Mező Mari­ann Máté­szal­ká­ról indult, kom­mu­ni­ká­ció sza­kon vég­zett, majd fia­ta­lon csa­lá­dot ala­pí­tott. Focis­ta­fe­le­ség­ként soká­ig a csa­lá­di egy­ség meg­őr­zé­se volt szá­má­ra a leg­fon­to­sabb, bár min­dig ott volt ben­ne az alko­tás irán­ti vágy. Az elmúlt évek­ben értet­te meg iga­zán, hogy szá­má­ra a fes­té­szet a kre­a­tív önki­fe­je­zés mel­lett, mély önis­me­re­ti utat is jelent. Két gyer­me­ké­vel Deb­re­cen­ben él, és ma már saját bel­ső hang­já­ra figyel­ve épí­ti min­den­nap­ja­it. Nagy­mé­re­tű női port­ré­in mások arcát ábrá­zol­va, de saját tör­té­ne­te­i­ből kiin­dul­va mesél fáj­da­lom­ról, újra­kez­dés­ről, női erő­ről és a folya­mat­ról, mely során ráta­lált önma­gá­ra.

Mező Mari­ann kor­társ fes­tő­vel Gyen­ge-Rusz Anett beszél­ge­tett.

Másod­já­ra talál­ko­zom Mari­an­nal, egy kávé­zó­ban ülünk le beszél­get­ni. Már az első pil­la­nat­ban fel­tű­nik külön­le­ges kisu­gár­zá­sa, amely egy­szer­re kép­vi­sel érzé­keny­sé­get és erőt. Meg­je­le­né­se, gon­dol­ko­dá­sa és alko­tá­sai mind egy olyan nő benyo­má­sát kel­tik, aki külön­bö­ző sze­re­pek után vég­re meg­ta­lál­ta a saját hang­ját. A beszél­ge­tés során gyor­san egy­más­ra han­go­ló­dunk. Két és fél óra után én állok fel — indul­nom kell — , de még soká­ig hall­gat­nám. A fes­té­szet­ről, és arról a 40 fölött érke­ző sza­bad­ság­ér­zet­ről, amit Mari­ann modern hip­pi­ség­nek nevez.

Gyen­ge-Rusz Anett: Ha vala­ki most talál­ko­zik veled és a képe­id­del, meg­le­pő lehet szá­má­ra, hogy nem jár­tál be hagyo­má­nyos érte­lem­ben vett művé­sze­ti pályát. Mert nekem úgy tűnik, az alko­tás mag­ja min­dig is ott volt ben­ned.

Mező Mari­ann: Igen, tulaj­don­kép­pen min­dig jelen volt. Már gye­rek­ként is állan­dó­an raj­zol­tam, kéz­mű­ves­ked­tem, min­den ilyes­mi érde­kelt. Akkor per­sze még nem gon­dol­tam, hogy egy­szer ez lesz az utam. Egy­sze­rű­en csak örö­möt oko­zott, ha lét­re­hoz­hat­tam vala­mit. Utó­lag nagyon érde­kes vissza­gon­dol­ni, mert min­dig azok­ban a pil­la­na­tok­ban érez­tem magam önazo­nos­nak, ami­kor egy üres lap­ból vagy egy anyag­da­rab­ból szü­le­tett vala­mi új. Még­is soká­ig ben­nem volt a gon­do­lat, és a szü­le­im is így nevel­tek, hogy kell egy „ren­des” szak­ma, ami­ből meg lehet élni. Biz­to­san sok művész­lel­kű ember isme­ri ezt az érzést.

GyRA: De ha jól tudom, min­dig pró­bál­tad a kre­a­ti­vi­tá­so­dat elő­tér­be helyez­ni. Hiszen volt egy divatblo­god és a közös­sé­gi médiában is sokan követ­tek téged.

MM: Igen, az egy nagyon más kor­szak volt. Jó éle­tünk volt, de vágy­tam rá, hogy ne csak a fér­jem révén ismer­je­nek. Meg akar­tam mutat­ni a való­di éne­met. Ezért 2011-ben elin­dí­tot­tam a blo­got. Akkor köl­töz­tünk haza elő­ször Magyar­or­szág­ra. Írtam, fotóz­tam, tar­tal­mat gyár­tot­tam, kívül­ről úgy tűn­he­tett, nagyon izgal­mas éle­tet élek. És tény­leg meg volt a maga szép­sé­ge. Köz­ben meg­szü­le­tett a kis­fi­am, így egy kicsit szü­ne­telt a dolog, de aztán még foly­tat­tam jó pár évig. Sze­ret­tem, ma is sze­re­tem a diva­tot. De egy idő után azt vet­tem ész­re, hogy vala­mi fél­re­ment. Azzal nem volt prob­lé­mám, hogy meg­osz­tok dol­go­kat mások­kal, még­is fel­szí­nes­nek érez­tem ezt a faj­ta önki­fe­je­zést. Eről­te­tet­ten vásá­rol­tam a ruhá­kat, hogy up-to-date legyek, az egész a kül­ső­ség­ről szólt, gya­kor­la­ti­lag az Ins­ta­gram­nak éltem. Egy­ál­ta­lán nem vol­tam önazo­nos. Saj­nál­tam abba­hagy­ni, de rájöt­tem, hogy nincs erre szük­sé­gem. Aztán megint vissza­köl­töz­tünk Bel­gi­um­ba. 2018 kör­nyé­kén tér­tünk haza vég­leg Magyar­or­szág­ra. Akkor kezd­tem el a lak­be­ren­de­zői és deko­ra­tőr kép­zést, ame­lye­ket sike­re­sen el is végez­tem. Ott újra elő­jött a kre­a­tív olda­lam. Ren­ge­te­get raj­zol­tunk, gra­fi­kát tanul­tunk, akva­rel­lel fes­tet­tünk, külön­fé­le tech­ni­ká­kat pró­bál­tunk ki. Nagyon élvez­tem. Min­den elké­szült mun­ka hatal­mas siker­él­mény volt és azt érez­tem: ezt én hoz­tam lét­re.

GyRA: És akkor úgy érez­ted, meg­ta­lál­tad, amit keres­tél?

MM: Elkezd­tem lak­be­ren­de­ző­ként és lát­vány­ter­ve­ző­ként dol­goz­ni, de ez azért nem tel­je­sen az önmeg­va­ló­sí­tás­ról szólt. Egy­részt kel­lett a bevé­tel, más­részt a házas­sá­gom sem olyan volt már, mint előt­te és gon­dos­kod­nom kel­lett magam­ról, meg a gye­re­kek­ről. A mai napig dol­go­zom ebben a szak­má­ban, de már keve­sebb mun­kát vál­la­lok, hogy a művé­szet­re is több figyel­met tud­jak for­dí­ta­ni.

GyRA: Mi veze­tett végül oda, hogy elkezdj mélyeb­ben önmagaddal fog­lal­koz­ni?

MM: Jött egy nehe­zebb élet­sza­kasz, ami nagyon sok min­dent átírt ben­nem. Bár sze­ret­tük egy­mást a fér­jem­mel, de elfej­lőd­tünk egy­más mel­lett. Pró­bál­tuk men­te­ni a dol­got és saj­nál­tam, hogy így ala­kult, végül még­is elvál­tunk. Más­fél éve új lakás­ba köl­töz­tem a gye­re­kek­kel. Azzal pár­hu­za­mo­san, hogy épí­tet­tem az új éle­tün­ket, elkezd­tem más­képp néz­ni önma­gam­ra. Medi­tál­tam, olvas­tam, sokat gon­dol­kod­tam. Én amúgy min­dig ilyen vol­tam, sze­ret­tem a csön­des elfog­lalt­sá­go­kat. Este nem tévét nézek, hanem ülök, filo­zo­fál­ga­tok, írok. Mond­hat­ni, önref­le­xi­ót gya­kor­lok.

Egy idő után fel­tet­tem magam­nak a kér­dést: mikor vol­tam én iga­zán bol­dog? Mikor érez­tem azt, hogy a jelen­ben vagyok? És megint az alko­tás volt a válasz. Akkor jött a fel­is­me­rés, hogy egész éle­tem­ben ezt kel­lett vol­na csi­nál­nom.

GyRA: Emlék­szel arra a pil­la­nat­ra, ami­kor újra ecse­tet ragad­tál?

MM: Nagyon élén­ken. Tavaly júni­us­ban meg­ren­del­tem az első akril­fes­té­ke­i­met Len­gyel­or­szág­ból. Illet­ve, még Bel­gi­um­ban vet­tem egy cso­mag­gal anno, de az bon­tat­la­nul köl­tö­zött velem min­den­ho­vá. Miu­tán meg­ér­kez­tek a fes­té­kek, elmen­tem a KiK-be és vet­tem egy cso­mó vász­nat. Ott­hon bepa­kol­tam őket a sarok­ba, és egy hétig csak vár­tam. Ott volt előt­tem az üres vászon, de vala­mi­ért nem mer­tem elkez­de­ni. Fél­tem.

Aztán egy­szer csak azt mond­tam magam­nak: mit veszít­hetsz? Nem erre vár­tál egész éle­ted­ben? Hogy vég­re meg­mu­tasd magad?

Végül bele­vág­tam. Az első abszt­rakt képek nagyon ösz­tö­nö­sen szü­let­tek. Tán­col­tam a vászon körül és erős, hatá­ro­zott moz­du­la­tok­kal fes­tet­tem. Ez mond­juk azóta is így van, ettől annyi­ra exp­resszív a vég­ered­mény. Kijött belő­lem min­den, amit addig elfoj­tot­tam. Düh, harag, fáj­da­lom. Én még azt tanul­tam, hogy egy „jó kis­lány” nem mutat­ja ki az érzé­se­it. A fes­tés­ben viszont vég­re meg­en­ged­tem magam­nak mind­ezt.

GyRA: Ezek sze­rint a képe­id egy­faj­ta terá­pi­ás lenyo­ma­tok is?

MM: Tel­je­sen. A fes­té­szet szá­mom­ra nem csak önki­fe­je­zés, hanem fel­dol­go­zás is. Min­den kép­hez tar­to­zik egy tör­té­net. A vászon hátul­já­ra fel­írom a dátu­mot, és hogy milyen zenét hall­gat­tam fes­tés köz­ben. Innen tudom fel­idéz­ni, milyen álla­pot­ban vol­tam akkor. Van, hogy ugyan­azt a zenét tizen­öt­ször meg­hall­ga­tom, mert nem aka­rok kies­ni az adott érzés­ből. Nem tudok úgy dol­goz­ni, hogy elő­re eldön­töm, hol­nap ezt vagy azt fes­tem. Min­dig abból indu­lok ki, amit érzek. A képe­i­men — leg­alább­is szá­mom­ra -, egy­ér­tel­mű­en lát­szik, ha har­mo­ni­kus idő­szak­ban vagyok, ha fáj vala­mi, ha kere­sek vala­mit. Min­den alko­tá­som egy kicsit önarc­kép, még akkor is, ha egy másik nő néz vissza róla.

GyRA: Miért éppen a nők let­tek a köz­pon­ti ala­kok?

MM: Min­dig nagyon erő­sen kap­cso­lód­tam a női tör­té­ne­tek­hez. Egész éle­tem­ben cso­dál­tam a nőket. A nagy­ma­má­mat, az édes­anyá­mat, azo­kat a nőket, akik körül­vet­tek. A nagy­ma­mám olyan világ­ban élt, ahol a nők hihe­tet­len ter­he­ket vit­tek. Dol­goz­tak, vezet­ték a ház­tar­tást, nevel­ték a gye­re­ke­ket, gon­dos­kod­tak min­den­ki­ről. És köz­ben sen­ki nem mond­ta neki: „figyelj, ez elké­pesz­tő”. Min­dig lenyű­gö­zött ez az erő.

De köz­ben meg­fo­gal­ma­zó­dott ben­nem a kér­dés: biz­to­san csak erről kell szól­nia a női lét­nek? Hogy cipel­jük a ter­he­ket? Én azt sze­ret­ném meg­mu­tat­ni, hogy a női erő nem csak a teher­bí­rás­ról szól. Hanem az érzé­keny­ség­ről, a vágyak­ról, a sebez­he­tő­ség­ről, a saját hang meg­ta­lá­lá­sá­ról is. Úgy­hogy, a női ala­kok­ba tulaj­don­kép­pen a tör­té­ne­tü­ket is bele­fes­tem. Nem is ala­kok ők. Múzsák.

GyRA: Ész­re­vet­tem, hogy a fest­mé­nye­id­re nagyon erő­sen jel­lem­ző a réteg­ző­dés, ami azért izgal­mas, mert auto­di­dak­ta módon sajá­tí­tot­tad el a tech­ni­kát.

MM: Nagyon közel áll hoz­zám a réte­gek­ben való gon­dol­ko­dás. Sze­rin­tem az ember sze­mé­lyi­sé­ge is így épül fel. Ott élnek ben­nünk az emlé­ke­ink, a vesz­te­sé­ge­ink, a bol­dog pil­la­na­ta­ink, a fáj­dal­ma­ink, min­den, amin keresztülmentünk.Ezért alkal­ma­zom ezt a képe­im­nél. Fes­tek egy réte­get, aztán elta­ka­rok vala­mit, majd később vissza­ka­pa­rom vagy egy lágy ecset­vo­nás­sal hozom újra elő. Egyéb­ként nálam a külön­bö­ző tex­tú­rák, kar­co­lá­sok, áttű­né­sek, fes­ték­nyo­mok nem csak lát­vány­ele­mek. Mind egy-egy szim­bó­lum.

GyRA: A képe­id vizu­á­lis vilá­gá­ban a klasszi­kus port­ré­fes­té­szet és a moder­nebb, urbá­nus atmosz­fé­ra talál­ko­zá­sát lehet fel­fe­dez­ni. Hon­nan jön ez az ins­pi­rá­ció?

MM: Nagyon nagy hatás­sal vol­tak rám ilyen tekin­tet­ben a bar­ce­lo­nai uta­zá­sa­im. Ott tel­je­sen magá­val raga­dott a street art vilá­ga. Megint csak a réteg­ző­dést tudom kiemel­ni, ami a fala­kon meg­je­le­nik. A kopott felü­le­tek, a szí­nek, a nyo­mok­ugyan­úgy tör­té­ne­tet mesél­nek. És a vász­na­im mére­té­ben is látok pár­hu­za­mot. A nagyobb felü­let több sza­bad­sá­got ad, sok­kal könnyebb kezel­ni. 120x120-as alap­ra készült pél­dá­ul a Zoé nevű képem, de azóta már 150x120-as vász­nak­kal dol­go­zom és egy­re job­ban élve­zem.

GyRA: Az is meg­fi­gyel­he­tő az alko­tá­sa­i­don, hogy nem törek­szel a töké­le­tes női arc meg­for­má­lá­sá­ra. Fon­tos szá­mod­ra a töké­let­len­ség?

MM: Igen. Mert sze­rin­tem ott kez­dő­dik az iga­zi szépség.Nem a hiba nél­kü­li­ség érde­kel, hanem az igaz­ság. Direkt hagyok aszim­met­ri­át az arco­kon. Egy kicsit gör­bébb orrot, elté­rő sze­me­ket. Ilye­nek vagyunk, a karak­te­rünk, tesz min­ket külön­le­ges­sé. Egy olyan világ­ban élünk, ahol min­den­ki töké­le­tes­nek akar lát­sza­ni. Én viszont azt sze­ret­ném meg­mu­tat­ni, hogy a sérü­lé­keny­ség nem gyen­ge­ség, hanem erő. Ez a leg­fon­to­sabb. Így lesz őszin­te és auten­ti­kus a művé­sze­tem.

GyRA: Úgy érzem, ez nem­csak a fest­mé­nye­id ese­té­ben van így.

MM: Elmúl­tam 40 éves, és most érzem elő­ször iga­zán sza­bad­nak magam. Eljött modern hip­pi­sé­gem kor­sza­ka. Per­sze, ez nem azt jelen­ti, hogy nem tar­to­zom fele­lős­ség­gel. Ellen­ke­ző­leg. Édes­anya vagyok, dol­go­zom, épí­tem az éle­te­met. De már nem aka­rok sze­re­pe­ket ját­sza­ni, mások­nakmeg­fe­lel­ni, egy­sze­rű­en csak jelen sze­ret­nék len­ni. Sze­re­tek élni. Sze­re­tek sze­ret­ni. És azt hiszem, az egyik leg­na­gyobb fel­is­me­ré­sem, hogy a sze­re­te­tért nem kell har­col­ni. Ahol kell,ott való­já­ban nincs dol­gom.

GyRA: A gye­re­ke­id hogyan élik meg, hogy most már a fes­tés is az éle­ted része?

MM: Nagyon támo­ga­tók. Min­dig meg­né­zik a képe­i­met, én meg kér­de­zem, hogy nem lett‑e vala­mi­ből túl sok. Igen, kiké­rem a véle­mé­nyü­ket. Egyéb­ként nem esett messze egyik alma sem a fától. A kis­lá­nyom ver­seny­sze­rű­en tán­col, és imá­dom néz­ni, ahogy tánc köz­ben tel­je­sen önma­ga. Csil­log a sze­me, miköz­ben átad­ja magát a moz­du­la­tok­nak. Nagyon sokat tanu­lok ebből. A kis­fi­am foci­zik. Emel­lett ő is nagyon muzi­ká­lis, érzé­keny és kre­a­tív. Sze­ret­ném, ha ezt meg tud­nák őriz­ni. És ami­ért szin­tén hálás vagyok, hogy a szü­le­im is nagyon támo­gat­nak ezen az úton. Meg per­sze, a bará­ta­im. Sze­ren­csés vagyok, hogy ilyen sokan áll­nak mel­let­tem.

GyRA: A követ­ke­ző mér­föld­kő az a kiál­lí­tás lesz, ahol bemu­tat­ko­zik a port­ré­so­ro­za­tod. Mit tud­ha­tunk a rész­le­tek­ről?

MM: Deb­re­cen­ben, a B24 Galé­ri­á­ban lesz­nek kiál­lít­va a fest­mé­nyek. A hely kb. 40–50 ember bír el egy­szer­re, így a meg­nyi­tón, ami szep­tem­ber 25-én lesz, csak a meg­hí­vott ven­dé­ge­ket tud­juk fogad­ni. Azután viszont, három héten keresz­tül sza­ba­don meg­te­kint­he­tő a kiál­lí­tás, várunk min­den­kit sok sze­re­tet­tel! Nagyon izga­tott vagyok, mert bár önál­ló tár­lat lesz, kol­la­bo­rá­lunk a helyi Aver­lo illat­gyer­tya már­ká­val. Nóri­ék fan­tasz­ti­kus kéz­mű­ves gyer­tyá­kat készí­te­nek. Én imá­dom a fénye­ket és az illa­to­kat, így jött az ötlet, hogy legyen egy közös per­for­mansz. Talán ebben a ragyo­gó fél­ho­mály­ban, amit ter­ve­zünk, a fest­mé­nyek üze­ne­tét is job­ban meg­ér­tik majd a láto­ga­tók. Hogy ne csak szé­pen meg­fes­tett, isme­ret­len női arco­kat néze­ges­se­nek, hanem saját maguk­ból is bele­lás­sa­nak egy dara­bot. Egy érzést, emlé­ket, bár­mit. Újra csak azt tudom mon­da­ni, hogy a művé­szet nem a töké­le­tes­ség­ről szól, hanem az embe­ri lélek szép­sé­gé­ről. Arról, hogy min­den réte­günk hoz­zánk tar­to­zik. És képe­sek vagyunk eze­ket transz­for­mál­ni, vala­mi szé­pet terem­te­ni abból, amit az élet adott nekünk.

Mari­ann képei hama­ro­san elér­he­tő­ek lesz­nek a web­ol­da­lán, addig pedig Face­book-on tud­já­tok követ­ni a mun­kás­sá­gát.

Gyen­ge-Rusz Anett