Budapesten a Művész mozihálózatban látható a Peggy Guggenheim életéről szóló másfélórás dokumentumfilm, amelyet nyugodtan bárki beülhet megnézni: a hétköznap délutáni vetítés pusztán három embert érdekelt, a biztonságos távolságtartás garantált volt. Pedig ennek a XIX. század végén született nőnek az élettörténete megéri, hogy megismerkedjünk vele, hiszen nemcsak megelőzte, de meg is határozta korát, sőt, személyisége semmilyen dobozba nem illett bele. – A Kultúrfelelős moziban járt.
A Lisa Immordino Vreeland rendezte életrajzi film gerincét Peggy életrajzírójának 1978–79-ben adott utolsó interjúi adják, amelyeket a Jacqueline B. Weld által szerkesztett kötet is tartalmaz. A film kiegészül a nemrégiben megtalált és eddig elveszettnek hitt személyes hangú beszélgetések hangfelvételeivel, így olyan, mintha maga Peggy narrálná a film egyes részeit. Ezen kívül számos pályatárs és szakértő beszámolóját is hallhatjuk.
A Guggenheim család vagyonának örökösnője, a család fekete báránya, egy személyben műgyűjtő és mecénás, aki az európai és amerikai modern képzőművészet kulcsfigurájává nőtte ki magát. Anyai ágon a Seligman családban előfordult néhány fura alak – volt, aki csak énekelve beszélt, például. Apja, Ben Guggenheim, a Titanic tragédiájában lelte halálát, amelyen szeretőjével utazott. Peggy 13 éves volt ekkor. Két lánytestvére életútjában is voltak tragédiák: egyikük belehalt a szülésbe, másikuk a válópere kellős közepén dobta le két kisgyermekét egy toronyház tetejéről, de tette balesetnek minősült, soha nem ítélték el érte. Ő maga mindig különc volt, ellenálló, úttörő és kissé nárcisztikus személyiség, a család fekete báránya, aki például fiatal korában leborotválta szemöldökét polgárpukkasztásul.
A gazdag zsidó lányokra jellemző akcentussal beszélt, beszéd közben néha a nyelvét kiöltötte. Ráadásul nem volt szép nő sem, kicsi szája és annál nagyobb, meghatározó orra volt. Apropó orr. Talán ő volt az első nő, aki plasztikáztatott. Az orrát akarta rendbe hozatni, ami nem sikerült, félbe hagyatta a műtétet, a hibát pedig soha nem korrigáltatta. Mindennek ellenére volt egy olyan kisugárzása, hogy nem tudtak a férfiak ellenállni neki, őket is gyűjtötte, mint a műkincseket. A legnagyobb művészek tartoztak a szeretői közé, de akár az építkezésen dolgozó sármos fiúval is kikezdett. A szex számára a kapcsolódás eszköze volt. Az intellektuális férfiakat szerette és a művészeket, na meg a rossz fiúkat. Rejtélyes egy nő volt, akit az élet iránt érzett éhség hajtott.
– Hány férje volt?
– Saját, vagy másoké?
Ezzel együtt vagy mindennek ellenére, de többször is férjhez ment. Első férje a dadaista szobrász Laurence Vail volt, akitől két gyermeke született: Pegeen és Sindbad. Hét év után tönkrement a házassága, lánya vele, fia a férjével nevelkedett. Pegeen festő lett, de labilis személyisége 42 évesen öngyilkosságba kergette. Peggy igazán soha nem találta meg a lányához vezető utat, holott a művészet lehetett volna a közös nevező. Hogy jó anya volt‑e? Ez a kategória akkoriban egyszerűen nem létezett. Férje után John Holmes íróval keveredett szenvedélyes hosszabb kapcsolatba, ami alatt hét abortusza is volt. Élt Párizsban majd Londonban, a második világháború elől visszamenekült Amerikába, de soha nem akart végleg ott maradni. Végül Velencében telepedett le, megvásárolt egy furcsa, földszintes palotát, amely tökéletes otthona lett addigra már számos kortárs műgyűjteményének, neki és rengeteg kutyájának.
Műgyűjtő és mecénás 2in1
Peggy fiatalon egy könyvesboltban kezdett dolgozni, ott ismerkedett meg a művészetekkel és találta meg benne azonnal önmagát. Így lett a modern művészetek szerelmese, a művészet pedig saját másságának tükre. Képzetlen, autodidakta, de szenvedélyes gyűjtő volt, a legbüszkébb arra, hogy ő fedezte fel és szponzorálta Jackson Pollock-ot. Amerikai és európai szürrealista és expresszionista művekből álló gyűjteményét 1938 és 1946 között rakta össze.
Párizs kora legizgalmasabb helye volt, vonzotta a művészeket, mint a mágnes, Peggy itt kiélhette magát, igazi bohém életmódot folytatott. Itt ismerkedett meg rengeteg festővel és művésszel: Cocteau-val, Man Ray-vel, Picassoval, Kiki de Montparnasse-szal, James Joyce-szal, Ezra Pounddal. Itt kötött életre szóló barátságot Marcel Duchamp-al, akire egész karrierje során hallgatott és számíthatott. Duchamp a tanácsadója, tanára és barátja volt egyszemélyben, mindent tőle tanult. Londonban, míg gyerekeit bentlakásos iskolába adta, az anyja után örökölt pénzből galériát nyitott, hogy barátai műveit kiállíthassa. Ő állított ki először európai szürrealistákat – Cocteau, Breton, Tanguy, Dali – de Kandinszkijt is ő állította ki először, valamint gyerekrajzokból is ő csinált először kiállítást. Galériájának működése ekképpen hatott a brit művészetekre. De Peggynél mindez nem a pénzről szólt, nem azért csinálta, hogy eladja a képeket, ráadásul eleinte el sem ismerték, kétséges volt, hogy amit vesz, az művészet vagy szemét. Mondjuk Peggynek ez nem volt kérdés egy percig sem. Másfél év után bezárta a galériát és inkább egy múzeum megalapításán kezdett dolgozni, terveit azonban keresztül húzta a második világháború. Félt, hogy kincsei megsemmisülnek, ki akarta őket menekíteni Európából. Számított a Louvre segítségére, viszont ekkor még úgy ítélték meg, hogy a gyűjtemény nem méltó a megóvásra és megtagadták a közreműködést. Peggy gyűjteménye végül a háború közepén érkezett meg Amerikába.
Aktívan közreműködött a művészek kimenekítésében is, például Max Ernst-et is Amerikába vitte 1941-ben, majd gyorsan férjhez is ment hozzá. A háborúban tovább vásárolt. Jókor, mert a kereskedők nagy része zsidó volt, akik a nácik elől elmenekültek. A művészek nem tudtak eladni, így Peggy jó áron jutott hozzá mindenhez, ráadásul a pénzét okosan költötte és mintegy 40 ezer dollárból rakta össze a gyűjteményt, amelynek meghatározó darabja egy Brancausi szobor, a Bird in Space. A háború alatt New York lett a művészetek központja, Peggy pedig kapocs lett az európai és amerikai modernizmus között. Felfedezte Pollock-ot, havi apanázst adott neki, hogy alkothasson, cserébe nem várt tőle semmit, viszont rendelt egy gigantikus méretű falfestményt.
Nem Peggy lenne, ha nem nyitott volna New Yorkban is galériát. Egy különös helyet, ahol a terek is különösek voltak és ahol a művészet emberközelbe jött, megközelíthetővé, ezáltal befogadhatóvá vált. Első kiállítása New Yorkban a 31 nő volt: csak női alkotókat prezentált, köztük Frida Kahlot, szintén elsőként ezzel a tematikával. 1947-ben viszont bezárta a galériát. A háború után vissza akart menni Európába, ekkor költözött Velencébe, ahol részt vett a ’48-as Biennálén. Újdonság volt, hogy nemzetközi műveket hozott be, ezzel meghatározta a Biennálé jövőjét. Peggy itt továbbra is nagy társasági életet élt, szerette a homoszexuálisok társaságát, érdekesnek tartotta őket, sokszor adott ebédeket híresen rossz ételekkel, a dolog ezen része egyszerűen nem érdekelte, a mindennapokban fukar volt és olcsójános. 1965-ben szervezte meg palotájában a múzeumát saját tárgyainak kiállítására. Ekkorra Peggy már megkerülhetetlen lett a művészvilágban, a Louvre is kiállította az Orangerie-ben, Peggy fürdőzött a sikerben és az elégtételben. 1969-ben kiállított nagybátyja, Solomon híres new yorki Guggenheim Múzeumában. Érdekes, hogy a család e két művészetpártolója sosem volt jóban, talán a két dudás hatás miatt. Peggy le is szólta a híres múzeumot, hogy olyan, mint egy parkolóház, ugyan ki akarna képeket nézni egy garázsban?!
Peggy 1979-ben halt meg, 81 évesen. Ez a színes egyéniségű nő, a felszabadult nő prototípusa, akit mindenki kihasznált, aki körülötte volt, zajos élete során valahol mégis mindvégig magányos maradt. A self-made gyűjtő kollekciója máig Velencében, a palotájából kialakított múzeumban van, de nagybátyja alapítványának kezelésében. Peggy szelleme pedig mai napig a falak között.
kép forrása: WideWalls, NZIFF
