Egy családi nyaralást hosszan tervezünk. Elképzeljük és nagy gondot fordítunk arra, hogy minden tökéletes legyen, de valahogy mindig képes belecsúszni pár nem várt fordulat, kiborító élmény és ember a valóságba. Lehet, hogy jobban megéri a külföldre menni eltölteni a nyári szabadságot, mint a Balatonra? Ismerd meg Pagonyi Adrienn coach élménybeszámolóján keresztül a tökéletes nyaralást.
Nyááár van, alig fürdőruhában, égetem magam. A napon. Persze, szigorúan csak tizenegyig, azután délután háromtól, a kettő között szieszta, egy-két epizód valamelyik sorozatból, éljenek a fizetős csatornák, esetleg társasjáték megkísérlése a kiskorúakkal, vagy pihenés az adott strandbüfé napernyője alatt, némi hideg folyadék társaságában, ami biztos nem sör, egy hölgy nem sörözik, napközben meg pláne, a fél literes vizes pohárban ellenben nem látszik a vodka, és lehet gyakorolni az ítéletmentes szemlélődést, a mindfullnesst. Mert a strand remek terep. Tele van emberekkel és gondolatokkal (kifacsart angolsággal beach with minds full…).
A mások büdös kölkei. És férjei.
Kiborítanak. Mert hangosak, visítanak, fröcskölnek, amikor még épp szokom a vizet, bezzeg az enyémek megvárják, amíg az utolsó nyugdíjas is kiér a veszélyzónából, amíg az anyukájuk (én) nagyjából tizenhárom és fél perc alatt megszokja az amúgy húgymeleg tengervizet és csak utána fognak kapát, kaszát, illetve labdát és mini szörfdeszkát és intéznek el. Rendes gyerekek ezek, én meg annyira jó anya vagyok, hiszen arra nevelem őket, hogy figyeljenek oda. Egyáltalán nem baj, ha felforrt már az agyvizük, ráérnek lehűteni magukat és engem is. Pont akkor, amikor az megfelelő. Tök jó anya vagyok, mindenki is láthatja.
Bezzeg a másik anya. Ő nem. Most is csak kintről próbálja agitálni a gyereket, hogy jöjjön ki a vízből, kihűl a bisztróban megvett sült krumpli és panírozott rákocska, egyébként is lemosta már a tenger az 50 faktoros naptejet, ideje újra fel- és bekenni. Azt amúgy Jóska-Pista-Béláról is leáztatta a víz, a meglett férfiemberről, aki biztos tudja, mi a jó neki, de ő a jó anyánál is jobb feleség, aki aztán még sokkal jobban tudja, mi a jó Jóska-Pista-Bélának. Gyorsan újra is keni, centi vastagon, a fülét is, mert szegénynek egyedül nem megy. Parkolni sem tud az istenadta, csak akkor, ha látványos karlengetéssel és olyan hangerővel irányítja, hogy túlharsogja a madárriasztó műkabóca zsongását, de legalább mindenki tudja, hogy törődik.
Szépségek és szörnyetegek.
Amúgy hihetetlen, hogy ezek a férfiak itt a plázson még nem hallottak a gyantáról. Komolyan, némelyik egy-egy orángutánt is megszégyenítő bundázattal bír, biztos azt hiszi, hogy a szőr is tele van faktorral, pedig a vak is láthatja, hogy alatta olyan vörös a bőre, mint a páviánnak az a bizonyos testrésze. A hasakról nem is beszélve. Azok a méretek fenntartják őket a vízen, ha a só önmagában nem lenne elég, legalább kevesebb dolga lesz az életmentőknek, de minimum jobban látják majd őket lebegni a felszínen. Ha látják őket. Mert életmentőt a parton nem lehet látni. Tuti van jobb dolguk, mint a tengerpartot őrizni, ezek is ingyenélők, büdös nekik a munka, hol van David Hasselhoff az ő piros fürdőgatyájában és szexi testével.

Mondjuk Pamela Anderson nem hiányzik, van néhány önjelölt csinibaba nélküle is, de sokkal több nem pont Pamela lejt a strandon, nem is értem, hogy hova tették az önkritikájukat. Persze, a csapból is folyik a testpozitivitás, mégis, hogy hiszik ennyien, hogy ezeket a testeket erre a strandra ki lehet tenni. Vagy bármelyik strandra. Tisztelet a kivételnek. Annak a barnának. Biztos megcsináltatta a mellét, meg kivetette a lengőbordáit, ilyen genetika nincs, ha lenne már rég szétszedték volna egy laborban, hogy majd klónozzák. Ott feszít a jetskin, a mentőmellény meg rajta feszít, csoda, hogy szét nem pattan. Mondjuk, a sebészének a telefonszámát átküldhetné, lenne még itt-ott farigcsálni rajtam is, hiába gyúrok wazze.
Rablás ez, én mondom.
És ha már jetski. Az kell. Meg a banánozás is. A koktél a bárban. A fakultatív kirándulás, ahol százan szoronganak a hajón ócsóért, vagy bérelnek egy motorost csilliókért. Hát ezeknek még a pénzük alatt is bőr van. Vagy fordítva? Ki az, aki ilyen benzin/étel/mosószer (a tetszőleges aláhúzandó) árak mellett kifizet 1100 kunát arra, hogy egy órán át száguldozzon a tengeren? Persze, tudom én, hogy most van szezon, de azt hittem, ez nem a Balaton, hogy itt lassabban akarnak meggazdagodni az éttermek és a nyugágykölcsönzők. Hát nem. Az Isten pénze sem elég, mit képzelnek? Hogy lopom a pénzt? Vagy fán terem? Tiszta téboly. Megyek is fel, úgyis most tűz legjobban a nap, jó lesz megnézni egy-két részt valamelyik sorozatomból a légkondicionált szobában.
Nem baj, majd holnap!
Holnap biztos jobb lesz. Majd veszek egy nagy levegőt és csak mozizok, anélkül, hogy jóvá vagy rosszá tenném őt, vagy magamat, azért, hogy ma épp olyan (vagyok), amilyen. Kedvesen rámosolygok Jóska-Pista-Béla feleségére, a pincérre és az életmentőre, a szálláson belevigyorgok a tükörbe, nem azon gondolkodva, hogy idén vajon megfelelő-e a bícsbádim vagy sem. Röhögve elküldöm a gyerekemet az anyukájába, ha lefröcsköl és lenyomom a víz alá, a torkán meg a helyi kisboltban vásárolt szőlőt, vagy a sült krumplit, annak függvényében, hogy épp mit enne. Aztán szemrebbenés nélkül kikérem az Aperolt, tizenegykor, ha a testem azt kéri. Ami egyébként épp jól van úgy, ahogy van, de erről majd egy másik holnap.
A lényeg, hogy majd holnap nem ítélkezem, sem a másikon, sem magamon, utóbbi ítéletek amúgy sem feltétlen igazak, ráadásul nagyrészt nem is tőlem erednek, ellenben legalább olyan frankón magamba szívtam, mint tengeri szivacs a sós vízet. Az előbbiek amúgy is teljesen irrelevánsak, az életemet csak akkor befolyásolja az, hogy mit csinál a másik anya, feleség, vendég, strandkölcsönző, ha hagyom. Ha pedig csak jelen vagyok, akkor sitty-sutty ringat a víz, zsong a part és tudatosítom, hogy ez egy elég jó nyár.