A mai iskolai ünnepségünk felidézte bennem, milyen volt gyerekkoromban egy iskolai megemlékezés. A színpadon sokszor reszkető, mégis monoton hangon verset mondó gyerekek, mögöttük az 1848–49-es évszám és egy nagy kokárda díszelgett. Adott osztály készült egy átlagos hosszú műsorral, a többi osztály pedig végignézte azt passzív befogadóként. Esztergomi Katalin írása.
Pedagógusként elgondolkoztam, hogyan lennének jelen ma, egy ilyen rendezvényen az alfa-gyerekek akik 2010 után születettek. Szükséges‑e, hogy már 6–14 évesen végigüljenek egy 40 perces műsort? Esetleg helyette olyan úton lehet érdemes a témát megközelíteni, ami megszólítja őket, és közben az ünnep valódi megélése is megszületik a szívükben, lelkükben?
Mi az, hogy szertartás? – kérdezte a kis herceg. Az is olyasvalami, amit alaposan elfelejtettek – mondta a róka. Attól lesz az egyik nap más, mint a másik…” (Saint-Exupéry)
…és valóban. Egy ünnep kiemelkedik a hétköznapok szürkeségéből. De csak akkor, ha képesek vagyunk egy kicsit lelassítani és ráhangolódni az adott témára. Ha lélekben jelen vagyunk, az hosszú távon maradandóvá válik. Persze, fontosak Petőfi sorai, de agyunkban az emlékek akkor épülnek be igazán, ha azok valamilyen élményhez kapcsolódnak.
Alfa-generáció kihívása: passzivitás helyett aktív megélés
Jean Piaget (svájci fejlődéslélektani kutató, a konstruktivista pedagógia megalapozója volt) óta tudjuk, hogy a gondolkodás először akkor fejlődik, ha cselekszünk, próbálgatunk, tapasztalunk. Kisiskolás korban a gyerekek gondolkodása még nagyrészt konkrét és cselekvéshez kötött. Akkor értik meg legjobban a világot, ha megfoghatják, eljátszhatják, „rajta keresztül” mozoghatnak.
Csak később, serdülőkortól kezdve válik egyre erősebbé az a képesség, hogy hosszabb ideig, mozdulatlanul, elvont tartalmakra figyeljenek, amikor már elég belső tapasztalattal rendelkeznek, amihez kapcsolni tudják azt, amit hallanak.
Az alfa-generációs gyerekek olyan környezetben nőnek fel, ahol a digitális eszközök, a folyamatos ingeráradat, az egyszerre több csatornán futó információ a mindennapjaik része. A digitális környezet jelentősen átalakítja a gyerekek figyelmi működését, az ingerigényt és a jutalomciklusokat. A folyamatos és erős ingerek a figyelmüket rövid, 8–12 perces blokkokra szeli, és ehhez igazodik a belső ritmusuk. Ez nem azt jelenti, hogy rosszabbul működnek. Azt viszont igen, hogy sokkal inkább szükségük van ebben az életkorban arra – amikor valóban az a konkrét, cselekvő gondolkodás dominál –, hogy valódi élményeken, mozgáson, közös cselekvéseken keresztül kapcsolódjanak az ünnephez. Ennél fogva természetes, hogy ha még nem fejeződött be a gondolkodás konkrét, cselekvő szakasza, nem lesz igazán valódi kapcsolódásuk az élményhez. Nem érinti meg őket, nem érzik magunkénak, és az aktuális érzelmi állapotuknak megfelelően kezdenek el unatkozni, fészkelődni, beszélgetni, elkalandozni. Ekkor kezdenek el minősíteni is: „ez unalmas”, „ez túl hosszú”, „minek ez az egész”.
Az aktív, cselekvő megélés a jelenben tart.
Ilyen, amikor mozdulunk, részt veszünk, döntünk, reagálunk, akkor nem „értékeljük” az eseményt, hanem benne vagyunk. A testünk, az érzelmeink és a gondolataink egyszerre vesznek részt abban, ami történik, és közben észrevétlenül azt alapozzuk meg, hogy később, felnőttként képesek legyünk hosszabb, monotonnak tűnő előadásokat is nyitottan végighallgatni. Mint például egy egyetemi órát, egy szakmai konferenciát, vagy egy ünnepi beszédet. Paradox módon éppen a rövid, élményalapú, aktív ünnepi helyzetek segítik elő azt a belső figyelmi állóképességet, amelyre a felnőttvilágban is szükségük lesz.
Mit adunk át az ünnepekkel?
Mindezek után számomra a legfontosabb kérdés az, hogy egy-egy jeles napból marad‑e bennünk valami, ami később is tart. Nem csak egy dátum, egy idézet vagy egy dolgozatban jól teljesítő tudásanyag, hanem egy olyan élmény, amire évekkel később is azt tudjuk mondani, hogy jó volt ott lenni.
Valami apró, de személyes: egy közös nevetés, egy összenézés a Himnusz alatt, egy mozdulat, amit együtt csináltunk, és amitől kicsit közelebb éreztük magunkat egymáshoz.
Szülőként, pedagógusként nem élhetjük meg a gyerekeink helyett ezeket az élményeket, de felelősségünk van abban, hogy milyen kereteket teremtünk hozzájuk. Adunk‑e időt a lassulásra, teret a közös jelenlétre, bátorságot az aktív részvételre. Hogy március 15‑e ne csak egy kipipált emléknap legyen a naptárban, hanem olyan nap, amelyre – ha egyszer rákérdeznek – nem csak azt tudjuk mondani: „igen, volt valami műsor”, hanem azt is: „emlékszem, milyen szuper volt az a flashmob, amiben egy emberként mozdult a karunk és a hangunk:
„Esküszünk, esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk!”




