A fiatalság mindig lehet bírálat tárgya. De mi lenne, ha inkább elfogadnánk a körülöttünk élő fiatalokat. Vagy épp szeretnénk őket és tanulnánk tőlük? A fiatalság egy teljesen relatív nézőpont, amit sokan igyekeznek évszámok közé szorítani és ezáltal egy keretet adni neki. Talán mindenkinek van egy olyan története, amikor átértékeli a “fiatalság” jelentőségét. Daróczi Magdi coach, kineziológus írása.
A fiatalság relatív, de mégis kik a fiatalok?
Emlékszem, hogy 2011-et írtunk, amikor Veresegyházra költöztünk. A nappaliban beszélgettem a sógorommal, aki 8 évvel fiatalabb tőlem. Én akkor 31 éves voltam, anyósom és apósom 55 és 60 között voltak. Róluk beszélgettünk és mondtam, hogy már azért jóindulat kell ahhoz, hogy őket középkorúnak nevezzem. (Nagyon fiatalosak, sokat utaznak, aktív társasági életet élnek még ma is.) Erre az akkor 23 éves sógorom rám nézett és azt mondta:
„Már bocs, de én vagyok a fiatal, Ti vagytok a középkorúak.”
Akkor nagyon jót nevettem. Kicsit oldva is azzal annak a stresszét, hogy életemben először középkorúnak neveztek. Már akkor is tudtam, hogy igaza volt.
Aztán eszembe jutott egykori kolleganőm, akitől sokat tanultam. Ő mondta nekem, hogy az, hogy kit tekintünk öregnek, relatív. Tizenévesen azt gondoljuk, hogy 30 felett már vége az életnek. Huszonévesen ez 40 felé tolódik. Harmincasként az 50 éves határt látjuk soknak. És így tovább.
A Wikipédia definíciója szerint az Ifjúkor (juvenilitas) a nemi érés befejezésétől a növekedés megszűntéig tart. Férfiaknál a 25., nőknél a 20. életévig. Míg a fiatal felnőttkor a növekedés befejeztétől, nagyjából 30 éves korig tart. A neurológiai érés szempontjából pedig lényeges, hogy a prefrontális kéreg fejlődése akár 25 éves korig is tarthat. Ez az agyterület, ami a higgadt, nyugodt átgondolásért, a tervezésért felelős.
Ez az életkor pedig fontos életvitelbeli változásokat is hoz. A tanulmányok befejezése, a munkavállalás, a szülőktől való elválás és a családalapítás ideje is ez.
A fiatalság tényleg bolondság vagy inkább bátorság?
A fiatalság általában önmagunk kereséséről szól. Ilyenkor keressük magunkat. A társunkat. A helyünket a világban. És piszkosul nem szeretjük, ha a nagyon okos és tapasztalt felnőttek meg akarják nekünk mondani a tutit.
Hogy miért is? Talán azért, mert ők a saját tapasztalataikra alapozva adnak tanácsot. Már pedig fiatalként mi a saját megéléseinkre és tudásunkra szeretnénk támaszkodni. Igen, vannak döntéseink, amik bejönnek és vannak, amik nem. Ezeknek pedig vállalnunk kell a következményeit. A felelősséget a döntéseinkért.
Bármi is történik, minden életkorban jó, ha támogatást, elfogadást és megértést kapunk.
Hiszen mi is lenne jobb időszak önmagunk kipróbálására? A szabadságunk megélésére? A határaink feszegetésére? Fiatalon, még komoly kötöttségektől mentesen, de mégis az önállóságunkat megélve tehetünk próbát. Mint a mesében. Elindulhatunk szerencsét próbálni. A fiatalság lehet tehát a bátorság időszaka. Persze ésszerű határokon belül. Olyasmit még ekkor sem érdemes csinálni, ami veszélyes önmagunkra vagy másokra.
A fiatalság nem játék, hanem az élet megalapozása
TED előadásában a fiatalokkal foglalkozó szakértő hívja fel a figyelmet arra, hogy mégsem mindegy ebben a korban milyen döntéseket hozunk. Arra, hogy valójában nem ér rá. Nem ér rá, hogy a megfelelő partnert megtaláljuk, hogy jó munkánk legyen, hogy kapcsolatokat építsünk.
Valóban több kliensem van, aki 30 és 40 között azt érzi, még nem ért el semmit. Van, aki a munkájával, vagy az anyagi helyzetével vagy éppen a párkapcsolatával elégedetlen. De olyan is van, aki épp azzal, hogy még nem született gyereke.
Közben pedig visszagondolok a saját fiatalkoromra.
Egy ponton magával ragadott a teljesítés kényszere. Mintha azzal, hogy teletömöm az életem megoldandó feladatokkal, biztos lenne az út a sikerhez. Egyszerre jártam egyetemre, csináltam mellette egy tanfolyamot és dolgoztam. És onnantól sokáig nem volt megállás. Sokat dolgoztam, sok feladatot vállaltam. Kifeszítettem minden pillanatot. Közben pedig nem maradt időm, hogy élvezzem a munkám eredményét, a fiatalság pillanatait. Közben jött a sógorom és közölte, hogy Te már középkorú vagy.
Hol is van az arany középút? Hol van az egyensúly?
Ott, ahol mi igazán jól érezzük magunkat. Valójában pedig nem is egyensúlyról van szó, sokkal inkább összehangolásról. Mit is hangolunk össze?
A munkát és a magánéletet.
Ha egy kicsit tovább szeretném bontani, akkor a munkát, a családot, a társasági életünket és az énidőnket, a pihenést, illetve az ezekkel töltött időt. A terveinket, a vágyainkat és a jelenünket és a jövőről alkotott képünket. Nem is elkülöníteni szeretnénk ezeket, hanem egy jó összhangot találni.
A különböző szerepeinkben szeretnénk egyszerre sikeresek, elégedettek, megbecsültek lenni. Hiszen, ha ezeket a szerepeket jól össze tudjuk hangolni az magával hozza a megnyugvásunkat is. A fiatalság kiteljesedését.
Teljesen elkülöníteni ezeket egymástól sokkal nehezebb, mint egy jófajta összhangot találni. Hogyan is tudnánk teljesen elkülöníteni? Az nem úgy megy, hogy amikor reggel kilépünk az otthonunk ajtaján a fogasról levesszük a kabátunkat, helyette pedig felakasztjuk a magánéletünket. Megszűnünk társként létezni és a kabáttal együtt belebújunk a munkavállaló szerepünkbe. Természetesen visszafelé sem ez történik.
Munkaidőben is óhatatlanul gondolunk a magánéletünk feladataira, az abban megélt helyzetekre. Miközben éljük a fiatal életünket, gondolunk a jövőre is.
A saját fiatalságunk saját keretei
Ami lényeges, hogy felállítsuk a saját szabályainkat, azokat a kereteket, amelyek számunkra komfortossá teszik a mindennapokat, a fiatalság éveit. Ezek a szabályok teszik azt is lehetővé, hogy megtervezzük az időbeosztásunkat, a napirendünknek (vagy hetünknek) része legyen minden, ami nekünk fontos és tervezzük meg a feladatainkat is.
Persze nem elég elképzelni az ideális életünket, tennünk is kell érte, hogy olyanná formáljuk, amilyennek valóban szeretnénk.
Lényeges, hogy szeressük a munkánk, amit csinálunk, szeressük a kapcsolatot, amiben vagyunk, szeressük fiatal önmagunkat is annyira, hogy mindezeket megadjuk magunknak.
Ez az a pont, ahol felmerül a kérdés, hogy fel merjük‑e állítani a saját szabályainkat, és azokban tudunk‑e olyan rugalmasak lenni, amennyire az élet azért természetes módon megkívánja. Merünk úgy fiatalok lenni, ahogy nekünk igazán jó? Tudjuk, hogyan jó nekünk igazán? Tudjuk mi mit akarunk? Vagy azt tudjuk, hogy mi a társadalmi elvárás? Azt tudjuk, mit várnak tőlünk mások? Hogyan tudja a fiatalokat jól támogatni a környezetük?
Jól szeretni korunk fiataljait
Leginkább úgy, hogy teret hagyunk a fiatalság szárnypróbálgatásainak. Hogy hagyjuk, hogy kipróbálják magukat. Örülünk a sikerüknek és biztatjuk őket, ha valamiben elakadnak. Nem, nem mondjuk, hogy „én megmondtam”. Sőt, akkor is hiszünk bennük, ha nekünk épp az a tapasztalatunk, hogy más irányba lenne jó menni. Hiszen az, hogy nekünk más út vált be, nem jelenti azt, hogy a fiataloknak ugyanazt az utat kellene járnia.
És ha még igazunk is lenne, nem a mi életünk. Nem a mi felelősségünk.
A mi dolgunk egyedül a támogatás. És hogy jól szeressük a fiataljainkat. A fiatalok feladata pedig az, hogy élvezzék a fiatalság éveit. Mit is mond erről a selmeci nóta?
„Szép az ifjúság, boldog mindenkor,
Szép az ifjúkor, de múlandó!
Idős emberek ezt mondják sokszor,
Higgyük el nékik, talán való!
Én is azt mondom ám, ifjú csak légy vidám!
Legszebb az ifjúkor, de múlik ám!
S ha egyszer elmúllott, vissza már nem kapod.
Legszebb az ifjúkor, de múlik ám!”
A fiatalság évei után
Mindenkit megnyugtatok. Az élet nem ér véget a fiatalság évei után. A következő kor is hoz új feladatokat, új kihívásokat és új örömeket. Ott sincs más feladat, minthogy megtaláljuk, hogyan is igazán a mieink azok az évek. Hogyan teljes az életünk az életünk következő és azt követő szakaszában. Sosem késő elkezdeni élvezni az életet. Megtalálni az igazi önmagunk.
Szóval hajrá. És hagyjuk a fiataloknak, hogy ők is ezt tegyék. Közben pedig figyeljünk nagyon. Olyan sok mindent tanulhatunk tőlük.
Forrás: itt, Kiemelt kép forrása: Canva — Getty Images Signature by niknikon
