0201cikk-kepek-2021-800x445

Peggy Gug­gen­heim — a világ­pol­gár műgyűj­tő­nő, aki meg­előz­te korát és így vált ikon­ná

Hirdetés

Buda­pes­ten a Művész mozi­há­ló­zat­ban lát­ha­tó a Peggy Gug­gen­heim éle­té­ről szó­ló más­fél­órás doku­men­tum­film, ame­lyet nyu­god­tan bár­ki beül­het meg­néz­ni: a hét­köz­nap dél­utá­ni vetí­tés pusz­tán három embert érde­kelt, a biz­ton­sá­gos távol­ság­tar­tás garan­tált volt. Pedig ennek a XIX. szá­zad végén szü­le­tett nőnek az élet­tör­té­ne­te meg­éri, hogy meg­is­mer­ked­jünk vele, hiszen nem­csak meg­előz­te, de meg is hatá­roz­ta korát, sőt, sze­mé­lyi­sé­ge sem­mi­lyen doboz­ba nem illett bele. – A Kul­túr­fe­le­lős mozi­ban járt.

A Lisa Immor­di­no Vre­eland ren­dez­te élet­raj­zi film gerin­cét Peggy élet­rajz­író­já­nak 1978–79-ben adott utol­só inter­júi adják, ame­lye­ket a Jac­qu­e­line B. Weld által szer­kesz­tett kötet is tar­tal­maz. A film kiegé­szül a nem­ré­gi­ben meg­ta­lált és eddig elve­szett­nek hitt sze­mé­lyes han­gú beszél­ge­té­sek hang­fel­vé­te­le­i­vel, így olyan, mint­ha maga Peggy nar­rál­ná a film egyes része­it. Ezen kívül szá­mos pálya­társ és szak­ér­tő beszá­mo­ló­ját is hall­hat­juk.

A Gug­gen­heim csa­lád vagyo­ná­nak örö­kös­nő­je, a csa­lád feke­te bárá­nya, egy sze­mély­ben műgyűj­tő és mecé­nás, aki az euró­pai és ame­ri­kai modern kép­ző­mű­vé­szet kulcs­fi­gu­rá­já­vá nőt­te ki magát. Anyai ágon a Selig­man csa­lád­ban elő­for­dult néhány fura alak – volt, aki csak éne­kel­ve beszélt, pél­dá­ul. Apja, Ben Gug­gen­heim, a Tita­nic tra­gé­di­á­já­ban lel­te halá­lát, ame­lyen sze­re­tő­jé­vel uta­zott. Peggy 13 éves volt ekkor. Két lány­test­vé­re élet­út­já­ban is vol­tak tra­gé­di­ák: egyi­kük bele­halt a szü­lés­be, mási­kuk a váló­pe­re kel­lős köze­pén dob­ta le két kis­gyer­me­két egy torony­ház tete­jé­ről, de tet­te bal­eset­nek minő­sült, soha nem ítél­ték el érte. Ő maga min­dig különc volt, ellen­ál­ló, úttö­rő és kis­sé nár­cisz­ti­kus sze­mé­lyi­ség, a csa­lád feke­te bárá­nya, aki pél­dá­ul fia­tal korá­ban lebo­rot­vál­ta szem­öl­dö­két pol­gár­puk­kasz­tá­sul. 

A film elő­ze­te­se magyar nyel­ven fel­ira­toz­va a You­Tu­be-ról

A gaz­dag zsi­dó lányok­ra jel­lem­ző akcen­tus­sal beszélt, beszéd köz­ben néha a nyel­vét kiöl­töt­te. Ráadá­sul nem volt szép nő sem, kicsi szá­ja és annál nagyobb, meg­ha­tá­ro­zó orra volt. Apro­pó orr. Talán ő volt az első nő, aki plasz­ti­káz­ta­tott. Az orrát akar­ta rend­be hozat­ni, ami nem sike­rült, fél­be hagyat­ta a műté­tet, a hibát pedig soha nem kor­ri­gál­tat­ta. Minden­nek elle­né­re volt egy olyan kisu­gár­zá­sa, hogy nem tud­tak a fér­fi­ak ellen­áll­ni neki, őket is gyűj­töt­te, mint a műkin­cse­ket. A leg­na­gyobb művé­szek tar­toz­tak a sze­re­tői közé, de akár az épít­ke­zé­sen dol­go­zó sár­mos fiú­val is kikez­dett. A szex szá­má­ra a kap­cso­ló­dás esz­kö­ze volt. Az intel­lek­tu­á­lis fér­fi­a­kat sze­ret­te és a művé­sze­ket, na meg a rossz fiú­kat. Rej­té­lyes egy nő volt, akit az élet iránt érzett éhség haj­tott.

Hir­de­tés

– Hány fér­je volt?
– Saját, vagy máso­ké?

Ezzel együtt vagy minden­nek elle­né­re, de több­ször is férj­hez ment. Első fér­je a dada­is­ta szob­rász Lau­ren­ce Vail volt, aki­től két gyer­me­ke szü­le­tett: Pegeen és Sind­bad. Hét év után tönk­re­ment a házas­sá­ga, lánya vele, fia a fér­jé­vel nevel­ke­dett. Pegeen fes­tő lett, de labi­lis sze­mé­lyi­sé­ge 42 éve­sen öngyil­kos­ság­ba ker­get­te. Peggy iga­zán soha nem talál­ta meg a lányá­hoz veze­tő utat, hol­ott a művé­szet lehe­tett vol­na a közös neve­ző. Hogy jó anya volt‑e? Ez a kate­gó­ria akko­ri­ban egy­sze­rű­en nem léte­zett. Fér­je után John Holmes író­val keve­re­dett szen­ve­dé­lyes hosszabb kap­cso­lat­ba, ami alatt hét abor­tu­sza is volt. Élt Párizs­ban majd Lon­don­ban, a máso­dik világ­há­bo­rú elől vissza­me­ne­kült Ame­ri­ká­ba, de soha nem akart vég­leg ott marad­ni. Végül Velen­cé­ben tele­pe­dett le, meg­vá­sá­rolt egy fur­csa, föld­szin­tes palo­tát, amely töké­le­tes ott­ho­na lett addig­ra már szá­mos kor­társ műgyűj­te­mé­nyé­nek, neki és ren­ge­teg kutyá­já­nak.

Műgyűj­tő és mecé­nás 2in1

Peggy fia­ta­lon egy köny­ves­bolt­ban kez­dett dol­goz­ni, ott ismer­ke­dett meg a művé­sze­tek­kel és talál­ta meg ben­ne azon­nal önma­gát. Így lett a modern művé­sze­tek sze­rel­me­se, a művé­szet pedig saját más­sá­gá­nak tük­re. Kép­zet­len, auto­di­dak­ta, de szen­ve­dé­lyes gyűj­tő volt, a leg­büsz­kébb arra, hogy ő fedez­te fel és szpon­zo­rál­ta Jack­son Pol­lock-ot. Ame­ri­kai és euró­pai szür­re­a­lis­ta és exp­resszi­o­nis­ta művek­ből álló gyűj­te­mé­nyét 1938 és 1946 között rak­ta össze.

Ki volt Peggy? — Angol nyel­vű videó a You­Tu­be-ról

Párizs kora leg­iz­gal­ma­sabb helye volt, von­zot­ta a művé­sze­ket, mint a mág­nes, Peggy itt kiél­het­te magát, iga­zi bohém élet­mó­dot foly­ta­tott. Itt ismer­ke­dett meg ren­ge­teg fes­tő­vel és művésszel: Coc­teau-val, Man Ray-vel, Picas­so­val, Kiki de Mont­par­nasse-szal, James Joyce-szal, Ezra Pound­dal. Itt kötött élet­re szó­ló barát­sá­got Mar­cel Duc­hamp-al, aki­re egész kar­ri­er­je során hall­ga­tott és szá­mít­ha­tott. Duc­hamp a tanács­adó­ja, taná­ra és barát­ja volt egy­sze­mély­ben, min­dent tőle tanult. Lon­don­ban, míg gye­re­ke­it bent­la­ká­sos isko­lá­ba adta, az any­ja után örö­költ pénz­ből galé­ri­át nyi­tott, hogy bará­tai műve­it kiál­lít­has­sa. Ő állí­tott ki elő­ször euró­pai szür­re­a­lis­tá­kat – Coc­teau, Bre­ton, Tan­guy, Dali – de Kand­insz­kijt is ő állí­tot­ta ki elő­ször, vala­mint gye­rek­raj­zok­ból is ő csi­nált elő­ször kiál­lí­tást. Galé­ri­á­já­nak műkö­dé­se ekkép­pen hatott a brit művé­sze­tek­re. De Peggy­nél mind­ez nem a pénz­ről szólt, nem azért csi­nál­ta, hogy elad­ja a képe­ket, ráadá­sul ele­in­te el sem ismer­ték, két­sé­ges volt, hogy amit vesz, az művé­szet vagy sze­mét. Mond­juk Peggy­nek ez nem volt kér­dés egy per­cig sem. Más­fél év után bezár­ta a galé­ri­át és inkább egy múze­um meg­ala­pí­tá­sán kez­dett dol­goz­ni, ter­ve­it azon­ban keresz­tül húz­ta a máso­dik világ­há­bo­rú. Félt, hogy kin­csei meg­sem­mi­sül­nek, ki akar­ta őket mene­kí­te­ni Euró­pá­ból. Szá­mí­tott a Louvre segít­sé­gé­re, viszont ekkor még úgy ítél­ték meg, hogy a gyűj­te­mény nem mél­tó a meg­óvás­ra és meg­ta­gad­ták a köz­re­mű­kö­dést. Peggy gyűj­te­mé­nye végül a hábo­rú köze­pén érke­zett meg Ame­ri­ká­ba. 

Aktí­van köz­re­mű­kö­dött a művé­szek kime­ne­kí­té­sé­ben is, pél­dá­ul Max Ernst-et is Ame­ri­ká­ba vit­te 1941-ben, majd gyor­san férj­hez is ment hoz­zá. A hábo­rú­ban tovább vásá­rolt. Jókor, mert a keres­ke­dők nagy része zsi­dó volt, akik a nácik elől elme­ne­kül­tek. A művé­szek nem tud­tak elad­ni, így Peggy jó áron jutott hoz­zá min­den­hez, ráadá­sul a pén­zét oko­san köl­töt­te és mint­egy 40 ezer dol­lár­ból rak­ta össze a gyűj­te­ményt, amely­nek meg­ha­tá­ro­zó darab­ja egy Bran­ca­u­si szo­bor, a Bird in Space. A hábo­rú alatt New York lett a művé­sze­tek köz­pont­ja, Peggy pedig kapocs lett az euró­pai és ame­ri­kai moder­niz­mus között. Fel­fe­dez­te Pol­lock-ot, havi apa­názst adott neki, hogy alkot­has­son, cse­ré­be nem várt tőle sem­mit, viszont ren­delt egy gigan­ti­kus mére­tű fal­fest­ményt.

Nem Peggy len­ne, ha nem nyi­tott vol­na New York­ban is galé­ri­át. Egy külö­nös helyet, ahol a terek is külö­nö­sek vol­tak és ahol a művé­szet ember­kö­zel­be jött, meg­kö­ze­lít­he­tő­vé, ezál­tal befo­gad­ha­tó­vá vált. Első kiál­lí­tá­sa New York­ban a 31 nő volt: csak női alko­tó­kat pre­zen­tált, köz­tük Fri­da Kah­lot, szin­tén első­ként ezzel a tema­ti­ká­val. 1947-ben viszont bezár­ta a galé­ri­át. A hábo­rú után vissza akart men­ni Euró­pá­ba, ekkor köl­tö­zött Velen­cé­be, ahol részt vett a ’48-as Bien­ná­lén. Újdon­ság volt, hogy nem­zet­kö­zi műve­ket hozott be, ezzel meg­ha­tá­roz­ta a Bien­ná­lé jövő­jét. Peggy itt tovább­ra is nagy tár­sa­sá­gi éle­tet élt, sze­ret­te a homo­sze­xu­á­li­sok tár­sa­sá­gát, érde­kes­nek tar­tot­ta őket, sok­szor adott ebé­de­ket híre­sen rossz éte­lek­kel, a dolog ezen része egy­sze­rű­en nem érde­kel­te, a min­den­na­pok­ban fukar volt és olcsó­já­nos. 1965-ben szer­vez­te meg palo­tá­já­ban a múze­u­mát saját tár­gya­i­nak kiál­lí­tá­sá­ra. Ekkor­ra Peggy már meg­ke­rül­he­tet­len lett a művész­vi­lág­ban, a Louvre is kiál­lí­tot­ta az Orang­erie-ben, Peggy für­dő­zött a siker­ben és az elég­té­tel­ben. 1969-ben kiál­lí­tott nagy­báty­ja, Solo­mon híres new yor­ki Gug­gen­heim Múze­u­má­ban. Érde­kes, hogy a csa­lád e két művé­szet­pár­to­ló­ja sosem volt jóban, talán a két dudás hatás miatt. Peggy le is szól­ta a híres múze­u­mot, hogy olyan, mint egy par­ko­ló­ház, ugyan ki akar­na képe­ket néz­ni egy garázs­ban?!

Peggy 1979-ben halt meg, 81 éve­sen. Ez a szí­nes egyé­ni­sé­gű nő, a fel­sza­ba­dult nő pro­to­tí­pu­sa, akit min­den­ki kihasz­nált, aki körü­löt­te volt, zajos éle­te során vala­hol még­is mind­vé­gig magá­nyos maradt. A self-made gyűj­tő kol­lek­ci­ó­ja máig Velen­cé­ben, a palo­tá­já­ból kiala­kí­tott múze­um­ban van, de nagy­báty­ja ala­pít­vá­nyá­nak keze­lé­sé­ben. Peggy szel­le­me pedig mai napig a falak között.

Hir­de­tés

kép for­rá­sa: Wide­WallsNZIFF

Facebook
Email
WhatsApp
Telegram
LinkedIn
Threads
Hirdetés
Hirdetés

KEDVENCEINK

Hirdetés

Kövesd oldalunkat!

Ahhoz, hogy ne maradj le semmiről kövesd a WakeUp Magazin oldalait Facebook-on és Instagram-on is! Így elsőként vehetsz részt nyereményjátékainkon is!