöztünk és egyet biztosan tudtam: itt nekem sokat kell tanulnom. Itt semmi sem úgy működik, ahogy én azt megszoktam. Kezdésnek az autót is lecseréltük egy összkerekesre. Mondjuk ezt nem értettem, mert az eddigi autónknak is megvolt mind a négy kereke, de mindegy.
Mit fogtok ott lent csinálni?
Természetesen az első kérdés egy ilyen nagy váltásnál mindig a munka. Szerencsére a covid megtette azt a szívességet, hogy a munkahelyemen kialakult az otthoni munkavégzés rutinja, így nem teljesen a semmibe ugrottunk, csak a férjem vállalkozását kellett a nulláról újraépítenünk. A második kérdés pedig a közösség. De erről majd kicsit később.
Fővárosból a faluba: a legjobb, ha megtanulsz nevetni magadon
Az első sokk este ért. Sötét van. Nem úgy, mint a városban. Itt nincs fényszennyezés, konkrétan a saját lábamat nem látom, ha este kimegyek a kertbe és nincs fent a hold. Lehet, hogy a falusi nők (rajtam kívül) röntgen szemekkel rendelkeznek?
Eddig a csillagképekről is azt hittem, az egész csak marha nagy kamu (na jó, picit most túlzok), itt pedig gyönyörűen kirajzolódnak az égboltra. Ha akarnám, majdnem meg is érinthetném őket.
Csend van. Nem a város csendje, ahol megy a mentő, csetteg a troli, üvölt a szomszéd gyerek. Itt síri csend van. Nálunk Pesten nem szólt otthon tévé, rádió, szerettem a csendet, legalábbis azt gondoltam. Itt az első időszakban elkezdtem zenét hallgatni, mert a teljesen süket csendet szoknom kellett egy jó ideig.
A meleghez nem elég a termosztáton egy gombot megnyomni, hanem rakni kell fát a kazánba. Megtanultam, ügyesen hordok fát, gyűjtöm a papírt gyújtósnak. Megy ez! – gondoltam én. Mondanom sem kell, hogy egyedül voltam otthon, amikor a kazánban valami kütyü egyszer csak bemondta az unalmast és csak forralta a vizet… a mutató emelkedett, az én hisztiszintemmel egyetemben. Mondtam már, hogy a hiszti ilyenkor nem segít? Szerencsére a férj telefonban igen. Megoldottam.
A városban szocializálódott kutyáim, akiknek a szempillája se rebben a mentők szirénázására, a bőgetett motor hangjára, a petárdázásra vagy a villamos csikorgására, megugattak minden lehulló falevelet és sündisznót, kígyót és békát, rókát és őzt. Meg a fácánt. Tiszta vadaspark, komolyan. A hülye fácán szándékosan cukkolja a kutyákat, mert rájött, hogy azok nem mennek a kerítésen túl. Konkrétan egy beragadt idióta lemezjátszónak éreztem magam, aki folyton azt kiabálja: Csend legyen! Mára már jól állunk, mindenki hozzászokott az új körülményekhez.
A falusi nők közösségének ereje
Említettem már, hogy nem a falu közepén lakunk? Ha nem megyek ki a házból, egy árva emberrel se találkozok hetekig, hónapokig.
Csakhogy nekem az a vágyam, hogy a közösségnek aktív, hasznos tagja lehessek.
Na ez szép ötlet, de sajnos nem történik meg magától. A stratégiám az volt, hogy munka után minden este (értsd minden áldott este!) felkerekedek és elmegyek, kipróbálok valami programot. Igen, télen is, amikor már sötét van délután négykor. Minden napra kinéztem valamit, amit itt a “falusi nők” csinálnak: röplabda, jóga, kézműves szakkörök, tollaslabda, táncóra, tai-chi, gombászás, kutyasuli, helyi szervezésű klubok. Majdnem teljesen mindegy volt, hogy mi a lehetőség, én a közösségért mentem. És szépen lassan kialakult, hogy kikkel találunk egymásra, hová tudok tartozni, mi fér bele hosszú távon is a mindennapjaimba. Mostanra szeretek az új barátaimmal találkozni, beülni valahová, beszélgetni.
Tanulás
Mivel én egy városi-falusi nő vagyok, nagyon igyekszem keveset beszélni, sokat kérdezni és figyelni. Tanulok. Alkalmazkodom. A falusi embereknél máshol vannak a határok, sok mindenről másképp gondolkodnak. Ez nem jobb vagy rosszabb, csak más. Tisztelem őket és ezt a tiszteletet kapom vissza. Ha valamit máshogy csinálnék, megkérdezem, arról mit gondolnak, majd figyelek a válaszukra. Falusi nők és férfiak mind tanítóim.
Egy év tanulsága
Jól érezzük magunkat. A városi agyam zaklatottsága kisimult a sok zöldtől, az erdő és a víz közelségétől. A falusiak befogadók, ha én nyitott vagyok. Falun lakni nem jelenti, hogy nem utazunk, hogy nem tudunk a világról. Falun lakni nekünk egy új bázist jelent, ahol van közösség, akiknek eszébe jutsz. Ahonnan elindulsz és ahová hazatérsz. Ahová a barátaid eljönnek meglátogatni, és ők is kisimulnak, feltöltődnek. Falusi nők között falusi nővé váltam.
Kiemelt kép forrása: Canva by Getty Images