Május 9‑én a Kos­suth téren több száz­ezer ember gyűlt össze Magyar Péter beik­ta­tá­sa alkal­má­ból. Ám ami ott tör­tént, sze­rin­tem leg­töb­bünk szá­má­ra túl­mu­ta­tott a poli­ti­kán, és emlé­két való­szí­nű­leg éle­tünk végé­ig őriz­zük majd. Az embe­ri pil­la­na­tok füzé­re­it a közös élmé­nyek haj­szál­vé­kony, de már kéz­zel fog­ha­tó szö­vet­té ala­kí­tot­ták. És ez az anyag nem más, mint a remény.

Szom­bat óta pró­bá­lom eldön­te­ni, milyen műfaj­ban lehet­ne iga­zán vissza­ad­ni mind­azt, amit a Kos­suth téren átél­tem. Legyen tudó­sí­tás? Riport? Hely­szí­ni beszá­mo­ló? Egyik sem tűnt meg­fe­le­lő­nek. Még most is zabo­lát­la­nul cikáz­nak ben­nem az érzé­sek és gon­do­la­tok. Ezért a ked­ves olva­só­nak most be kell érnie egy nagyon sze­mé­lyes, szub­jek­tív, a tel­jes­ség igé­nyét nél­kü­lö­ző, de annál őszin­tébb beszá­mo­ló­val. Csak annyit ígér­he­tek, hogy min­den sor­ba bele­adok apa­it-anya­it. Gyen­ge-Rusz Anett beszá­mo­ló­ja követ­ke­zik.

Öröm és nyu­ga­lom

Az Alkot­mány utcá­ra érve már érez­he­tő volt, hogy nem párt­ren­dez­vény­re, hanem öröm­ün­nep­re érkez­tünk. Fen­tebb halad­va, az Ország­ház köze­lé­be érve pedig vilá­gos­sá vált, hogy egy olyan fesz­ti­vál­ba csöp­pen­tünk, melyet a részt­ve­vők, mi, az utca embe­rei hoz­tunk lét­re.

Árnyé­kos helyet sike­rült talál­nunk, ahon­nan jó rálá­tás nyílt a Par­la­ment előt­ti ese­mé­nyek­re, és a kive­tí­tőt is lát­ni lehe­tett. Innen igye­kez­tem egy­szer­re befe­lé és kife­lé figyel­ni.

Egy­szer csak azt vet­tem ész­re, hogy ott, a tömeg­ben áll­va, nyu­gal­mat érzek.

Nem arra a faj­ta fásult csend­re gon­do­lok, amit az utób­bi évek­ben sok­szor érez­tünk, és las­sacs­kán meg is szok­tunk. Ez most vala­mi könnyű, légi­es nyu­ga­lom volt. Fur­csa módon, biz­ton­ság­ban vol­tam szá­mom­ra isme­ret­len embe­rek gyű­rű­jé­ben. Az elka­pott tekin­te­tek­ben bizal­mat, ked­ves­sé­get, sze­re­te­tet vél­tem fel­fe­dez­ni.

PROGRAMAJÁNLÓ

Meg­fé­rünk egy­más mel­lett

Még a magam szá­má­ra is hihe­tet­le­nül hang­zik, de ott, abban a vége­lát­ha­tat­lan tömeg­ben tény­leg azt kíván­tam: lehet­ne ilyen az ország. Hogy nem csak egyet­len nap­ra tudunk ked­ve­seb­bek len­ni egy­más­sal, hanem ez lehet­ne a ter­mé­sze­tes álla­po­tunk is. Hogy külön­bö­ző embe­rek meg­fér­nek egy­más mel­lett. Tud­nak moso­lyog­ni, beszél­get­ni, pacsiz­ni, együtt éne­kel­ni — mind­ezt úgy, mint­ha a világ leg­ter­mé­sze­te­sebb dol­ga len­ne.

Sok­szor kör­be­néz­tem, kik adják össze a töme­get. Csa­lá­dok, párok, idő­sek, fia­ta­lok, vidé­ki­ek és buda­pes­ti­ek. Olyan embe­rek, akik való­szí­nű­leg soha nem talál­koz­ná­nak egy­más­sal, még­is ugyan­ab­ba az irány­ba néz­tek.

Soha nem volt még olyan élmé­nyem, hogy egy ország népé­hez tar­to­zom. Ez volt az első. Mélyen meg­érin­tett, meg­ha­tott és erőt adott.

Nem nézünk fél­re

Magun­kért jöt­tünk. A sze­ret­te­in­kért. A gye­re­ke­in­kért. És azo­kért, akik már sem­mi­ben nem reménykednek.És azért is, hogy része­sei lehes­sünk egy pil­la­nat­nak, amely­ről talán a tör­té­ne­lem­köny­vek is írnak majd.

Külö­nö­sen meg­ma­radt ben­nem, hogy töb­ben moz­gás- vagy értel­mi sérült hoz­zá­tar­to­zó­ik­kal érkez­tek. Súlyo­san sérült gye­re­ke­ket tol­tak kocsi­ban, miköz­ben magyar zász­lót len­get­tek és moso­lyog­tak.

Sen­ki nem nézett fél­re. Nem vol­tak saj­nál­ko­zó pil­lan­tá­sok, nem volt távol­ság­tar­tás.

A maguk mód­ján, a közös­ség tel­jes jogú tag­ja­i­ként ünne­pel­tek. Hir­te­len tel­je­sen mind­egy lett, ki hon­nan jött, mennyi pénzt keres, kit sze­ret, milyen körül­mé­nyek között él. Min­den­ki­nek egy­for­mán lehe­tő­sé­ge nyílt végig­sé­tál­ni az Alkot­mány utcán, éne­kel­ni, tán­col­ni, örül­ni.

Autis­ta gyer­me­ket neve­lő anya­ként keve­sebb dolog­ra vágyom annál, mint hogy ebben az elfo­ga­dó kör­nye­zet­ben élhes­sünk. El aka­rom hin­ni, hogy létez­het egy ember­sé­ge­sebb ország — nem csak néhány órá­ra.

Magyar­or­szág

Összes­sé­gé­ben leg­ke­vés­bé a poli­ti­ka miatt volt külön­le­ges ez a nap, de nem hagy­ha­tom szó nél­kül a gesz­tu­so­kat sem, ame­lyek­kel az új kor­mány tag­jai erő­sí­tet­ték ben­nünk, hogy sza­bad jól érez­ni magun­kat.

A sükös­di gye­re­kek öröm­ze­né­je, Pres­ser fel­lé­pé­se, a Grund sorai, a lebon­tott kor­do­nok szim­bo­li­ká­ja, a Par­la­ment közel­sé­ge, vala­mint a Magyar­or­szág című dal Oláh Ibo­lya hang­ján, mind egyet­len nagy, közös lenyo­mat­tá áll­tak össze. A remény pil­lé­re­i­vé.

Nem tudom meg­áll­ni, hogy külön soro­kat szán­jak a „Danc­ing Minis­ter” pil­la­na­tá­nak sem. Sok­fé­le értel­me­zés fel­me­rül­het: vajon a show-ele­mek elterelik‑e a figyel­met a lényeg­ről, vagy tény­leg nem akar­nak több­nek hat­ni az embe­ri köz­vet­len­ség­nél?

Egy­elő­re azon­ban marad­junk a tény­nél. dr. Hege­dűs Zsolt, fris­sen kine­ve­zett egész­ség­ügyi minisz­terünk, a Par­la­ment lép­cső­jén tánc­ra per­dült. És ha ez az atti­tűd jel­lem­zi majd a mun­ká­ját, akkor sokan remél­he­tünk egész­sé­ge­sebb jövőt.

A mi napunk volt

Ere­de­ti­leg az egész csa­lád­dal érkez­tünk vol­na Buda­pest­re, végül csak ket­ten men­tünk a fér­jem­mel. Éppen azon a napon volt a 12. évfor­du­lónk is. Nem iszunk alko­holt, de úgy dön­töt­tünk, hogy erre az alka­lom­ra meggy­sör­rel koc­cin­tunk, Műkö­dő Magyar­or­szág fel­ira­tú pohár­ból. Ahogy bele­kor­tyol­tunk az ital­ba, fel­csen­dült a Halott Pénz­től az Ami­kor fel­ad­nád. Súlya volt annak a pil­la­nat­nak, de néhány könny­csepp elmor­zso­lá­sa után átad­tuk magun­kat az ünnep sod­rá­sá­nak.

Nem tudom, hogyan műkö­dik majd az újfaj­ta poli­ti­ka. Azt sem, mennyi­re kopik ki belő­lünk az eufó­ria a hét­köz­na­pok során. Remé­lünk, bízunk. Talán most ennyit tudunk ten­ni.

De az a nap a miénk volt. A magya­ro­ké, az embe­re­ké. A miénk.

És bízom ben­ne, hogy lesz még foly­ta­tás — mond­juk augusz­tus 20-án.

Gyen­ge-Rusz Anett