Meg­ren­dül­ve olvas­tam vasár­nap a Nyi­tott Aka­dé­mia sora­it, misze­rint het­ven­négy éves korá­ban elhunyt Angster Mária pszi­cho­ló­gus, pszi­cho­te­ra­pe­u­ta, a csa­lád­ál­lí­tás hazai úttö­rő­je. Közel húsz évvel ezelőtt egy csa­lád­ál­lí­tás­sal kez­dő­dött a saját önis­me­re­ti utam. Sok év sze­mé­lyes tapasz­ta­lat után 2024-ben magam is rend­szer- és csa­lád­ál­lí­tó let­tem. A magyar­or­szá­gi csa­lád­ál­lí­tás tör­té­ne­té­ben dr. Angster Mária meg­ke­rül­he­tet­len név. Kol­lé­ga­nőnk, Esz­ter­go­mi Kata­lin sze­mé­lyes búcsú­ja.

Mária pszi­cho­ló­gus­ként és pszi­cho­te­ra­pe­u­ta­ként több terü­le­ten dol­go­zott gye­re­kek­kel, csa­lá­dok­kal és súlyos, kró­ni­kus bete­gek lel­ki támo­ga­tá­sá­val fog­lal­ko­zott. Ezek­ben a hely­ze­tek­ben talál­ta meg és kezd­te el egy­re tuda­to­sab­ban hasz­nál­ni a csa­lád­ál­lí­tás mód­sze­rét, amely­ben a csa­lá­di rend­sze­rek lát­ha­tat­lan dina­mi­ká­in keresz­tül köze­lí­tett az egyé­ni szen­ve­dés­tör­té­ne­tek­hez. Később már nem­zet­kö­zi szin­ten is a mód­szer egyik meg­ha­tá­ro­zó alak­ja­ként tar­tot­ták szá­mon. Okta­tó­ként és kuta­tó­ként is sokat tett azért, hogy a csa­lád­ál­lí­tás ne csu­pán egy „izgal­mas tech­ni­ka”, hanem komo­lyan vehe­tő szak­mai esz­köz legyen.

A róla meg­je­lent meg­em­lé­ke­zé­sek is követ­ke­ze­te­sen elkö­te­le­zett és szen­ve­dé­lyes szak­em­ber­ként írják le, aki nem­csak nép­sze­rű­sí­tet­te a csa­lád­ál­lí­tást. Sokat tett azért is, hogy a mód­szer mögött való­di pszi­cho­ló­gi­ai tudás és eti­kai tar­tás legyen. Elő­adá­sa­i­val, köny­ve­i­vel és kuta­tá­sa­i­val újra és újra azt üzen­te, hogy a csa­lád­ál­lí­tás nem játék. Sok­kal inkább egy komoly pszi­cho­te­rá­pi­ás beavat­ko­zás, amely­hez kép­zett­ség­re és meg­dol­go­zott önis­me­ret­re van szük­ség.

Sze­mé­lyes hálá­val az önis­me­re­ti úton

Saját önis­me­re­ti uta­mat ma is folya­ma­to­san jár­va – töb­bek között test­ori­en­tált meg­kö­ze­lí­tés­ben –, pon­to­san érzem ennek az üze­net­nek a súlyát. Aki csa­lád­ál­lí­tó­ként dol­go­zik, nem csu­pán egy mód­szert hasz­nál, hanem embe­rek éle­té­vel, kap­cso­la­ta­i­val, rej­tett sérü­lé­se­i­vel kerül kap­cso­lat­ba. Ez való­ban komoly, fele­lős­ség­tel­jes vál­la­lás. Szá­mom­ra az, aho­gyan dr. Angster Mária a kép­zett­sé­get, a meg­dol­go­zott önis­me­re­tet és a szak­mai hatá­rok tar­tá­sát hang­sú­lyoz­ta, máig egy­faj­ta szak­mai irány­tű­ként szol­gál.

Angster Mária több elő­adá­sá­ban is hang­sú­lyoz­ta, milyen gya­ko­ri­ak a meg nem szü­le­tett iker­test­vé­rek tör­té­ne­tei.

Az én első állí­tá­som is úgy indult, hogy fel­me­rült az iker­vesz­tés lehe­tő­sé­ge. A mód­szert nem isme­rők­nek talán hihe­tet­len, de bizo­nyos test­hely­ze­tek, moz­du­la­tok, mon­da­tok nagyon egy­ér­tel­mű­en utal­hat­nak erre a dina­mi­ká­ra. Nekem több­ször is volt kife­je­zet­ten iker­ál­lí­tá­som, ezek­ben egé­szen sajá­tos, nehe­zen meg­fo­gal­maz­ha­tó, még­is fel­sza­ba­dí­tó élmény szem­be­néz­ni ezzel a tör­té­net­tel.

Az első állí­tá­som végül nem iker­ál­lí­tás lett, hanem egy úgy­ne­ve­zett Fio­re-állí­tás. Edith Fio­re Nyug­ta­lan hol­tak című köny­vé­nek szem­lé­le­té­ben, mely a határ­hely­ze­tek­kel való mun­ka egy másik for­má­ja. Ebben a meg­kö­ze­lí­tés­ben a „nyug­ta­lan lel­kek­kel”, meg­szál­ló szel­le­mek­kel vég­zett terá­pi­ás mun­ka kerül elő­tér­be. Az, hogyan lehet eze­ket a folya­ma­to­kat a kli­ens érde­ké­ben meg­nyug­ta­tó­an ren­dez­ni. Ez a vonal még inkább meg­kí­ván­ja a tér tar­tá­sát és a szak­mai józan­sá­got. Itt külö­nö­sen nagy a beavat­ko­zás súlya. A leg­ki­sebb szak­mai könnyel­mű­ség is komoly követ­kez­mé­nyek­kel jár­hat, akár a sze­mé­lyi­ség szer­ke­ze­té­nek fel­bo­ru­lá­sá­hoz, szét­esé­sé­hez vezet­ve.

A saját tanu­lói pályá­mon, ami­kor a család­ál­lí­tás és a rend­szer­szem­lé­let mélyebb meg­ér­té­sét keres­tem, Angster Mária köny­vei, elő­adá­sai és külö­nö­sen az a szak­mai alá­zat, amellyel a mód­szer­ről beszélt, újra és újra irányt mutat­tak. Képes volt hidat épí­te­ni a tudo­má­nyos gon­dol­ko­dás, a lel­ki tapasz­ta­lat és a spi­ri­tu­á­lis dimen­zi­ók között. Anél­kül, hogy ezek bár­me­lyi­két kizár­ta vol­na. Nem tett különb­sé­get hit és tudás között, szá­má­ra a lélek mun­ká­ja min­dig való­sá­gos, embe­ri és mélyen tisz­te­le­tet érdem­lő folya­mat volt.

Angster Mária sze­rint a gyó­gyu­lás kol­lek­tív tör­té­net

Mun­ká­ján keresz­tül sokunk­ban elül­tet­te azt a meg­győ­ző­dést, hogy a gyó­gyu­lás nem csak egyé­ni, hanem kol­lek­tív tör­té­net is. A csa­lád­ál­lí­tás­ban meg­nyil­vá­nu­ló rend, a gene­rá­ci­ó­kon átíve­lő min­ták meg­ér­té­se és ren­de­zé­se olyan isme­ret, amely túl­mu­tat a terá­pi­ás kere­te­ken. Tár­sa­dal­mi és szel­le­mi taní­tás­ként is mara­dan­dó. Az ő örök­sé­ge abban is meg­mu­tat­ko­zik, aho­gyan ma egy­re töb­ben igye­kez­nek eti­kus, hatá­rok­ban tar­tott, való­ban segí­tő módon dol­goz­ni.

Talán ez a leg­na­gyobb aján­dék, amit hát­ra­ha­gyott. A tisz­ta jelen­lét irán­ti vágy, a bel­ső mun­ka becsü­le­te, és az a hit, hogy min­den rend­szer gyó­gyul­ni képes, ha elis­mer­jük ben­ne a sze­re­tet rend­jét.

Ami­kor most vissza­gon­do­lok első állí­tá­sa­im pil­la­na­ta­i­ra, már nem­csak sze­mé­lyes élmény­ként látom őket. Sok­kal inkább annak a hosszú lán­co­lat­nak a része­ként, amely­ben azok a tera­peu­ták, taní­tók és kli­en­sek kap­cso­lód­nak össze, akik mind tőle kap­tunk útra­va­lót.

Dr. Angster Mária neve így nem csu­pán egy mód­szer tör­té­ne­té­be író­dott be. Azok szí­vé­be is, akik hiszik, hogy a bel­ső rend hely­re­ál­lí­tá­sa egy­szer­re embe­ri és szent folya­mat.

Halá­lá­val nem­csak egy kivé­te­les szak­em­bert veszí­tet­tünk el, hanem egy olyan embert is, aki meg­mu­tat­ta, hogyan lehet a szen­ve­dést tágabb össze­füg­gés­be helyez­ve, mél­tó­ság­gal hor­doz­ni. Aki egy­szer meg­ta­pasz­tal­ta, mit jelent egy biz­ton­sá­gos, jól tar­tott tér­ben ránéz­ni a saját tör­té­ne­té­re, az érzi iga­zán, milyen örök­sé­get hagyott ránk. Az a tekin­tet, amellyel a csa­lá­di rend­sze­rek­re és az embe­ri lélek­re nézett, tovább él mind­azok­ban, akik az ő mun­ká­ja nyo­mán ma is mer­nek csend­ben figyel­ni, kér­dez­ni, és egy kicsit nagyobb helyet adni maguk­ban az élet­nek, mind­az­zal együtt, amit hozunk, és mind­az­zal, ami még lehet­sé­ges­sé vál­hat.

Esz­ter­go­mi Kata­lin