Hónapok óta készültünk egy csajos színházrajongó csapattal erre az előadásra. A Rebecca már a tavalyi Szegedi Szabadtéri Játékok programjának bejelentésekor felkeltette az érdeklődésünket. Esztergomi Katalin élménybeszámolója következik.
Ürültünk, amikor kiderült, hogy idén ismét műsorra tűzik Michael Kunze és Sylvester Levay musicaljét. Tudtuk, hogy ezt együtt szeretnénk átélni, pláne, hogy a választott napon Gubik Petra, Janza Kata és Dolhai Attila lesznek a főszerepekben. Ha már Szegedre utazunk, két éjszakára is szállást foglaltunk, hogy legyen idő a városra: a szegedi hangulatra, a Dóm tér esti fényeire, a közös vacsorákra, reggeli kávékra, kószálásokra és nagy beszélgetésekre.
Az élet nagy rendező
Július elején -egy hirtelen és gyorsan lefolyó betegség miatt- elveszítettem a 9 éves kutyámat, aki hű társam volt a mindennapokban. Bár a szívem inkább otthon maradt volna, végül az előadás napján mégis elindultam. Így július 19-én együtt vacsoráztam a lányokkal, megnéztem a darabot, és végül egy hajnalba nyúló koktélokkal kísért beszélgetésbe is belemerültem.
Kicsi a világ, talán még kisebb a színházkedvelők számára. Épp a Kiskőrössy Halászcsárdában vártuk a megrendelésünket, amikor teljesen véletlenül rég nem látott rokonok köszöntek ránk. Ők szintén a Rebeccára érkeztek, és épp itt vacsoráztak az előadás előtt. A találkozás egyszerre volt meglepő és örömteli. Jó volt átbeszélni, kivel mi történt az elmúlt hónapokban, mióta nem láttuk egymást.
Rebecca előtt, még mi voltunk a főszerepben
A monumentális nézőtérre meglepően gördülékenyen és szervezetten jutottunk be. Már az érkezésnél feltűnt, hogy mindenhol kedves és segítőkész munkatársak irányítanak minket, egységes szalmakalapban. Még az előadás kezdete előtt kaptunk egy-egy kérdőívet is, miközben a kezdést vártuk. Számomra ez kimondottan pozitív ügyfélélményt jelentett. Jó érzés volt, hogy számít a véleményünk, hogy kíváncsiak ránk, és hogy a néző nem csak passzív befogadója az estének.
Arról nem is beszélve, hogy — tollgyűjtőként külön örömömre — a kérdőív mellé ajándéktollat is kaptunk, amiket emlékként őrizhetek. Az apró figyelmességek és a közvetlen hangulat mind hozzátettek ahhoz, hogy legalább egy estére a fájdalmam és a gyász helyett a színház élményére tudjak figyelni.
Aki irányítja a láthatatlant, avagy a karmester szerepe a Rebeccában
Ének-zenét tanító pedagógusként mindig kíváncsian figyelem nemcsak a hangokat, hanem azt is, ki és hogyan vezeti őket. Egy ilyen nagyszabású előadásnál különösen érdekes kérdés, hogyan oldják meg a vezénylést. Hiszen a zenekar nem a színházakban megszokott módon, a színpad alatt kap helyet, hanem jóval távolabb, a Dóm tér sajátos szabadtéri elrendezéséhez igazodva.
Aki szívesen olvasna a színészek mellett egy karmester munkásságáról testközelből, mindenképp olvassa el Fülöp Dániel Erikkel a Szegedi Nemzeti Színház karmesterével készült interjút. Idén ugyan nem ő vezényelte az előadást, de zenei vezetőként most is részt vett a Rebecca produkciójában.
Ez azt jelenti, hogy a próbafolyamat során ő segítette az énekeseket a zenei anyag elsajátításában. Ott volt, amikor még csak alakultak a hangok, finomodtak a szólamok. Öröm látni, hogy a zenés színház kulisszái mögött dolgozó művészek is egyre nagyobb figyelmet kapnak, hiszen ők tartják kézben azt az ívet, ami végigkísér bennünket egy-egy este során.
És akkor beléptünk Manderley-be
A Dóm tér esti fényei alatt a darab világába csúszni egészen különleges élmény volt. Bár már harmadszor láttam a Rebeccát, most valami egészen új arcát mutatta a mű. A homályos, múltba fojtott légköre mintha csak az én belső tájképeimet tükrözte volna vissza. A zene és a színészek játéka és erőteljes hangja pedig végig feszesen tartotta a figyelmemet.
A díszlet egyszerűen fantasztikus volt. Egyetlen pillanatra sem engedett kiszállni a történetből. Zseniális megoldásnak tartottam, ahogy időnként úgy tűnt, mintha a Dóm két tornya is a díszlet része lenne. Mintha Manderley kastélya valóban ott tornyosulna fölénk. Nagyon szerettem volna megörökíteni ezeket a pillanatokat, de erre sajnos nem volt lehetőség: a szabadtéri előadás szabályai szerint nem lehetett sem fotót, sem hang‑, sem videófelvételt készíteni. Így minden benyomás csak bennem maradhatott meg, talán épp ettől lett még személyesebb és mélyebb az élmény.
Mrs. Danvers karaktere számomra ezen az estén különösen megrendítő volt, talán mert épp most éreztem meg igazán, milyen az, amikor valaki nem tud elengedni egy elvesztett kapcsolatot.
A darab nem nélkülözte a politikai aktualitást sem. Mindkét felvonásban elhangzott egy-egy olyan szállóige, amit azonnal felismert a közönség, és a nézőtér nagy része jót nevetett rajta. Ebből az egyik különösen emlékezetes volt:
„És hogy érkeztél? Hát, gondolom, nem gyalog!”
A mi saját Rebeccáink
Az előadás után még nem akartunk visszamenni a szállásra. Beültünk egy szabadtéri szórakozóhelyre, és egy-egy koktél mellett arról elmélkedtünk: vajon a saját életünkben is élnek‑e olyan „Rebeccák”, akikről sosem beszélünk, mégis mindig velünk vannak?
Emlékek, elvárások, régi félelmek – vagy épp azok, akiket már nem ölelhetünk meg újra.
A darab egyértelműen több, mint egy gótikus melodráma: egy fájdalmasan aktuális történet arról, hogyan kapaszkodunk a múltba, miközben a jelen már hívna bennünket előre. Azokkal a belső történetekkel, amik látszólag rég elmúltak, de még mindig irányítják a kapcsolatainkat, döntéseinket, reakcióinkat. Ha van olyan „Rebecca” benned is, aki nem hagy nyugodni, érdemes elindulni az önismeret útján. Mert néha egy előadás is elég ahhoz, hogy felismerjük: itt az ideje, hogy kilépjünk az árnyékból.
Kép forrása: szegediszabadteri.hu/
