Kulcsár-Molnár Adrienn: „Minden traumánk alatt fontos értékünk rejtőzik”
Néhány napja jelent meg Kulcsár-Molnár Adriennről egy cikkünk, amely bemutatja azt a sokszínű életutat, amely az Operaháztól a cégvezetésen át az ICD ICBP-ig és Mádig vezetett. Esztergomi Kata ebben az interjúban viszont egy egészen más oldalról mutatja be mindezt.
Adri az osztályfőnököm volt az ICD — ICBP képzésen, és mai napig emlékszem az első találkozásunkra. A COVID időszakában, elsőévesként egy szombati szabad tánc során egy olyan gyakorlatban vettünk részt, amelyben arról szerezhettünk személyes tapasztalást, hogyan reagálunk, amikor valaki kritizál, nyomást gyakorol ránk vagy átlépi a határainkat. A feladat az volt, hogy kapcsolatban maradjunk önmagunkkal, és megtaláljuk a saját határainkat.
Én erre akkor képtelen voltam. Teljesen lefagytam. Csak álltam, sírtam, és nem tudtam sem megszólalni, sem mozdulni. Adri, aki vezette ezt a gyakorlatot, odalépett hozzám, és csak ennyit mondott: Ne mondj le magadról! — Ez a mondat akkor katartikus erejű volt számomra, és azóta is elkísér.
Talán ezért is éreztem úgy, hogy a Tiszta Extázis kapcsán nem elsősorban az elvonulásról szeretném őt kérdezni. Sokkal inkább arról az útról, amely elvezette őt idáig, arról a szemléletről, amelyet terapeutaként és tanárként képvisel, és arról, mit jelent számára ma, valóban kapcsolatban lenni önmagunkkal.
A test másképp emlékszik, mint a fej
E.K.: Az ICD ICBP ma még kevésbé ismert Magyarországon. Hogyan mutatnád be röviden azoknak, akik most hallanak róla először?
K‑M.A.: Az ICD ICBP egy alapvetően Wilhelm Reich munkásságára épülő testorientált pszichoterápiás módszer. Számomra azt jelenti, hogy a testet, a gondolatokat és az érzelmeket egységként kezeljük, és nem különálló részekként tekintünk rájuk. A testünk ugyanis folyamatosan információt ad arról, mi történik bennünk, ezért a terápiában ugyanúgy dolgozunk a test jelzéseivel, mint a szavakkal.
E.K.: Miben más az ICD ICBP, mint amikor valaki „csak beszélget” egy terapeutával?
K‑M.A.: Az ICD ICBP is beszélgetésen alapuló pszichoterápia, de nem kizárólag a szavakkal dolgozunk. A figyelmünk ugyanannyira irányul a test ösztönös mozdulataira, a testérzetekre, a testi impulzusokra és az éppen megjelenő érzésekre, mint arra, amit a kliens elmesél.
A gondolatok helyett a közvetlen testi élményből indulunk ki. Ahogy ez a testi-érzelmi folyamat kibontakozik, közösen megfogalmazzuk a felismeréseket is. Így a belátások nemcsak fejben születnek meg, hanem a test szintjén is valódi tapasztalattá válnak.
E.K.: Az ICD ICBP-ben a test kiemelt szerepet kap. Miért tartod ezt ennyire fontosnak?
K‑M.A.: Az első napon lenyűgözött a testorientált pszichoterápia, és tizennégy évvel később is ugyanilyen lenyűgözőnek tartom azt a felismerést, hogy a test másképp emlékszik, mint a fej.
Sokszor előfordul, hogy valaki pontosan el tudja mondani, mi történt vele, hogyan élt meg egy adott helyzetet, vagy mit gondol róla utólag. Amikor azonban a testtel is dolgozni kezdünk, olyan érzések, testi impulzusok vagy emléknyomok jelenhetnek meg, amelyekhez pusztán beszélgetéssel nem biztos, hogy eljutottunk volna.
Ennek az egyik oka, hogy életünk első éveiben a tudatos emlékezet még csak kialakulóban van, miközben a testi emlékezet már működik. Ezért a test bevonásával gyakran olyan korai kapcsolati tapasztalatokhoz is közelebb kerülhetünk, amelyekre nincsenek tudatos emlékeink, mégis meghatározzák, hogyan kapcsolódunk másokhoz a hétköznapokban, vagy hogyan reagálunk stresszhelyzetekben.
Amikor például megijedünk, lefagyunk vagy menekülnénk, a testünk gyakran gyorsabban reagál, mint a tudatos gondolkodásunk. A testtel való munkában egy olyan mélységhez férünk hozzá, ahol a legkorábbi kapcsolati mintáink, ösztönös reakcióink és érzelmi tapasztalataink élnek.
E.K.: Hogyan talált rád az ICD ICBP? Mi volt az a pont, amikor tudtad, hogy ezzel szeretnél foglalkozni?
K‑M.A.: A módszer tulajdonképpen akkor talált rám, amikor én kerestem segítséget. Egy nehéz élethelyzetben voltam, ismerősök ajánlották az akkor induló ICD ICBP képzést, így kerültem az első magyarországi képzőcsoportba. Ma már azt érzem, nagy szerencsém volt, hogy rögtön egy testorientált módszerrel kezdődött az önismereti utam.
Közben még a színház volt az elsődleges hivatásom. Színészképzésben vettem részt, és színházban dolgoztam. Ahogy telt az idő, egyszer csak rájöttem, hogy a színházban és a terápiában valójában ugyanazt keresem. A színházban a katarzison, a történeteken és az őszinte érzelmi megélésen keresztül kerültem közelebb a szívemhez. A terápiában viszont a saját hús-vér tapasztalataimon keresztül jutok közelebb önmagamhoz. Nekem ez sokkal közvetlenebb és igazabb találkozás lett.
A színházban mindig volt egy szerep, ami közvetített köztem és az élmény között. A terápiában viszont nincs szerep.
Az ICD ICBP képzés harmadik-negyedik évében kezdtünk el egymással dolgozni terapeutaként, és akkor fogalmazódott meg bennem először komolyan, hogy ezt a hivatást szeretném választani. Azt láttam, hogy ezen a területen valami olyat tudok hozzátenni a világhoz, amire valóban szükség van. Számomra ez nem pályamódosítás volt, hanem annak felismerése, hogy hol tudok a legtöbbet adni – önmagamnak és másoknak is.
E.K.: Ma már te is a magyarországi ICD ICBP képzés meghatározó tanára vagy. Mi motivál abban, hogy új terapeutákat segíts ezen az úton?
K‑M.A.: Az egyik motivációm, hogy a testorientált pszichoterápia az ország minél több pontján elérhető legyen. Jó érzés tudni, hogy aki ezzel a módszerrel szeretne dolgozni önmagán, találhat olyan szakembert, aki valóban ért hozzá.
Legalább ennyire fontos számomra azonban maga a tanítás. Szeretem végigkísérni azt a folyamatot, ahogy a képződő terapeuták egyre magabiztosabbá válnak, megtalálják a saját stílusukat, és fokozatosan megérkeznek ebbe a hivatásba.
A saját élettörténetemben kevés támogatást kaptam ahhoz, hogy kibontakoztassam azt, amiben igazán jó lehettem. Ezért pontosan tudom, milyen sokat jelent, amikor van melletted valaki, aki hisz benned, támogat és segít kibontakozni.
A saját szupervízoromtól ezt a szemléletet tanultam meg. Kíváncsisággal fordult felém, segített megérteni, honnan jönnek a nehézségek, és hogyan lehet belőlük tanulni. Soha nem szégyenített meg a hibáim miatt. Ma én is ilyen tanulási környezetet szeretnék teremteni, ahol biztonságban lehet kérdezni, hibázni és fejlődni.
E.K.: Mi az a leggyakoribb tévhit, amivel az emberek egy testorientált önismereti folyamatba érkeznek?
K‑M.A.: Talán az, hogy az ICD ICBP-ről sokan azt hallották, hogy „ott dühöngeni kell”. Mivel nyíltan dolgozunk a dühvel és a szexualitással is, sokakban kialakul az a kép, hogy a testorientált terápia főleg az ütésről, a kiabálásról vagy a feszültség levezetéséről szól.
Pedig a düh számunkra fontos életenergia, amelynek mindig van valamilyen üzenete. Általában azt jelzi, hogy sérült egy határunk, megbántottak, becsaptak, vagy egy fontos szükségletünk nem teljesült. Ha ezt egy biztonságos terápiás térben meg tudjuk élni és ki tudjuk fejezni, akkor gyakran megmutatja, mi van mögötte: fájdalom, félelem, csalódottság vagy egy mélyebb szükséglet.
A testorientált terápia célja, hogy megtanuljuk szabadon megélni és kifejezni mindazt, ami bennünk van. A düh ennek csupán az egyik fontos része.
A borászat és a pszichoterápia találkozása, avagy miért éppen Mád?
E.K.: A férjeddel közösen építitek a Maison aux Pois‑t. Mikor fogalmazódott meg benned, hogy ez a hely az önismereti munkának is természetes tere lesz?
K‑M.A.: A férjemmel akkor kerültünk össze, amikor a Maison aux Pois éppen megszületőben volt. Én még Budapesten dolgoztam az egyéni klienseimmel, ő pedig óriási lelkesedéssel és szakmai alázattal kezdte építeni a borászatot. Nagyon szerettem végignézni ezt a folyamatot, és örömmel támogattam, amiben tudtam.
Érdekes módon eredetileg én is agrármérnök vagyok, de ez a szakma soha nem állt igazán közel hozzám. Az elején inkább csak lelkes támogatója voltam ennek az álomnak. Aztán egyszer csak nálam landolt a Maison aux Pois Facebook- és Instagram-oldala.
Számomra ezek a spontán történetek jelentették az első olyan kreatív felületet, ahol teljesen szabad lehettem. Nem kellett megfelelni, nem kellett tökéletesnek lenni. Csak megmutatni azt, ami éppen történik. Ahogy jöttünk-mentünk a pincében, fejtettük a borokat, gurítottuk és mostuk a hordókat, kóstoltunk vagy fesztiválokra jártunk, szinte mindent dokumentáltam. Nem gondosan megvágott videókat készítettem, hanem őszinte pillanatokat. Az pedig, hogy a sztorik huszonnégy óra múlva eltűntek, teljesen levette rólam a teljesítménykényszert és a tökéletességre törekvést.
Ahogy a birtok egyre inkább elkészült – lett egy gyönyörű rendezvénytermünk, füves udvarunk, és egyre több program kezdett életre kelni –, egyszer csak megszületett bennem a gondolat: miért ne tarthatnék itt ICD ICBP-táncot? Tavaly megtartottam az elsőt, és már akkor éreztem, hogy ebből még lesz valami.
Idén tavasszal pedig egyszer csak megérkezett egy nagyon egyértelmű válasz: nem elmenni szeretnék egy elvonulásra, hanem létrehozni egyet. Számomra teljesen egyértelmű volt, hogy ezt itt, Mádon szeretném megvalósítani. Ebben a tájban valahogy természetesebb lelassulni, jelen lenni és kapcsolódni.
E.K.: Mi az, amit szerinted ez a táj tud hozzáadni ahhoz a belső munkához, amit egy városi környezet nem?
K‑M.A.: Magamon és a Maison aux Pois vendégein is rendszeresen ugyanazt figyelem meg: amikor megérkeznek Mádra, valami elkezd lelassulni bennük. Kinyílnak, őszintébbé válnak, és mintha egy kicsit könnyebben lennének jelen önmagukkal és egymással.
Én az Alföldön nőttem fel, nincs különösebb kötődésem a hegyekhez. Mégis azt vettem észre, hogy valahol Miskolc után, ahogy megjelennek Tokaj-Hegyalja dombjai és a szőlősorok, egyszerűen megnyugszik az idegrendszerem. Mintha a testem hamarabb megérkezne, mint én.
Egy elvonuláson ezt még erősebben érzem. Nagy különbség van aközött, amikor egy csoportmunka végén mindenki hazamegy, és aközött, amikor együtt maradunk néhány napig. A folyamat ilyenkor tovább él a közös vacsorákban, az esti beszélgetésekben, a reggeli kávéknál, a csendekben és a sétákban. Az önismereti munka finoman beleszövődik az egész napba.
Kevés olyan helyet ismerek, ahol ennyire könnyű megérkezni önmagamhoz.
E.K.: Van olyan élményed, amikor azt érezted: „igen, ezt az elvonulást csak itt lehet megtartani”?
K‑M.A.: Őszintén szólva ezt már a kezdetektől éreztem. A Maison aux Pois számomra egy gyönyörű helyszín és egyben egy közösség is. Olyan emberekkel dolgozom együtt, akik hihetetlenül segítőkészek, nyitott szívűek, lelkiismeretesek és őszinték. Tudtam, hogy ha itt szervezem meg az első elvonulásomat, minden támogatást megkapok ahhoz, hogy valóban olyan legyen, amilyennek megálmodtam.
Azt is tudom, hogy amikor a résztvevők lesétálnak a bisztróba egy jó cappuccinóért, vagy este, egy egész napos belső munka után kiülnek a teraszra egy pohár borral, ugyanazzal a figyelemmel és szeretettel találkoznak, mint amivel a workshopokon dolgozunk.
És azt is el tudom képzelni, hogy valaki egyszerűen csak lefekszik a fűbe, beül egy piknikpontra egy könyvvel, vagy csendben nézi a szőlőket. Bár ezek nem a program részei, mégis hozzátartoznak ahhoz az élményhez, amitől ez az elvonulás igazán teljessé válik.
E.K.: Mit szeretnél, mit vigyenek haza a résztvevők Mád hangulatából?
K‑M.A.: Azt remélem, hogy megérzik Mád különleges, vidéki báját, azt az egyszerű kedvességet és nyugalmat, ami miatt én is mindig szívesen térek vissza ide.
Remélem, tapasztalják, milyen érzés napfelkeltében vagy naplementében végigsétálni a szőlőültetvények között. Hogy lesz egy-egy olyan pillanatuk, amikor egyszerűen csak megállnak, vesznek egy mély levegőt, és azt érzik: jó itt lenni.
Persze azt is remélem, hogy egy palack bort is hazavisznek magukkal. Nemcsak azért, mert büszkék vagyunk rá, hanem mert egy palack bor számomra egy emléket is őrizhet. Jó érzés lehet hetekkel vagy akár hónapokkal később kibontani, megkínálni vele a családot vagy a barátokat, és közben újra felidézni mindazt, amit Mádon átéltek. Ha ebből a nyugalomból, kapcsolódásból és élményből akár csak egy kicsit is haza tudnak vinni magukkal, akkor azt érzem, hogy elértük a célunkat.
Tiszta Extázis — az 5 napról
E.K.: Mit jelent számodra az extázis, és miért ez lett az elvonulás neve?
K‑M.A.: A név Gabrielle Roth Maps to Ecstasy című könyvéhez kapcsolódik. Számomra az extázis egy olyan mély kapcsolódás önmagunkhoz, amelyet a testünkön keresztül, természetes módon élhetünk át. Nem valamilyen külső szer hozza létre, hanem a mozgás, a zene és a kapcsolódás élménye. Az ICD ICBP képzésen szombat délelőttönként négy órán át táncoltunk, és így, mindenféle tudatmódosító szer nélkül is születtek elképesztően erős, néha valóban extatikus élmények.
Nekem ezt jelenti a Tiszta Extázis: átélni azt a mély kapcsolódást önmagunkkal, amelyhez természetes módon, a testünkön keresztül juthatunk el.
E.K.: Mitől különleges ez az elvonulás?
K‑M.A.: Nem hiszem, hogy léteznek “jobb” vagy “rosszabb” elvonulások. Minden önismereti folyamat annyit tud adni, amennyire az adott pillanatban nyitottak vagyunk.
Ami ezt az öt napot számomra különlegessé teszi, az az, hogy mindenki, aki részt vesz a létrehozásában – a facilitátorok, az asszisztensek és a Maison aux Pois munkatársai is –, teljes szívvel-lélekkel azon dolgozik, hogy valóban jó élmény szülessen.
Természetesen lesznek workshopok, közös reggelik és vacsorák, séták a szőlőültetvények között, borkóstoló, kertmozi és pihenés is. De számomra éppen azok a pillanatok a legfontosabbak, amelyek nem szerepelnek a programban.
A közös gyakorlatok csak elindítják a folyamatot. A változás sokszor a spontán találkozásokban, a közös étkezésekben vagy egy csendes pillanatban mélyül tovább, az öt napos együttlét során.
E.K.: Mi történik akkor, ha valaki úgy érkezik, hogy még soha nem táncolt, vagy azt gondolja magáról, hogy nem tud táncolni?
K‑M.A.: Itt mindenkinek helye van, akinek van teste. Én is sokáig csodáltam azokat, akik szépen tudtak táncolni, de magamat nem tartottam közéjük tartozónak. A koreográfiákkal kifejezetten nehezen boldogultam, és eleinte a szabad táncot sem szerettem.
Aztán lassan rájöttem, hogy nem kell jól táncolni, elég hagyni, hogy a test megszólaljon. Lehet, hogy csak a váll mozdul meg. Lehet, hogy valaki dobálja a haját, lefekszik a földre, törpe, gyerek vagy malacka lesz. Bármi lehet tánc, ami őszintén megszületik a testben.
A lényeg az a szabadság, amikor az ember megengedi magának, hogy úgy mozogjon, ahogyan a teste éppen szeretne.
E.K.: Mi történik az emberrel, amikor néhány napra kilép a hétköznapi életéből?
K‑M.A.: Engem szinte minden elvonuláson a nyitókör és a zárókör érint meg a legmélyebben, és nem a nagy érzelmi megnyilvánulások. A nyitókörben az emberek őszintén kezdenek beszélni arról, hol tartanak, miért érkeztek, mit hoztak magukkal. A zárókörben pedig ugyanazok az emberek ülnek ott, mégis valahogy közelebb kerültek önmagukhoz.
Szeretem megnézni az elvonulás elején és végén készült fotókat is. Lágyabb arcokat, fényesebb szemeket, egyszerűbb gesztusokat és mélyebbről érkező mondatokat látok ilyenkor.
Nem lettek valaki mássá, csak egy kicsit közelebb kerültek ahhoz, akik mindig is voltak.
A terapeuta útja
E.K.: Ha visszanézel arra az Adrira, aki az első klienseit fogadta, mit mondanál neki ma?
K‑M.A.: Ahogy magam elé képzelem azt az Adrit, aki a WakeUp Stúdióba cipelte a hengert és a batakát (pszichoterápiás eszközök — szerk.), és izgatottan várta az első kliensét, csak egy dolgot szeretnék mondani neki: Büszke vagyok rád!
Büszke vagyok arra, hogy a félelmeid ellenére ezt az utat választottad. Hogy nem fordultál vissza, amikor bizonytalan voltál. Hogy újra és újra kiálltál emberek elé, és megtartottál olyan folyamatokat, amelyekben neked is folyamatosan fejlődnöd kellett.
Ma már azt látom, hogy ez nemcsak a hivatásommá vált, hanem a saját gyógyulásom útjává is. És azt is látom, hogy minden ember, akivel együtt dolgozunk, továbbvisz valamit abból, amit közösen átéltünk. Továbbviszi a párkapcsolatába, a családjába, a gyerekeihez, a barátaihoz vagy a munkahelyére.
Hiszek abban, hogy amikor egy ember szabadabbá válik, az nem áll meg nála. Hullámokat indít el maga körül. Azt érzem, hogy ezek a változások messzebbre jutnak, mint ameddig mi ellátunk. Valahogy továbbgyűrűznek, és néha tényleg azt érzem, egészen az égig érnek.
E.K.: Mi az, amit az ICD ICBP tanított neked önmagadról, amit semmilyen más képzés nem adott volna meg?
K‑M.A.: Talán azt, hogy minden részem az enyém. Minden érzésem, testérzetem és gondolatom. Mindegyiknek helye van.
Az ICD ICBP megtanított arra, hogy semmit sem kell letagadnom magamból. Sokkal inkább kíváncsian odafordulni ahhoz, ami bennem megjelenik, és megérteni, miért van ott. Azt is megtanultam, hogy még a legfájdalmasabb vagy legszégyenteljesebb élményeink sem ellenségeink. Feldolgozhatók, és gyógyulhatnak.
Ma már azt hiszem, hogy minden traumánk alatt ott rejtőzik valamilyen fontos értékünk. Egy olyan részünk, amely valamikor alkalmazkodni próbált, túlélni próbált, és közben elveszítettük vele a kapcsolatot.
A terápiás munka számomra sokszor arról szól, hogy újra kapcsolatba kerüljünk ezzel az elveszett részünkkel. Ebben adott nekem nagyon sokat az ICD ICBP testorientált szemlélete. Amikor a testtel is dolgozunk, nemcsak megértjük ezeket a részeinket, hanem át is élhetjük, hogy újra helyük van bennünk.
E.K.: Van olyan mondat, amely különösen fontos számodra a terápiás munkában?
K‑M.A.: Van több is. Az elsőn mindig mosolygok, mert a kollégáim is jól ismerik: GO DEEPER! – Menj mélyebbre! Sokszor, amikor egy kliens vagy akár én magam elakadunk egy folyamatban, elég emlékeztetni magunkat arra, hogy menjünk egy kicsit mélyebbre. A válaszok legtöbbször már ott vannak bennünk.
Nagyon gyakran mondom azt is, hogy minden érzésnek, minden testérzetnek és minden reakciónak helye van. Szeretem normalizálni azt, amit a klienseim átélnek. Sokan úgy érkeznek, hogy azt gondolják: „velem valami baj van”, „ezt nem lenne szabad éreznem”, vagy „rosszul működöm”. Ilyenkor gyakran csak ennyit mondok: „Ez teljesen érthető. Ez nem történhetett volna másképp.”
A sérüléseinkre adott reakcióink valamikor a túlélésünket szolgálták. Ha így tudunk rájuk nézni, könnyebben megérthetjük őket.
Van egy mondat, ami számomra talán mindennél fontosabb: NE MONDJ LE MAGADRÓL!
Egyszer a saját terapeutám feltett nekem egy kérdést: „Kinek akarod adni az életedet? Ki rendelkezik az életenergiáddal?” Ma már azt érzem, hogy ezt a testet, ezt az életenergiát és ezt a szívet én kaptam. Ez az én felelősségem. Gyerekként sok mindenről le kellett mondanunk ahhoz, hogy alkalmazkodjunk, biztonságban maradjunk vagy túléljünk. Sokszor éppen az életenergiánkból adtunk fel egy darabot.
Abban szeretném támogatni a klienseimet, hogy ezt az életenergiát újra visszavegyék. Hogy szabadon dönthessenek arról, kivel szeretnék megosztani, mire szeretnék használni, és hogyan szeretnének élni.
A legfontosabb üzenet
E.K.: Mi az az egyetlen üzenet, amit leginkább szeretnél átadni azoknak, akik eljönnek erre az elvonulásra?
K‑M.A.: Ami most kapásból jön, az nagyon egyszerű. ÉLNI JÓ. SZERETNI JÓ. Persze ezt sokkal szebben vagy bonyolultabban is meg lehetne fogalmazni, de számomra valahol ez a lényeg. Amikor újra hozzáférünk az életenergiánkhoz, és nem a félelmeink, a sérüléseink vagy a megfelelési mintáink irányítanak bennünket, egészen más minőségben tudunk jelen lenni az életünkben.
Hiszem, hogy ebből az állapotból hegyeket lehet megmozgatni. Nemcsak túlélni akarjuk az életet, hanem átélni. Ha ebből az érzésből akár csak egy morzsát is hazavisznek magukkal a résztvevők, én már nagyon boldog leszek.
E.K.: Mit jelent számodra ma valóban kapcsolatban lenni önmagaddal?
K‑M.A.: Talán azt, hogy figyelek arra, mi történik bennem. Észreveszem, mit jelez a testem, mit érzek, és milyen gondolatok születnek. Akkor vagyok igazán kapcsolatban önmagammal, amikor a gondolataim, az érzéseim és a testem jelzései összhangba kerülnek. Amikor ezek integrálódnak, érzem igazán, hogy önazonosan vagyok jelen a világban. Ha csak a fejemben élek, vagy éppen csak a testem jelzéseire figyelek, de az érzéseimre nem, ez a kapcsolat szükségszerűen hiányossá válik.
Persze ez nem egy állandó állapot. Én is azt veszem észre, hogy amikor egy feladat teljesen leköt, természetes, hogy kifelé irányul a figyelmem. Ilyenkor nem mindig érzékelem, mi zajlik bennem. De néha elég néhány másodperc. Egy kis szünet. Egy befelé fordított figyelem. És máris feltehetem magamnak a kérdést: Most mi van bennem?
Azt hiszem, számomra ez jelenti a valódi kapcsolatot önmagammal: újra és újra visszatalálni magamhoz.
E.K.: Mit mondanál annak, aki most olvassa ezt az interjút, de még bizonytalan, hogy elinduljon‑e?
K‑M.A.: Ha nagyon tetszett, amit itt olvastál, gyere! Ha kételkedsz benne, gyere! Ha pedig még nem tudod, mit gondolj róla, akkor is gyere!
Lehet, hogy ott találkozol valami olyasmivel, amiről eddig nem is tudtad, hogy hiányzik.
Ha szeretnél ott lenni, akkor jegyek korlátozottan elérhetőek a Maison aux Pois oldalán, ahol ha használod a wakeup15 kuponkódot és 15% kedvezménnyel tudsz napijegyet vásárolni vagy akár all in teljes ellátást a rendezvény egész idejére.
