Krasz­na­hor­ka­i­hoz nem kell iro­da­lom­tu­dós­nak len­ni — itt érde­mes kez­de­ni

Ami­kor 2025-ben Krasz­na­hor­kai Lász­ló átvet­te az iro­dal­mi Nobel-díjat, hir­te­len azok is talál­koz­tak a nevé­vel, akik koráb­ban leg­fel­jebb hal­lo­más­ból ismer­ték. Miköz­ben a fél világ Krasz­na­hor­ka­it olvas­ta vagy éppen olvas­ni készült, itt­hon is sokan tet­ték fel ugyan­azt a kér­dést: Hol érde­mes elkez­de­ni? Pago­nyi Adri­enn meg­néz­te.

Egy év telt el azóta, hogy a nem­zet­kö­zi saj­tó Krasz­na­hor­kai nevé­nek helyes kiej­té­sét gya­ko­rol­ja, az olva­sók pedig pró­bál­ják meg­fej­te­ni, ki az a magyar író, akit évti­ze­dek óta a világ­iro­da­lom egyik leg­na­gyobb élő alak­ja­ként emle­get­nek.

Erre a kíván­csi­ság­ra épít a most meg­je­lent Krasz­na­hor­kai – Út a Nobel-díjig című kötet, ame­lyet a Köny­ves Maga­zin és a Mar­gó Iro­dal­mi Fesz­ti­vál készí­tett fél év kuta­tó­mun­ka után. A több mint két­száz olda­las kiad­vány nem hagyo­má­nyos iro­da­lom­tör­té­ne­ti össze­fog­la­ló, hanem egy kul­tu­rá­lis úti­ka­la­uz, amely meg­pró­bál­ja köze­lebb hoz­ni az írót azok­hoz is, akik eddig talán tar­tot­tak tőle.

És vall­juk be, erre szük­ség is van. Krasz­na­hor­kai neve körül az évek során kiala­kult egy­faj­ta tisz­te­let­tel vegyes féle­lem. A hosszú mon­da­tok, a sűrű szö­ve­gek és az apo­ka­lip­ti­kus han­gu­lat soka­kat elri­asz­tot­tak még azelőtt, hogy egyet­len oldalt is elol­vas­tak vol­na. Kicsit úgy járt vele a magyar kul­tú­ra, mint azok­kal a klasszi­kus zene­szer­zők­kel, akik­ről min­den­ki tud­ja, hogy fon­to­sak, de sokan nem merik meg­nyom­ni a leját­szás gom­bot.

A kötet egyik leg­na­gyobb eré­nye éppen az, hogy lebont­ja ezt a távol­sá­got.

A könyv­ben írók, iro­da­lom­tör­té­né­szek, szer­kesz­tők, for­dí­tók és régi bará­tok segí­te­nek eliga­zod­ni Krasz­na­hor­kai vilá­gá­ban. Nyáry Krisz­ti­án, Sze­gő János, Fiala Bor­csa, Balaj­thy Ágnes, Vág­völ­gyi B. And­rás és sokan mások nem­csak az élet­mű jelen­tő­sé­gé­ről beszél­nek, hanem arról is, hogyan lett egy gyu­lai fia­tal­em­ber­ből a kor­társ világ­iro­da­lom egyik leg­is­mer­tebb magyar alak­ja.

A kötet egyik vissza­té­rő gon­do­la­ta, hogy a Nobel-díj önma­gá­ban nem tesz vala­kit nagy író­vá. Az elis­me­rés inkább ref­lek­tor­fény­be állít egy már léte­ző élet­mű­vet. Nyáry Krisz­ti­án sze­rint a Nobel nem egy világ­ver­seny dön­tő­je, ahol kivá­laszt­ják a leg­jobb írót, hanem annak jel­zé­se, hogy vala­ki­re érde­mes oda­fi­gyel­ni. Krasz­na­hor­kai ese­té­ben hosszú évek nem­zet­kö­zi jelen­lé­te, for­dí­tá­sai és szak­mai elis­mert­sé­ge értek össze abban a pil­la­nat­ban, ami­kor meg­kap­ta a díjat.

A könyv egyik leg­iz­gal­ma­sabb része még­sem a Nobel tör­té­ne­te, hanem az a kul­tu­rá­lis nyo­mo­zás, amely az író hagya­té­ká­hoz vezet.

Krasz­na­hor­kai tel­jes archí­vu­ma néhány éve az Oszt­rák Nem­ze­ti Könyv­tár­ba került. A hagya­ték­ban meg­ta­lál­ha­tó a Sátán­tan­gó ere­de­ti kéz­ira­ta, kora­be­li szer­ző­dé­sek, nap­lók, fény­ké­pek és több évti­zed­nyi leve­le­zés. Olyan doku­men­tu­mok is elő­ke­rül­tek, ame­lyek­ben a pálya­tár­sak már a nyolc­va­nas évek ele­jén rend­kí­vü­li tehet­ség­ként beszél­tek a még pálya­kez­dő író­ról. A kötet ezek­ből a tör­té­ne­tek­ből is íze­lí­tőt ad, ami külö­nö­sen érde­kes azok szá­má­ra, akik sze­re­tik lát­ni, mi tör­té­nik a köny­vek mögött.

Külön figyel­met érde­mel­nek a műfor­dí­tók­kal készült beszél­ge­té­sek. Geor­ge Szir­tes, Otti­lie Mul­zet, Cris­tina Viragh és Hei­ke Flem­ming arról mesél­nek, hogyan lehet egy olyan szer­zőt lefor­dí­ta­ni, aki­nek a mon­da­tai néha olda­la­kon át höm­pö­lyög­nek. A for­dí­tók néző­pont­ja azért is izgal­mas, mert raj­tuk keresz­tül lát­ha­tó iga­zán, hogy Krasz­na­hor­kai már rég nem csu­pán magyar író. Az ő regé­nyei több mint har­minc nyel­ven élnek saját éle­tet.

Talán a leg­szebb gon­do­la­tot éppen Hei­ke Flem­ming fogal­maz­za meg, ami­kor az olva­sást az úszás­hoz hason­lít­ja.

„Én az olva­sást min­dig az úszás­hoz szok­tam hason­lí­ta­ni. Nem tudunk úsz­ni, ha félünk, ha kont­rol­lál­ni sze­ret­nénk a folya­ma­tot. Csak akkor sike­rül, ha a lábunk­kal elrúg­juk magun­kat, és bízunk a víz­ben – a szö­veg­ben –, hogy elvisz min­ket vala­ho­va. Nem fon­tos az irány vagy a cél.”

Ugyan­ez igaz Krasz­na­hor­kai szö­ve­ge­i­re is. Nem fel­tét­le­nül kell min­den mon­da­tot meg­fej­te­ni. Elég hagy­ni, hogy magá­val vigyen a tör­té­net. Krasz­na­hor­kai Lász­ló­hoz nem kell iro­da­lom­tu­dós­nak len­ni. Nem kell végig­ol­vas­ni előt­te a fél világ­iro­dal­mat, és nem kell fél­ni a hosszú mon­da­tok­tól sem. Elég kíván­csi­nak len­ni.

A Nobel-díj fel­hív­ta rá a világ figyel­mét. Ez a könyv pedig segít meg­ér­te­ni, hogy miért. A köte­tet a Köny­ves Maga­zin olda­lán lehet meg­vá­sá­rol­ni: Krasz­na­hor­kai — Út a Nobel-díjig.

Pago­nyi Adri­enn