Amikor veszteség ér bennünket, teljesen lebénít és kizárólag arra fókuszálunk. Kitölti gondolatainkat és érzelmeink is csak körülötte forognak. Életünket számos veszteségélmény tarkítja. Nem tudjuk kikerülni. Az egyikről a másikra lépdelük, olykor fel sem tűnik, hogy túl vagyunk még egyen. Tévhit a veszteségről, hogy minden esetben észleljük annak súlyát és későbbi hatását életünkre. Számos tévhit kering feldolgozásával kapcsolatban is. Petre Anett coach, kineziológus, tréner gondolatébresztő írása.
A veszteség sokféle alakban jelenhet meg az életükben. Veszteségként élhetjük meg önmagunkban vetett hitünk csorbulását, csalódásunkat önmagunk és mások felé, egy barátnak hitt személy árulását, a nyugdíjazást, karrierkudarcot vagy akár párkapcsolatunk végét és a végleges búcsút egy szeretett személytől is. A listára számos esemény, pillanat is rákerülhet.
Félreértelmezett Kübler-Ross modell
Elizabeth Kübler-Ross svájci származású pszichiáter „A halál és a hozzá vezető út” című könyvében a haldoklókkal végzett munkájában foglalta össze megfigyeléseit arra vonatkozóan, hogy milyen fázisokon mentek keresztül az érintettek a diagnózis okozta sokktól az elfogadás állapotáig.
Ezen fázisok: tagadás, harag, alkudozás, depresszió majd elfogadás.
A Kübler-Ross elméletet napjainkban is fő vonalvezetőként használják a szakemberek és a laikus érdeklődők, valamint az elszenvedők a folyamat egyes fázisainak beazonosítására. Az ismertté vált modell – félreértelmezés okán – gátolhatja a megbékéléshez vezető utat. Tapasztalataim szerint az alábbi félreértelmezések lehetnek a modellel kapcsolatban:
Egy fázis – egy pipa
Amikor az egyik fázisba érkezünk nem azt jelenti, hogy miután megéltük véget ér és a következő fázisba lépünk át. Nem jelent azt, hogy nem bukkan fel a folyamat számos más pontján. Nem pipálhatjuk ki. Azzal sem kalkulálhatunk, hogy hányszor fogunk még mentálisan visszahelyezkedni. Előfordulhat, hogy annyira fájdalmas, hogy csupán érintjük azt. Úgy tűnhet, mintha már túlhaladtunk volna rajta. A továbbiakban nem csupán az adott folyamatban jelentkezhet újra, de hosszú évek után, akár egy kampóként újra és újra visszaránthat az adott állapotba.
A fázisok egymás után következnek
A modell által felvázolt sorrend nem lineáris. Előfordul, hogy a sokkhatás által kiváltott tagadás fázisából mélyzuhanás következik. A bénultságot az alkudozás követi. Nincs kőbevésett szabály arra, hogyan fogjuk vagy miként kell megélnünk a veszteséget. Egyénileg nagyon is változhat. Ahogy az élet, úgy a veszteség is megannyi árnyaltságban kerül feldolgozásra mindenki által. A fájdalom feldolgozása nem lineáris, hanem hullámzó. Egy érzelmi hullámvasút, amely akár egy órán belül vagy a nap folyamán többször is visszahelyez egy adott érzelmi állapotba, amely érzelmi állapot intenzitását és mélységét tekintve dominássá válik, éppen akkor. Abban az állapotban.
A fázisoknak meghatározott ideje van
Érzelmi bekötéstől, érzelmi megéléstől függően egyes fázisokban eltöltött idő is változó. Nem lehet egyértelműen kijelenti, hogy a váltakozásuk ellenére egyenlően, azonos ideig tartózkodunk bennük majd a váltás is hasonló időtartamot fog jelenteni.
Programozott folyamat
Annak ellenére, hogy az emberi megélés nagyon hasonló és a fázisok, a tapasztalások és a gyakorlati visszajelzések alapján felismerhetők a folyamat során, mindenkinél ösztönösen jelennek meg, a saját megélései alapján. A modell ismerte abból a szempontból hasznos, hogy tudatosan jelen lehessünk, világossá váljon, hogy éppen akkor és ott mi történik bennünk, velünk.
Öt tévhit a veszteségről
Amikor fizikai sérülés ér bennünket, megvágjuk az ujjunkat, eltörik vagy kificamodik valamelyik testrészünk, a sérülés mértékétől függetlenül kezelésbe vesszük és/vagy szakemberhez fordulunk.
A legkevesebb, amit egy begyűjtött fizikai sebnél teszünk az, hogy kitisztítjuk a sebet, lefertőtlenítjük a környezetét, sebhintőport helyezünk rá és hagyjuk, hogy a gyógyulási folyamat meginduljon, aztán időről-időre rátekintünk, tisztogatjuk, meghagyva a maga gyógyulási ütemét. Foglalkozunk vele.
Klienseimmel folytatott munka során sokszor azt tapasztalom, hogy nem az élmény megjelenétől kezdve foglalkoznak a veszteségükkel. Ennek számos oka van, amelyre most nem térek ki. Attól függetlenül, hogy mindenki saját ritmusában dolgozza fel az élményt – amint felbukkan, ahogy az a fizikai sérülésnél tesszük, foglalkozni kell vele.
#1 Az eltöltött idő lineáris a fájdalommal
A veszteségélmény nem csak azon múlik, hogy mennyi időt töltöttünk együtt vagy egy jelentős helyzetben, hanem a megélések mélysége és intenzitása határozza meg, azaz, amit számunkra jelentett vagy amit úgy véltünk, hogy jelent.
#2 Nem volt annyira fontos, ha nem fáj eléggé
Az érzelmi csomagban megjelenik a hiány, a bűntudat, a harag, a meg nem élt pillanatok és lehetőségek, a ki nem mondott szavak és a „mi lett volna, ha…” gondolat is. Érzelmi kampók teszik nehezebbé az így is fájdalmas folyamatot. A fájdalom az egyik ilyen kapocs, híd köztünk és az elvesztett között.
A fájdalom megannyi formában van jelen életünkben: olykor csendes, szinte észrevétlen, épp csak egy mozdulat jelzi. A fájdalom olykor hangos és dübörög, tombolva zokog és őrjítő. Nincs arra sem szabály, sem mérték, hogy milyen a „méltó” fájdalom érzése.
#3 Árulás a továbblépés
Az elfogadás nem jelenti azt, hogy akitől vagy amitől búcsút vettünk nem volt jelentős, különleges és megismételhetetlen számunkra. A megemlékezés, a kapcsolat/helyzet átkeretezése, az élmények beintegrálása élővé teheti számunkra azt, amit azzá szeretnénk tenni. Amit tovább vihetünk.
#4 Mindig látható
A veszteség feldolgozásának folyamata egyénspecifikus. Sok esetben a veszteségélmény olyan láthatatlanul besimul a mindennapi életünkbe, hogy nehezen fedezhető fel az aktuális kihívás mögött melyik egykori fájdalmas – megdolgozottnak vélt trauma – lapul meg. Egyes esetekben azonban olyan hatása van az egyén életére, hogy szinte megbénul, életét nem képes uralni, hétköznapi teendőit ellátni – beleragad a fájdalomba.
A két véglet között azonban egyes fázisok elnyúlnak és valójában egy bizonyos folyamat talán sosem zárul le igazán. Egyes veszteség folyamatok össze is olvadhatnak, keresztezhetik egymást.
Egymásra épülve újabb fájdalom testet hoznak létre, nem csupán szervezetünkben, de úgy gondolkodásmódunkban, viselkedésünkben és az élethez való hozzáállásunkban.
#5 Nem vagyunk egyedül
Valójában az érzéseinkkel és megélésünkkel nagyon is egyedül vagyunk. Rajtunk keresztül halad végig a folyamat, bennünk zajlik, saját elménk börtönében vergődünk és minden egyes pillanatban egyedül küzdünk meg az érzéseinkkel. Lépdelünk vagy zuhanunk egyik fázisból a másikba. Egy másik ember veszteségélménye mégha hasonló is, sosem ugyanaz. Nem is lehet az, és nem is kell ugyanolyannak lennie.
Az egyedüllét érzése ilyenkor nagyon is valós. Épp ezért fontos, hogy ebben a küzdésben keressük és találjuk meg a nyugvó pontot, az emberi kapcsolódást akár magánéletünk szövetségeseiben vagy szakember személyében.
Amennyiben egyedül érzed magad, kapcsolódj 2024. október 30-án a “Lelki felkészülés a megemlékezésre — Halottak napja — élő emlékek” online beszélgetéshez. Halottak napján hatványozottan törhetnek fel az emlékek és érzések. A világ kihangosítja bennünk a hiányt.
Forrás: itt, Kiemelt kép forrása: Canva — Pexels by Inzmam Khan
