Nóri­val egy kávé­zó­ban talál­ko­zunk. Egy­szer­re lépünk be az egy­más­sal szem­ben lévő két bejá­ra­ton. Ha töb­ben let­tek vol­tak a helyi­ség­ben, akkor is rög­tön tudom, hogy Nóri az. Magas­sar­kú comb­csiz­mát, vagány dzse­kit és vörös rúzst visel. Az ext­ra­va­gan­ci­át arany­ék­sze­rei koro­náz­zák meg. Kezé­ben pedig hatal­mas dobozt tart. Emi­att egy kicsit elszé­gyel­lem magam, hiszen miat­tam cipe­ke­dik. Kér­tem, hogy hoz­zon néhá­nyat az iste­ni illa­tú szó­ja­vi­asz gyer­tyá­i­ból, hogy fotó­kat is készít­hes­sünk. Ami­kor kényel­me­sen elhe­lyez­ke­dünk, lep­le­zet­len izga­lom­mal vetem rá magam a doboz tar­tal­má­ra, Nóri meg csak moso­lyog. Nem tudom eldön­te­ni, hogy a nagy izga­lom­ban így örül a rajon­gá­som­nak, vagy csak attól tart, eltö­rök vala­mit. Mint később kide­rült, való­ban volt ben­ne némi izga­lom, de annyi­ra jót beszél­get­tünk, hogy meg is feled­ke­zett köz­ben a lám­pa­láz­ról. Gyen­ge-Rusz Anett inter­jú­ja.

Gyen­ge-Rusz Anett: Nóri, ha jól tudom, a párod­dal, Áron­nal együtt alkot­tá­tok meg az Averlo‑t. Hon­nan indult a saját gyer­tya­már­ka gon­do­la­ta?

Nagy Nóri: Áron­nal egy­szer­re jutot­tunk el oda, hogy jó len­ne vala­mit lét­re­hoz­ni, ami tel­je­sen a miénk. Mind­ket­ten olya­nok vagyunk, hogy ha akad öt sza­bad per­cünk, az agyunk akkor is pörög, ötle­tel. Elő­ször volt egy tel­je­sen más webshop-ötle­tünk, de ahogy elkezd­tük kibon­ta­ni, lát­tuk, hogy irre­á­li­san idő­igé­nyes len­ne. Köz­ben én sok websho­pot átnéz­tem, nagy­ke­res­ke­dé­se­két is, és egy pon­ton kimond­tam Áron­nak: „Nagyon szí­ve­sen csi­nál­nék gyer­tyá­kat.” Aztán kide­rült, hogy ő is pon­to­san ezen gon­dol­ko­dott. Egyéb­ként mind­ket­ten illat­má­ni­á­sok vagyunk — par­füm, mosó­szer, ház­tar­tá­si illa­tok, min­den jöhet. Ezt annyi­ra abszurd vélet­len­nek érez­tük, hogy jel­nek vet­tük. Innen indul­tunk.

A.: Gon­do­lom, ezután nya­kig merül­te­tek az illa­tok­ban.

N.N.: Szó sze­rint. Az első két hónap tisz­ta kísér­le­te­zés volt. Mun­ka után haj­na­lig kever­tem a viaszt, pró­bál­gat­tam az illa­to­kat, ará­nyo­kat. A célom az volt, hogy ne egy szép gyer­tyát csi­nál­junk, hanem olyat, ami­nek az illa­ta tény­leg betölt egy teret.

Hogy az utol­só csep­pig érez­he­tő legyen, és szak­ma­i­lag se lehes­sen bele­köt­ni. Amíg ezt a szin­tet nem értük el, addig nem akar­tam sen­ki­nek meg­mu­tat­ni.

Csak olyan ter­mé­ket enge­dek ki a kezem­ből, ami­re nagy maga­biz­tos­ság­gal írom rá a nevem. Ami­kor ez össze­állt, jött a webshop. Azt hit­tem, az lesz a „könnyebb, tech­ni­kai rész” — aztán gyor­san kide­rült, hogy nem. Infor­ma­ti­ká­ban nem vagyok ott­hon, min­dent nul­lá­ról tanul­tam meg. Viszont addig igaz­gat­tam, csi­szol­gat­tam, amíg har­mo­ni­kus nem lett. Ma már azt érzem, simán meg­áll­ja a helyét bár­me­lyik pro­fi oldal mel­lett.

Gy.R.A.: A soci­al felü­le­te­i­te­ken te is sokat sze­re­pelsz, pedig amíg ittuk a kávét, azt mond­tad, nem vagy „sze­rep­lős” alkat.

N.N.: Nekem a kame­ra alap­ve­tő­en ide­gen közeg. Pél­dá­ul most sem­mi gon­dom azzal, hogy mesél­jek. De ha tudom, hogy vissza fogom néz­ni magam, az már egy tel­je­sen más hely­zet.
Az ele­jén min­den vide­ót vagy száz­szor vet­tem fel. Min­dig talál­tam ben­ne vala­mit, ami „nem elég ter­mé­sze­tes”.

Ugyan­ak­kor ma már látom, hogy ez is része az alko­tás­nak: nem csak a gyer­tya, a viasz, az illat, hanem az is, aho­gyan beszé­lünk róla. Egy­sze­rű­en ugyan­olyan fegyel­me­zet­ten állok hoz­zá, mint bár­me­lyik másik mun­ka­fo­lya­mat­hoz.

Gy.R.A.: Mikor vet­ted ész­re, hogy ebből akár főál­lás lehet?

N.N.: Idén feb­ru­ár­ban indul­tak soci­al felü­le­tek és a webshop, és az első két hét­ben elfo­gyott az egész kész­let, ami­vel elraj­tol­tunk. Nem volt ben­nem az a nai­vi­tás, hogy „hol­nap­tól ebből élünk”. Inkább úgy gon­dol­kod­tam: szé­pen, las­san fel­épít­jük, és majd ala­kul.
Ehhez képest nagyon hamar kide­rült, hogy ennek komoly ere­je van. Foko­za­to­san toló­dott át a fóku­szom. Mivel egy gyöngy­bolt­ban dol­goz­tam előt­te, nem oko­zott gon­dot az átál­lás, hiszen az is kre­a­ti­vi­tást igény­lő fel­adat volt. Ma viszont már csak a gyer­tyák készí­té­sé­vel fog­lal­ko­zom És a már­ka még egy­éves sincs. Nagyon hálás vagyok azért, ahol tar­tunk.

Gy.R.A.: Művé­sze­ti isko­lá­ba jár­tál, sok tehet­ség­gel vol­tál körül­vé­ve. Azon­ban több­ször kiemel­ted: a tehet­ség­nél sok­kal fon­to­sabb a mun­ka és a szor­ga­lom.

N. N.: Sose érez­tem magam „zse­ni­nek” egyet­len művé­sze­ti ágban sem. Rajz, fes­tés, gra­fi­ka – mind­egyik­hez értek egy kicsit, de pont ele­get ahhoz, hogy fel­húz­za azt, amit most épí­tek: a dizájnt, a vizu­á­lis vilá­got, a ter­mé­ket. Nem érzem hát­rány­nak, hogy nem egyet­len terü­let­re „hegye­ződ­tem ki”. Inkább egy nagy, közös esz­köz­tár­nak élem meg.

A tehet­ség sze­rin­tem, csak egy pon­tig visz el. Onnan­tól az szá­mít, hogy min­den nap beleteszed‑e a mun­kát akkor is, ami­kor rossz napod van, ami­kor szét vagy esve, ami­kor sem­mi ked­ved nincs hoz­zá. A világ köz­ben folya­ma­to­san vál­to­zik, ráadá­sul egy vizu­á­lis, kre­a­tív terü­le­ten ez hat­vá­nyo­zot­tan igaz. Ezt nem lehet csak ösz­tön­re bíz­ni. És igen, sze­rin­tem az is művé­szi hoz­zá­ál­lás, ami­kor vala­ki egy rossz napon is leül, és pre­cí­zen meg­csi­nál­ja ugyan­azt, amit előt­te. Ez adja a gerin­cét az egész­nek.

Gy.R.A.: Hogy bírod a kri­ti­kát? A nega­tív és pozi­tív vissza­jel­zé­se­ket is el tudod fogad­ni?

N. N.: Nálam a jó ered­mény az alap. A „nor­mál álla­pot”. Ha vala­ki meg­di­csé­ri, amit csi­ná­lok, sok­szor úgy érzem: igen, ez a magam­tól elvárt szint, nem vala­mi ext­ra. Ezt még tanu­lom elfo­gad­ni.

A nega­tív vissza­jel­zés­nél per­sze az ember meg­áll egy pil­la­nat­ra. Elgon­dol­ko­dom raj­ta, meg­né­zem, mit lehet belő­le tanul­ni — aztán más­nap ugyan­úgy vissza kell áll­ni a mun­ká­ba. Az első ilyen hely­zet után egy­ér­tel­mű lett szá­mom­ra, nem az a kér­dés, hogy vala­ki­nek tetszett‑e vagy sem, hanem az, hogy én más­nap is ugyan­olyan oda­fi­gye­lés­sel teszem‑e a dol­gom.

És köz­ben én nem tud­nám sen­ki mun­ká­já­ra rávág­ni, hogy „ez rossz”. Lehet, hogy nekem nem tet­szik, lehet, hogy nem az én vilá­gom, de min­dig látom mögöt­te a folya­ma­tot, a befek­te­tett időt és ener­gi­át. Azt is tisz­te­let­ben tar­tom.

Gy.R.A.: 21 éves vagy, még­is nagyon mar­káns, fel­nőtt hoz­zá­ál­lá­sod van a fele­lős­ség­vál­la­lást ille­tő­en. Te ezt gene­rá­ci­ós kér­dés­nek látod?

N.N.: Régeb­ben azt hit­tem, hogy ez kor­osz­tály füg­gő: a fel­nőt­tek fele­lős­ség­tel­je­sek, mi meg tanul­juk. Aztán rájöt­tem, ez nem így van. Tel­je­sen mind­egy, ki hány éves, vagy milyen szi­tu­á­ci­ó­ban van, sokan meg­hagy­ják maguk­nak azt a bizo­nyos mene­kü­lé­si útvo­na­lat.
Egy mun­ka­he­lyen, egy kap­cso­lat­ban, egy dön­tés­ben — min­dig ott a kis­ka­pu, hogy ha baj van, el lehes­sen fut­ni.

Én nem tudok ezzel azo­no­sul­ni. Ha vala­mi nem jó, akkor kimon­dom : „ez nem jó”. Ha én dön­töt­tem rosszul, az az én fele­lős­sé­gem. Sokan vár­ják, hogy majd vala­ki meg­men­ti őket. Egy másik ember, egy új mun­ka, egy kap­cso­lat, bár­mi. Csak köz­ben min­den­ki ugyan­ezt vár­ja, és sen­ki nem ül le az asz­tal­hoz, hogy „oké, ezt én ron­tot­tam el, akkor én javí­tom ki”.

Gy.R.A.: Ez a feszes­ség mennyi­re hat­ja át a min­den­nap­ja­i­dat? Tudsz egy­ál­ta­lán pihen­ni, vagy tel­je­sen beszip­pan­tott a mun­ka?

N.N.: A jól elő­re meg­ter­ve­zett pihe­né­sek nálunk rit­kán sike­rül­nek. (moso­lyog) Min­dig kita­lál­juk, hogy na, most kirán­du­lunk, eluta­zunk… aztán a való­ság átír­ja a ter­ve­ket. Ami műkö­dik, azok a spon­tán „na jó, most már muszáj leten­ni min­dent” típu­sú napok. Ami­kor érez­zük, hogy kell egy leve­gő­vé­tel­nyi szü­net, és csak megyünk.

De az is fon­tos, hogy mind­ket­ten olyas­mi­vel fog­lal­ko­zunk, amit sze­re­tünk. Áron fod­rász­ként dol­go­zik. Nekem a gyer­tya­ké­szí­tés, az illa­tok keve­ré­se, a dizájn kita­lá­lá­sa egy­szer­re mun­ka és alko­tás. Ez az, ami­ben jól érzem magam. Emi­att nem teher, hogy a hét­köz­nap­ja­im nagy részét ez töl­ti ki.

Gy.R.A.: Köze­le­dik a kará­csony. Jut idő a han­go­ló­dás­ra, vagy még több mun­ká­tok lesz?

N.N.: Nálunk a kará­csony már a műhely­ben elkez­dő­dik. (moso­lyog) Az egész lakás illa­to­zik, néha olyan, mint­ha egy adven­ti vásár köze­pén élnénk.

Ez a fősze­zo­nunk, ilyen­kor nem a pihe­né­sen jár az agyunk. Sze­ret­nénk minél több ember­hez eljut­tat­ni az az élmény, amit az illa­tok adnak.

Most pél­dá­ul kife­je­zet­ten kará­cso­nyi illat­vi­a­szok­kal, ünne­pi illa­tok­kal készü­lünk. Nagyon jó érzés, ami­kor vala­ki­nek az ott­ho­ná­ban – a fagy, zúz­ma­ra és hava­zás hiá­nyá­ban — a gyer­tyá­ink terem­tik meg az ünne­pi han­gu­la­tot.

Gyen­ge-Rusz Anett: Ha egy mon­dat­ban kel­le­ne meg­fo­gal­maz­ni, mi az, ami nap, mint nap vissza­ül­tet a olvasz­tó­gép­hez, mi len­ne az?

Nagy Nóri.: Hiszek abban, hogy amit csi­ná­lunk, az érték. A két kezem­mel fel tudom épí­te­ni azt a vilá­got – illa­tok­ból, for­mák­ból –, ami­ben élni sze­ret­nék.

Ez nekem egy­szer­re művé­szet, fele­lős­ség és sza­bad­ság.

Miköz­ben már ott­hon, a szá­mí­tó­gép­nél ülve csi­no­sít­ga­tom az inter­jút, a mel­let­tem lévő szek­rény­kén, mint álta­lá­ban, égnek a gyer­tyák. Fűsze­res narancs aro­má­ja töl­ti be a szo­bát. Az Aver­lo leg­újabb kará­cso­nyi illa­ta. Nagy Nóri aján­dé­ka volt.

Gyen­ge-Rusz Anett