Éven­te öt és fél napot kávé­zás­sal töl­tünk. Már­mint mi, magya­rok. Heti 161 perc, ami több idő, mint amit a leg­több ember a gye­re­ké­vel vagy a ked­venc soro­za­tá­val tölt - kivé­ve, ha a soro­zat az, hogy „anya, mi a kaja?”. A Caffè Ver­gna­no kuta­tá­sá­ból kide­rült: tíz­ből heten napon­ta kávéz­nak, és nem csak azért, mert a kof­fe­in úgy hat, mint egy jó moti­vá­ci­ós tré­ner — har­sány, de műkö­dik. Hanem mert ez a pár perc az a pil­la­nat, ami­kor vég­re leülünk. És azt kép­zel­jük: élünk. Pago­nyi Adri­enn írá­sa.

Én azt mon­dom kávé…

… te azt mon­dod, int­ra­vé­ná­san, feke­tén, sok tej­jel, kof­fe­in­men­te­sen, csak­is növé­nyi tej­jel, hab­bal vagy hab nél­kül — Gom­bóc Artúr után sza­ba­don — és lefut előt­ted éle­ted összes kávé­já­nak a film­je. A nagyi kony­ha­asz­ta­lán “vélet­le­nül” ott­ha­gyott csé­sze, ami­ben pont annyi kávé maradt, hogy fel­itas­sa a koc­ka­cu­kor. A kol­lé­gi­um kony­há­já­nak utol­só utá­ni szek­ré­nyé­ben buj­ká­ló három az egy­ben, ami a vizs­ga előtt éle­tet men­tett. Az első olasz­or­szá­gi eszp­resszó, ami mel­lől csak Geor­ge Clo­o­ney hiány­zott. A reg­gel lefőtt és elfe­lej­tett csé­sze a pelen­ká­zó asz­tal felett. A kol­le­gák­kal elfo­gyasz­tott lat­te a szom­szé­dos kávé­zó­ban, ami után nem is annyi­ra aka­ró­dzik vissza­men­ni dol­goz­ni. A vasár­na­pi ebéd utá­ni feke­te, ami vala­ho­gyan min­dig össze­hoz­ta a csa­lá­dot. A lis­ta vég­te­len.

A kávé az éle­tünk része, az enyém min­den­kép­pen, ezért nem is volt kér­dés, hogy négy napos olasz­or­szá­gi uta­zá­so­mat nem más­hol pihe­nem ki, mint a Szép­mű­vé­sze­ti Múze­um­ban, a Caf­fé Ver­gna­no ren­dez­vé­nyén. Mert bár Róma örök, a kávé is az. Ahogy a kap­cso­la­tom a Wake­Up Maga­zin­nal is, de ez egy másik tör­té­net.

Ültem a Rene­szánsz Csar­nok­ban töb­bed­ma­gam­mal és miköz­ben hall­gat­tam az elő­adá­so­kat azon tűnőd­tem, hogy mennyi­re más­ként kávé­zunk mi mind. Van, aki csak fel­hör­pin­ti és rohan tovább és van, aki meg­áll, és tény­leg élve­zi az íze­ket, az illa­tot, a gőzt – egy mini-szer­tar­tást teremt­ve a hét­köz­na­pok köze­pén. Ez és a szer­ve­zők érzék(szerv)i uta­zá­sa volt az a pont, ami fel­nyi­tot­ta a sze­mem: hogy mennyi lehe­tő­ség van jelen len­ni a saját kávé­szü­ne­tünk­ben, ha enged­jük magunk­nak.

Saját, itt­ho­ni ritu­á­lém is hat min­den érzék­szer­vem­re — ha hagyom.

• A pléh­do­boz hűvös érin­té­se és koc­ca­ná­sa, ami­kor kive­szem a szek­rény­ből.
• A régi zacc ned­ves tapin­tá­sa, miköz­ben bele­va­rá­zso­lom a kom­posz­tos dobo­zom­ba.
• A gép hang­ja, ahogy mele­gí­ti a vizet és pré­se­li át a finom­ra őrölt kávé­sze­mek között.
• A kré­mes, fényes bar­na csep­pek lát­vá­nya, ahogy meg­töl­tik a csé­szém.
• A fris­sen főtt kávé bódí­tó illa­ta.
• A csé­sze mele­ge.
• A csa­ló­ka íz, amely­re azt mon­da­nám első­re, hogy kese­rű, de máso­dik­ra már bekú­szik hol a fanyar, hol az édes­kés, hol a kara­mell­re emlé­kez­te­tő ízvi­lág.

A pon­tok tet­sző­le­ge­sen fel­cse­rél­he­tők, helyet­te­sít­he­tők, ha vala­ki a kotyo­gós kávé­fő­zők, vagy az ins­tant kávé sze­rel­me­se. (Talán nem kéne beval­la­nom, de van az a hely­zet, ami­kor ez utób­bi is pont akko­ra élményt okoz, mint a római tera­szon elfo­gyasz­tott rist­ret­to.)

Kávé, énidő és a Caffè Ver­gna­no kuta­tás ered­mé­nyei

A friss fel­mé­rés sze­rint nagyon nem vagyok egye­dül a kávé iránt érzett szen­ve­déllyel. A 16–75 éves magyar inter­ne­te­zők 86 szá­za­lé­ka kávé­zik, és egy-egy kávé­szü­net átla­go­san 11–12 per­cig tart. Heten­te így 161 perc telik el a csé­szék mel­lett, vagy­is éven­te közel hat nap.

A kávé­zás első­sor­ban ott­ho­ni élmény és min­den kor­osz­tály szá­má­ra mást jelent: van, aki­nek rutin, más­nak kikap­cso­ló­dás.

A kávé világ­nap­já­ra idő­zí­tett ese­mé­nyen dr. Almá­si Kit­ti kli­ni­kai szak­pszi­cho­ló­gus, Parta­li Ani­ta, a Coca-Cola HBC Magyar­or­szág kávé üzlet­ágá­nak mar­ke­ting­ve­ze­tő­je és Cser Judit múze­um­pe­da­gó­gus arról is beszél­tek Wink­ler Nóra mode­rá­lá­sá­val, hogyan fonó­dik össze az énidő és a kávé­zás szer­tar­tá­sa.

Itt jön a követ­ke­ző érde­kes­ség: amíg egy kávét átla­go­san 11 per­cig kor­tyo­lunk, addig egy múze­um­ban egy műtárgy előtt alig 9 másod­per­cet állunk, a gye­re­künk­kel napi 7 per­cet beszél­ge­tünk.

Elgon­dol­kod­ta­tó, hogy a csé­sze több figyel­met kap, mint a csa­lád­tag­ja­ink. Bár őszin­tén: a kávé leg­alább nem beszél vissza. Ez a néhány perc még­is azt mutat­ja, hogy tudunk időt sza­kí­ta­ni vala­mi­re, ami iga­zán szá­mít, és vala­hol ez a mind­ful­ness gya­kor­lá­sa a leg­elér­he­tőbb for­má­ban.

Hogy miként tudod a mind­ful­nesst bele­va­rá­zsol­ni a csé­széd­be?

• Ne mult­itas­kin­golj! — Ha kávé­zol, kávézz! A dagadt ruha és a követ­ke­ző e‑mail vár­hat.
• Érzé­kelj! — Figyeld meg az illa­tát, szí­nét, hőmér­sék­le­tét, ízét és csak tuda­to­sítsd. Ha úgy tet­szik, engedd, hogy meg­áll­jon egy perc­re az idő, ami­nek…
• Add meg az érté­két! — Napi 11 perc. Nem tűnik sok­nak, de miért ne lehet­ne ez a nap fény­pont­ja? Vagy az egyik fény­pont­ja.

A Caffè Ver­gna­no erre épí­ti Make Time Count filo­zó­fi­á­ját. A 140 éves olasz már­ka las­sú pör­kö­lé­si eljá­rás­sal készí­ti kávé­it, hogy min­den szem kibont­sa a tel­jes aro­má­ját. Nem rohan, nem kap­kod — és ebben van a tit­ka. Mert nem csak kof­fe­in­ről van szó, hanem arról, hogy az idő­nek érté­ket adunk.

Szó­val, ha leg­kö­ze­lebb azon kapod magad, hogy a kávé a napod leg­mé­lyebb kap­cso­ló­dá­sa, ne hibáz­tasd magad. Lehet, hogy épp ez az a pil­la­nat, ami­kor a roha­nás helyett vég­re las­sí­tasz. És ha ezt egy Caffè Ver­gna­no csé­szé­vel teszed — nos, akkor nem­csak időt, hanem minő­sé­get is nyer­tél.

Ha sze­ret­nél mélyeb­ben is bete­kin­te­ni a saját sze­mé­lyes élmé­nye­im­be, és abba, hogyan pró­bá­lok innen­től tuda­to­san jelen len­ni min­den kávé­szü­net­ben, olvasd el a blo­gom­ban írt cik­ke­met: Tény­leg töb­bet kávé­zom, mint a gye­re­ke­im­mel vagyok?

Pago­nyi Adri­enn