Csörgő Adrienn: világbajnoki cím után is jöhet üresség, pánik és újrakezdés
Csörgő Adriennel egy horvátországi alagútnál kezdtük a beszélgetést. Indíthattunk volna a két világbajnoki címnél vagy az új Pilates-stúdiójánál, mégis fontosabb lett az a pont, ahol és amikor először sikerült pánikroham nélkül végigmennie egy ötkilométeres a szakaszon. „Már látom az alagút végén a fényt” – mondta. Abban a pillanatban még nem tudtam, hogy valójában ez lesz az egész beszélgetés kulcsmondata. Csörgő Adrienn Pagonyi Adrienn vendége volt.
Tizenhárom éve találkoztunk először, egy fitneszversenyen. Ő a bírói asztalnál ült, én a színpadon álltam.
Akkor még egyikünk sem sejtette, hogy évekkel később egészen más témákról fogunk beszélgetni majd – bikinitest vagy világbajnoki forma helyett arról, mi történik, amikor a régi célok már nem mozgatnak semmit.
Kemény identitáskeresés folyamatában vagyok még – kezdi Adrienn a beszélgetés elején. A következő mondata még jobban meglepett. Mesélni kezdett a Dunakanyarban nyíló Pilates Reformer stúdiójáról, majd szinte ugyanazzal a természetességgel tette hozzá, hogy az elmúlt években “a pánikbetegségtől kezdve a 82 kilogrammig való felhízásig és a teljes depresszióig” sok mindenen ment keresztül. Ritkán hallani valakitől, hogy ugyanabban a gondolatban beszél egy új szakmai szerelemről és élete egyik legnehezebb időszakáról.
Kívülről nézve szinte minden összeállt az életében. A beszélgetés első tíz perce mégis inkább arról szólt, mennyi minden kezdődött újra.
Amikor a célvonal után kezdődik a bizonytalanság
Az élsportolók, amikor abbahagyják a sportot, hirtelen úgy elvesznek a nagy rengetegben. – mondja Adrienn. Nem elméletként beszél erről, hanem saját tapasztalatból. Éveken át a versenyzés adta meg a napjai ritmusát, aztán egyszer csak vége lett. Azt hitte, neki is a következő cél hiányzik.
„Szerintem maga a cél hiányzik az élsportolóknak, holott az út sokkal-sokkal élvezhetőbb. Én is nagyon sokáig a célt kerestem, és rájöttem, hogy az út sokkal élvezhetőbb, mint maga a cél.”
Ahogy mesél, hirtelen egészen más megvilágításba kerül a két világbajnoki cím is. Felidézi a pillanatot, amikor a dobogón állt, szólt a magyar himnusz, benne mégis egy különös üresség jelent meg.
– Ahogy álltam ott… jött egy ilyen üresség. – mereng el az érzésen, ami a dobogón kezdődött és maradt vele a repülőn hazáig.
Ezután ugrunk néhány évet az időben.
„Negyvenhárom lehettem… céltalanság… vagy inkább úttalanság volt bennem.”
Nem céltalanság, úttalanság. A cél gyakran ott van előttünk, csak az odavezető út tűnik el a lábunk alól.
A következő fordulat sem egy gondosan felépített tervből született.
Adrienn az UltraBalatonnál szurkolt a futóknak.
„Nagyon lelkesedéssel szurkoltam nekik… és akkor mondtam a páromnak, hogy nekem kell megint valami.”
Az UltraBalatonról már lecsúszott. Maradt a Kinizsi Száz.
– Fogalmam sem volt, hogy ez micsoda. – nevet fel, amikor felidézi. A kíváncsisága azonban erősebb volt a bizonytalanságnál, elindult és egyáltalán nem az történt, amire számított. Tíz kilométeres felkészüléssel állt rajthoz egy száz kilométeres teljesítménytúrán.
„Életemben talán háromszor voltam előtte erdőben… Azt gondoltam: ugyan már, csak gyalogolni kell.”
– Szerintem ott szerettem bele a túrázásba. – mondja. Nem az éremről beszél, hanem az éjszakai erdőről, a közös gyaloglásról, azokról az emberekről, akikkel korábban sosem találkozott, mégis ugyanabba az irányba tartottak velük. Az első félbehagyott százast követte egy második, aztán a harmadik, amit már végig tudott csinálni, csak szintidőn túl, így tervezi a következőt. Bár fontos a cél, ma már más is előtérbe kerül.
– Rájöttem, hogy az út sokkal élvezhetőbb, mint maga a cél. – mondja, és bár ezt sokszor halljuk másoktól, egészen más súlya van, amikor egy kétszeres világbajnok mondja ki.
Minden újrakezdéshez egy másik ember kell
Ahogy haladt a beszélgetés, egyre kevésbé éreztem úgy, hogy sportpályafutásról beszélgetünk. A világbajnoki címek, a teljesítménytúrák, a Pilates – mind ugyanannak a történetnek különböző fejezetei. Adrienn többször kimondta, hogy az elmúlt években a testén túl önmagát is újra kellett tanulnia.
A pánikbetegségről már könnyedséggel beszél. Nem drámai fordulatként vagy lezárt eseményként éli meg, hanem egy hosszú útként, aminek most már látja a következő kanyarját, bár a végét még nem.
– Most már látom az alagút végén a fényt. – mondja másodszor, és ez a mondat a beszélgetés végére már mást jelent, mint az elején. Itt már nem a betegségről van szó, hanem arról, hogy újra bízik önmagában.
A Pilatesről mesélve, egészen más Csörgő Adriennt láttam, mint akit évekkel ezelőtt a fitneszversenyek világában megismertem. Nem újabb szakmai állomásként beszélt róla, hanem valami olyasmiként, amit régóta keresett.
“Ez nekem egy nagyon nagy szerelem. És ezzel úgy megtaláltam egy picit önmagam.”
Ugyanaz a szakember ült velem szemben, mégis egészen más, mint akit évekkel korábban a versenyeken láttam.
– Inkább legyen ez az út a mai beszélgetés főcíme. – mondja szinte mellékesen.
Ahogy véget ért a beszélgetés, azon gondolkodtam, milyen könnyen rajzolunk egyenes vonalat egy olyan életre, amely valójában tele van irányváltásokkal. Kívülről sokszor csak a világbajnoki címeket, az új vállalkozást vagy a következő mérföldkövet látjuk. A köztes időszakok többnyire láthatatlanok maradnak.
A Szalon VIP beszélgetéseiben éppen ez érdekel a legjobban. Az a pillanat, amikor a történetek mögül előlép az ember. Amikor valaki nemcsak a sikereiről beszél, hanem azokról az évekről is, amikor újra kellett építenie önmagát.
Csörgő Adrienn történetéből végül nem egy világbajnok pályafutása maradt meg bennem. Sokkal inkább egy nőé, aki ma már egészen más szemmel néz a célokra, mint húsz évvel ezelőtt. Talán ezért hangzott olyan természetesen az a mondata is, hogy az út fontosabb lett számára, mint a cél.
