Az egyetemi élet mindenki számára meghatározó időszak. Azt tanuljuk, ami minket érdekel, a választott szakma mélységeit ismerjük meg. Sokszor életre szóló barátságok, vagy szerelmek köttetnek az épületek falain belül. De szerintem minden egyetemista életében volt egy pont, amit nem felejt el: az első nap. Visszaemlékezés Ispán Dávid tollából.
Amikor megérkezett 2012 nyarán a levél, hogy felvettek a hőn áhított egyetemre egyszerre öröm és félelem fogott el. Hiszen egyrészt örültem, mert felvettek, de féltem is, ugyanis csak akkor kezdtem el felfogni, hogy egyetemista leszek.
Persze a felvételi határozattal együtt megérkezett a kollégiumi jelentkezési lap valamint a gólyatáborról szóló értesítés. Az első kettő gondolom mindenkinek egyértelmű, az utóbbi megér néhány mondatot. Szerintem nem lövök mellé, ha azt állítom, hogy mindenki el tud képzelni egy gólyatábort. Buli, pia, új haverok, pasik, csajok (kinek mi) és egy felejthetetlen élmény (bár sokszor az alkohol felejthetővé teszi).
Miközben zajlik a gólyatábor az ember könnyen esik abba a hibába, hogy azt képzeli, végig ilyen lesz, néhány előadással kiegészítve. A gólyatábor egyszer véget ér és eljön a várva várt nap: az első nap. Szemben a középiskolákkal itt az első héten nincs tanítás. Ezt a hetet regisztrációs hétnek nevezik. Az elsősök ekkor iratkoznak be és írják meg a szintfelmérőket, a hallgatók felveszik a félévre a tárgyakat, beköltöznek a kollégiumokba, és mindenki intézi az ügyes bajos adminisztrációs dolgát. Magyarul szép lassan megtelik a hely élettel. Amikor elsős voltam sok segítséget kaptam: egy térképet az egyetemről, hogy melyik épület hol található, a kötelező tárgyakat előre felvették nekünk (mi csak az egyéb választható tárgyakat intéztük) illetve megmondták, hogy mikor, és hova kell menni szintfelmérőre és beiratkozni.
A beiratkozás rögtön hétfő délelőtt volt. Beültünk egy hatalmas előadóterembe, mindent elmondtak, minden papírt leadtunk, mindent aláírtunk, majd jött egy mondat. „Ezzennel hadd köszöntsem Önöket elsőként, mint az egyetem polgárait”. Ekkor egy pillanatra a hideg futott végig a hátamon, annyira tetszett. Lement az évnyitó, az összes szintfelmérő stb. Ott álltam egyedül, mint a kisujjam, de nagyon élveztem. Ekkor kezdett el bennem tudatosulni, hogy egyetemista vagyok. Ez egyszerre áldás és átok, hiszen egyrészt elszakadtam a szülőktől, a magam ura vagyok, azt teszek és akkor, amikor szeretném. Nem vagyok másra utalva, viszont ez azzal járt, hogy eleinte tényleg egyedül voltam. Persze nem azért, mert nem ismertem senkit. Ott voltak a haverok a gólyatáborból, a szaktársak, akikkel igyekeztünk segíteni egymásnak. Ha bármit intézni kellett, akkor nem volt senki, aki helyettem megcsinálta volna. Nem tudtam a szüleimet megkérdezni, mert ők nem tudnak segíteni az egyetemi ügyintézésben.
Csak ekkor döbben rá az ember, hogy a szülők mennyi mindenben segítettek korábban, mennyi mindent elintéztek nekünk.
Ez a fajta önállóság kissé félelmetes volt, bár hamar belejöttem. A regisztrációs hetet követően nálunk is megkezdődött az oktatás. Hát én azt hittem meghalok. Reggel nyolc órától este nyolcig folyamatosan óráim voltak és egy másfél órás előadáson annyi anyagot adtak le, mint amennyit a középsikola során 2–3 hónap alatt összesen tanultam. És ilyen előadásból volt összesen hat. Csak hétfőn…
Ezt persze nem azért mesélem el, hogy sajnáltassam magam, vagy mert minden leendő egyetemistára rá akarom hozni a frászt, pusztán azért, mert a tanulásban is sokkal nagyobb önállóságot kell mutatni. Nincs senki, aki noszogasson, hogy „ugyan fiam, tanulj már!” Az egyetemen nincs röpdolgozat, nincs felelés az előadás előtt. Bejön a tanár, leadja az anyagot és kész, oldd meg a többit: könyvtár, szakirodalom, stb. Persze az oktatóktól lehet segítséget kérni, konzultálnak, de mégis más a kapcsolata az embernek egy egyetemi oktatóval, mint mondjuk a középiskolai tanárával. Nem ismer minket, nem tudja honnan jöttük, onnan milyen tudást hoztunk magunkkal.
Az ilyenek miatt sok hallgatóval megesik, hogy halogatja a tanulást, mert nincs, ami rávegye őket a tananyag elsajátítására. Persze ennek meg volt a böjtje a ZH (zárt helyi dolgozat), valamint a vizsgaidőszakban. A lényeg, hogy egyrészt újra meg kell tanulni tanulni: nagyobb anyagmennyiséget, sokkal rövidebb idő alatt, illetve meg kell tanulni beosztani az idődet, és rávenni magad az önálló tanulásra. Ez persze nem egyszerű.
Ezek az események akkor történtek meg velem, amikor még nem is sejtettük, hogy mit jelent a SARS-COVID-19. Egy ilyen új, vírus által beárnyékolt helyzetben még nagyobb önállóság szükségeltetik az összes hallgatótól. Könnyen el lehet veszni a digitális oktatás útvesztőiben, szóval srácok kitartást kívánok mindenkinek és sok sikert. Be hard!
Képek forrása: Canva
