Sokáig azt hittem, hogy az opera olyan műfaj, amely csak megfelelő kulccsal nyílik: zenei műveltség birtokában, előzetes tudással, kellő távolságtartással kezelve. Tévedtem. Gyenge-Rusz Anett írása.
Az opera belső állapot. A művész belső állapota, amelybe a néző észrevétlenül belecsusszan – de ez csak akkor lehetséges, ha már nem akarja uralni az élményt.
Ősszel a Csokonai Nemzeti Színház színpadán láttam a Carmen című operát, Juronics Tamás rendezésében. Nem érkeztem különösebb elvárásokkal. Nem akartam megfejteni – csak jelen lenni.
Az előadás során azonban Mester Viktória (Carmen) és Molnár Levente (Escamillo) játékának és hangjának köszönhetően a mozdíthatatlannak hitt rétegeim között rés nyílt, és újfajta érzések kezdtek szivárogni belőle.
Halkan, csendben, mégis megkerülhetetlen határozottsággal – úgy, ahogyan a legigazabb dolgok történnek velünk.
Csokonai Nemzeti Színház és a szilveszter
Szilveszterkor, az ünnepi gálán, ugyanabban a térben, ugyanazon a széken ültem. Nem néztem meg előre a programot, és ez jó döntésnek bizonyult. Évzárásra készültem, de ez az ünnep közelhozta egymáshoz a múltat és a jövőt. Az átmenetet szinte tapintani lehetett.
A katarzist az opera hozta el. Amikor Ramón Vargas, mexikói tenor, a Kodály Filharmonikusok, és a magyar énekesek kórusával együtt megszólaltatta az ’O sole mio című, világhírű nápolyi dalt, valami végérvényesen átbillent bennem. Felkészületlenül ért. A könnyeim csorogni kezdtek. Töltődött bennem a névtelen hiány.
Az este során Mester Viktória jelenléte különösen mélyen érintett. Egy korábbi podcastben arról beszélt, hogy fiatalon kishitű volt, és sokáig nem hitte el, hogy külföldön is megállná a helyét. Ahogyan azonban Ramón Vargas mellett énekelt szilveszterkor, az volt az érzésem, hogy nem csupán mellette áll, hanem mellé is emelkedik. Lehengerlő természetességgel. Az én szememben ebben a pillanatban nemcsak hangban vált nagybetűs Nővé, hanem tartásban is.
Ugyanez az érett, szilárd jelenlét volt érezhető Molnár Levente esetében is. A torkából felszabaduló hangáradat nem akart hatni, nem akart bizonyítani. Fondorlat nélküli varázslat született.
Így történt, hogy az opera hazatalált bennem. A gála végén pedig megfogta a kezem, és szelíd mosollyal az arcán átsétált velem 2026-ba.
Hiszem, hogy ha az ember ilyen teljességgel búcsúzik, az már nem is búcsú,
hanem valami újnak a kezdete.
Így kívánok mindenkinek boldog új évet. Hálásan köszönöm az élményt Csokonai Nemzeti Színház-nak.
