35 éves let­tem, és miköz­ben a világ zajo­sabb, mint vala­ha, pró­bá­lom meg­ta­lál­ni az egyen­súlyt magam­ban. Két gye­rek­kel, sok kér­dés­sel és egy nagyon erős vággyal: hogy itt marad­has­sunk, és még­is jobb legyen. Erre a szü­le­tés­nap­ra nem csak magam­nak kívá­nok. Egy ország­nak kérek friss leve­gőt, új irányt és vál­to­zást. Gyen­ge-Rusz Anett szü­le­tés­na­pi gon­do­la­tai követ­kez­nek.

Gyen­ge-Rusz Anett vagyok, és ma 35 éves let­tem. Bár csak egy szám­nak tűnik, ez inkább egy­faj­ta bel­ső álla­pot. Egy külö­nös met­szés­pont, hiszem egy­szer­re látom, mi van mögöt­tem, miköz­ben elő­re is nézek. És ezen a napon, a jelen­ben, ami­kor rend­szert válasz­tunk magunk­nak, nem lehet meg­ke­rül­ni bizo­nyos kér­dé­se­ket.

Három meg öt: nyolc.

A nyol­cas szám jelen­té­se most egé­szen más hang­súllyal köze­lít hoz­zám. Nem­csak a vég­te­len szim­bó­lu­ma, hanem egy fino­man kiegyen­sú­lyo­zott moz­gás: két egy­más­ba kapasz­ko­dó, sza­bály­ta­lan kör, ame­lyek együtt létez­het­nek. Fent és lent, kint és bent, biz­ton­ság és bizony­ta­lan­ság, mara­dás és indu­lás. Nem sta­ti­kus egyen­súly, hanem folya­ma­tos kor­rek­ció. Az önma­gunk­hoz való vissza­ta­lá­lás állan­dó­sá­ga, miköz­ben a világ újra és újra kibil­lent. Pon­to­san ezt élem. Pon­to­san ezt éljük.

Marad­ni sze­ret­nék

Válasz­tá­sok előtt állunk, ami­re nem lehet pusz­tán poli­ti­kai ese­mény­ként tekin­te­ni. Ez egy közös teher, a dön­té­sünk súlyát együtt visszük a hátun­kon. Jó len­ne, ha tény­leg csak vin­ni kel­le­ne — cipel­tünk már (több)országnyi feszült­sé­get ele­get.

A rend­sze­rek inog­nak, és olyan ügyek kerül­nek fel­szín­re, ame­lyek­ről koráb­ban azt hit­tük, hogy nem tör­tén­het­nek meg. Glo­bá­lis adat­szi­vá­rog­ta­tá­si bot­rá­nyok, geo­po­li­ti­kai játsz­mák, hábo­rúk kirob­ba­ná­sa, az Eps­te­in-ügy. De ha csak a saját házunk táján nézünk szét, ott is akad bőven: a kegyel­mi bot­rány, a Sző­lő utcai gyer­mek­ott­hon­ban tör­tént vissza­élé­sek, a gödi akku­gyár ügye.

PROGRAMAJÁNLÓ

Jog­gal fogal­ma­zó­dik meg ben­nünk a kér­dés: hol épít­het­jük úgy az éle­tün­ket, hogy ne omol­jon ránk újra és újra a fal?

Az én min­den­nap­ja­i­mat is átszö­vi ez a kér­dés. Van egy kora­érett, magas intel­lek­tu­sú, tehet­sé­ges és nagyon érzé­keny nagy­lá­nyom, aki már sokat ért ebből a világ­ból, és egy autis­ta kis­lá­nyom, aki a leg­ap­róbb cso­dák­ban talál­ja meg azt, amit mi sok­szor ész­re sem veszünk. Ők ket­ten folya­ma­to­san emlé­kez­tet­nek arra, mennyi­re töré­keny és mennyi­re érté­kes min­den. Albér­let­ben élünk — most az ötö­dik­ben — , mió­ta a nagyobb meg­szü­le­tett. Nem sod­ró­dunk, így dön­töt­tünk, hogy azon­nal moz­dul­ni tud­junk, ha kell. Hogy ne kös­sük meg magun­kat egy olyan idő­szak­ban, ami­kor nem tud­juk, mit hoz a követ­ke­ző év, hónap, hét.

Pedig sze­ret­nék itt marad­ni. Ker­tes ház­ban nőt­tem fel, és már én vágyom egy saját ház­ra. Egy biz­tos pont­ra. De nem mer­jük bebe­to­noz­ni magun­kat, mert nem tudom, lesz‑e helye a gye­re­ke­im­nek ebben az ország­ban. Hogy kibontakozhatnak‑e úgy, hogy köz­ben nem kell meg­al­kud­ni­uk. Hogy létezik‑e olyan közeg, ahol az elfo­ga­dás nem kivált­ság vagy pro­tek­ció kér­dé­se, hanem ter­mé­sze­tes és alap. Ez az, ami iga­zán nyo­maszt.

A jel­szó: rezili­en­cia

Az utób­bi évek­ben meg­ta­nul­tam, hogy a rezili­en­cia nem roman­ti­kus tulaj­don­ság. Nem könnyed rugal­mas­ság, sok­kal inkább egy tuda­tos dön­tés. Az ész kimon­dat­ja velem, hogy tar­tom magam, és megyek tovább. Az érzé­sek­kel majd később kez­dünk vala­mit.

Amit tudok: nem aka­rok elmen­ni innen. Amit érzek: szük­sé­ges a vál­to­zás.

Mennyi­vel könnyebb len­ne, ha ez a vál­to­zás az orszá­gon belül tör­tén­ne meg. A nap végé­re kide­rül, hányan vagyunk ezzel így.

Magyar­ság és ten­gely

Miköz­ben ezt a szö­ve­get írom, Liszt Ferenc 2. A‑dúr zon­go­ra­ver­se­nye szól a fülem­ben. Nem vélet­le­nül. Elő­ször hat­éve­sen hal­lot­tam, a Játék hatá­rok nél­kül 1997-es ver­se­nyé­nek első for­du­ló­já­ban, ami­kor bemu­tat­ták a műsor akko­ri házi­gaz­dá­ját, Magyar­or­szá­got. Egy rövid kis­film volt, tele jel­ké­pek­kel, épü­le­tek­kel, pil­la­nat­ké­pek­kel. Azóta, vala­hány­szor meg­hall­ga­tom ezt a dara­bot, ugyan­az a kép vil­lan be, és ugyan­az az érzés:

hogy magyar vagyok.

Ebben a műben ott van min­den. A feszült­ség, a szép­ség, a mély­ség, a fel­emel­ke­dés. Az, hogy mennyi­re nehéz és mennyi­re gyö­nyö­rű ide tar­toz­ni. Talán ezért is olyan nyo­masz­tó ez az egész most. Miköz­ben ben­nem van a bizony­ta­lan­ság, hogy kell‑e men­ni, ott van a nagyon erős kötő­dés is, a mély, zsi­ge­ri „itt vagyok ott­hon” érzés.

Ebben a ket­tős­ség­ben kell egyen­súly­ban marad­ni. Megint a nyol­cas­nál lyu­ka­dunk ki. A két­sé­gek elle­né­re erő­sen kapasz­ko­dom a talaj­ba, és egye­ne­sen állok, miköz­ben bíz­va nyúj­tó­zom az ég felé. Bár­mi tör­té­nik is körü­löt­tünk, a saját ten­ge­lyünk­nek meg kell tar­ta­nia min­ket. Nem tudom, mit hoz a jövő. De azt igen, hogy bol­dog aka­rok len­ni. Az aka­rok marad­ni. Meg kell talál­nom min­den nap­ban a szé­pet. Ami az enyém. Az égen las­san úszó fel­hők­ben. A lehul­ló virág­szir­mok­ban. Egy meg­ér­tő szem­pár­ban.

Igen, van­nak hét­köz­na­pi cso­dák, ame­lyek­nek már a gon­do­la­ta, emlé­ke is fel­tölt.

A Mát­ra illa­ta a 34. szü­le­tés­na­po­mon, a kávé­fő­ző hang­ja a boron­gós dél­utá­no­kon, a piros húzá­sok­ban úszó novel­lá­im, egy várat­lan öle­lés az autis­ta lányom osz­tály­tár­sá­tól, vagy egy segí­tő közös­ség négy éve tar­tó, elfo­ga­dó sze­re­te­te.

Ma nem csak magam­nak kérek

Nekem sok­szor nagyon jó. Még­is aggó­dom. Mert sze­ret­ném, ha mások­nak is — nagyon sokak­nak — sok­kal jobb len­ne. Csepp vagyok a ten­ger­ben. Ma 35 éve. De ma nem csak magam­nak kívá­nok. Hanem mind­annyi­unk­nak. Egész Magyar­or­szág­nak. Új szél­irányt. Friss leve­gőt. Egy mély léleg­ze­tet.

Kér­lek tite­ket, men­je­tek el ma sza­vaz­ni.

Akár­ho­gyan is lesz, hol­nap újra fel­kel a nap. Nekünk pedig léle­gez­nünk kell.

Ked­ves Anett,
hálás szív­vel gon­do­lok rád — és ezzel együtt Soma Mama­gé­sá­ra is, hogy „össze­kap­csolt ben­nün­ket”. Köszö­nöm a tudá­sod, mellyel hoz­zá­já­rulsz a közös sike­rek­hez. Bízom ben­ne, hogy hol­nap­ról sok­kal több sza­bad leve­gő­höz jutunk, és az a mér­he­tet­le­nül sok önkén­tes­ség meg­té­rül egy szebb jövő­ben. Kívá­nom, hogy kíván­sá­god való­ra vál­jon. Nagyon bol­dog szü­le­tés­na­pot kívá­nok neked a Wake­Up Maga­zin tel­jes csa­pa­ta nevé­ben. Mátyás

Gyen­ge-Rusz Anett