Az idei évben nemcsak a futók körében vált népszerűvé Herendi Gábor Futni mentem című filmje. Nincs kizárva, hogy valakit a film is motiválhatott, hogy ezt a mozgásformát válassza. Fajó János gyógypedagógus, az Esély Pedagógiai Központ Magyarbánhegyesi Tagintézményének tagintézmény- igazgatója, már sokkal korábban barátságot kötött a futással. Mindennapjaiban kiemelt szerepet kap a mozgás, hiszen rendszeresen fut, és vallja, hogy a sport nemcsak fizikai, hanem lelki feltöltődést is ad. Munkájában a közösségépítés, a csapatszellem és az egészséges életmód fontosságát hangsúlyozza, ezzel inspirálva diákjait és kollégáit egyaránt. Fajó Jánossal kolléganőnk, Kálmánné Péli Ibolya beszélgetett.
A futást nem mindenki szereti, de mindenki megtalálhatja a számára örömet adó mozgásformát. A lényeg, hogy a test és a lélek együtt kapjon energiát – és mindannyian megtapasztaljuk, milyen nagy erő rejlik egy egyszerű lépésben.
Fajó János: a mozgás szeretetét a szüleimtől örököltem
Kálmánné Péli Ibolya: Amióta ismerlek, tudom, hogy mindig fontos volt számodra a sport, de azt még soha nem kérdeztem meg, hogy gyermekkorodban mekkora szerepet kapott a mozgás az életedben?
Fajó János: A mozgás szeretetét a szüleimtől örököltem. A faluban, ahol felnőttem, a legnépszerűbb sportág mindig is a labdarúgás volt. A családom több férfi tagja is örömét lelte ebben a sportban, édesanyám pedig kézilabdázott; gyerekként imádtam kijárni a kézilabda-mérkőzésekre, és szurkolni a csapatnak. Sajnos azóta a szakosztály megszűnt, de az emlékek megmaradtak.
Én magam is, mint sok akkori osztálytársam és barátom, a helyi labdarúgó klubban nevelkedtem. Akkoriban még „Góliát” csapatnak hívták, később több néven futott, ma pedig már a Bozsik-tornák jelentik az utánpótlást, onnan léptünk tovább serdülő, ifi, majd felnőtt korosztályba. Megtanítottak csapatban gondolkodni, tisztelni egymást is, a játékot is.
Az utánpótlás korosztályban remek edzőink voltak, akik nemcsak a szakmai tudásukkal, hanem kivételes pedagógiai érzékükkel is sokat adtak nekünk. Sajnos, mára ezek a remek emberek már nincsenek közöttünk, de a példájuk, a szemléletük és az iránymutatásuk a mai napig elkísér.
Nem én voltam a legtehetségesebb játékos, de mindig nagyon lelkes voltam – és ma is így tekintek magamra: lelkes amatőr sportolóként.
Különleges élmény volt számomra, hogy a lakásotthonban élő, sajátos nevelési igényű gyerekekkel együtt játszhattunk serdülő és ifi korosztályban. Ez akkor teljesen természetes volt számomra, és felnőttként, gyógypedagógusként már tudatosan is érzem, mennyire meghatározta a hozzáállásomat az elfogadáshoz és az integrációhoz. Gyerekként és fiatal felnőttként is imádtunk kijárni a felnőtt mérkőzésekre, igazi közösségi élmény volt. Serdülő és ifista koromban a felnőtt csapat tagjait példaképként néztük, tiszteltük őket. Akkoriban más volt a világ – több közösség, több mozgás, kevesebb képernyő –, és ezt a szellemiséget próbálom ma is továbbadni.
A labdarúgástól a maratonfutásig
K.P.I.: Milyen sportágakat próbáltál ki?
F.J.: Egészen 27 éves koromig az életem meghatározó része volt a labdarúgás, amatőr szinten űztem, és rengeteg élményt, barátságot, tapasztalatot köszönhetek neki.
A futball után azonban új kihívásokat kerestem, és ekkor kezdtem el akadályfutó versenyeken részt venni, a Békéscsabai Spartan Race Training Grouppal. Ezek az események igazán különleges hangulatúak, mindig gyönyörű helyszíneken rendezik őket, és az ember nemcsak fizikailag, hanem mentálisan is próbára teszi magát.
2024-ben újabb élménnyel gazdagodtam: részt vettem a MOL Campus Öbölátúszáson Budapesten, ahol 3000 métert kellett teljesíteni szintidőre a Dunában. A rendezvény a BudaPart modern, zöld környezetében, a Flava Beach hangulatos atmoszférájában zajlott – igazán különleges élmény volt a város látképével a háttérben úszni, és részese lenni ennek a pozitív, támogató közösségnek.
A jövőben pedig van még egy nagy álmom: szeretném egyszer átúszni a Balatont is.
A sporthoz való hozzáállás
K.P.I.: Mikor kezdtél a sporttal tudatosan foglalkozni?
F.J.: Komolyabban 2022-ben kezdtem el a sporttal foglalkozni. Ekkor döntöttem úgy, hogy nemcsak érzésből, hanem célirányosan, tervszerűen szeretnék fejlődni.
Felvettem a kapcsolatot Simon Györggyel, aki a Spartathlon teljesítésével is bizonyította kitartását és elhivatottságát. Őt kértem fel, hogy mentoromként segítsen tudatosan felépíteni az állóképességemet és edzésrendszeremet.
A sporthoz való tudatos hozzáállásomat azonban nemcsak a gyakorlat, hanem a tanulmányaim is formálták. A főiskolai, edzői tanulmányaim során többek között anatómia, élettan, sporttáplálkozás és edzéselmélet tantárgyakat is hallgattam, és az ott szerzett tudást beépítettem a mindennapjaimba.
K.P.I.: Hogyan barátkoztál meg a futással?
F.J.: A futással igazából egy sérülés és az első gyermekem születése után barátkoztam meg. Akkoriban jó ideig nem mozogtam, és ennek meg is lett az eredménye: felszaladtak a kilók, az állóképességem és a mozgáskoordinációm gyakorlatilag a nullán volt.
Egy nap volt egy helyi futóverseny, és hirtelen felindulásból beneveztem egy 5 km-es távra. Gondoltam, rutinból menni fog… hát, nem egészen így lett. Eléggé megszenvedtem vele, de végül nagy nehezen sikerült lefutnom. Őszintén szólva akkor elszégyelltem magam – pedagógusként, aki mindig is szerette a sportot, rájöttem, hogy jobban oda kell figyelnem magamra.
Ez a felismerés volt a fordulópont – innen indult el a futóutam.
K.P.I.: Mennyire magányos sport a futás?
F.J.: Mivel mindig is a csapatsportokat szerettem, a futás számomra óriási váltást jelentett. A pályán, a csapatban mindig ott volt a közös élmény, az összetartozás érzése, míg a futás elsőre inkább magányos sportnak tűnt. Éppen ezért különösen szeretem a csapatszintű futásokat – ezekben újra megjelenik a közösség ereje. Rengeteget lehet tanulni másoktól: a felkészülésről, a kitartásról, a regenerálódásról, vagy akár csak arról, hogyan birkózik meg ki-ki a saját nehezebb pillanataival.
Van egy pont, egy bizonyos táv után, amikor már minden elcsendesedik. Ilyenkor nem nagyon beszélget az ember, csak ő maga marad, a gondolataival. Ez az, amit sokan a flow-állapotnak hívnak – amikor teljesen belemerülsz a mozgásba, és megszűnik az időérzék. Volt már, hogy egyszerűen kiestek részek, és csak arra emlékeztem, hogy „vége is lett” a futásnak.
Ilyenkor érzem igazán, hogy a futás nemcsak fizikailag, hanem mentálisan is feltölt. Sokkal kipihentebbnek érzem magam utána, mint előtte.
K.P.I.: Mi volt a leghosszabb táv, amit eddig futottál?
F.J.: A leghosszabb táv, amit eddig teljesítettem, a klasszikus maratoni 42 195 méter. Az elmúlt négy évben négy alkalommal is sikerült lefutnom, mindannyiszor a Budapesti SPAR Maratonon. Ez a verseny mindig különleges számomra – a város hangulata, a lelkes szurkolók és a futótársak energiája felejthetetlen élményt ad.
A jövőben szeretném kipróbálni magam egy ultratávon is, ha eljön az ideje, és érzem, hogy készen állok rá.
K.P.I.: Mi jár a fejedben egy maratoni táv teljesítésekor?
F.J.: Egy maratoni táv teljesítése közben rengeteg minden átfut az ember fején.
Az elején még ott a lelkesedés, a zene, a tömeg, a hangulat – minden szinte szárnyal. Aztán eljön az a pont, amikor már nem a lábad visz, hanem a fejed és a lelked dolgozik tovább. Ilyenkor előjönnek a motivációk: a családom, a gyerekeim, azok, akiknek példát szeretnék mutatni. Sokszor magamban beszélek, biztatom magam, hogy „még egy kilométer, csak most ne állj meg!” Az utolsó három kilométer pedig… nos, az borzasztóan fájdalmas. Ilyenkor mindig megkérdezem magamtól: „Ezt tényleg muszáj volt?”
Aztán valahogy mindig túljutok rajta – és mire célba érek, már el is felejtem a szenvedést. Talán ezért is csináltam meg azóta még háromszor.
K.P.I.: Milyen gyakran edzel?
F.J.: Maratonra való felkészülés alatt heti négy edzést végzek, a csúcsidőszakban pedig ez akár 70 kilométeres heti távot is jelenthet. A téli időszakban a hangsúly a pihenésen és az erősítésen van: ilyenkor heti három edzésem van, ebből kettő súlyzós, egy pedig futó jellegű. Fontosnak tartom az izomzat megerősítését, valamint a rendszeres nyújtást és mobilizációt. Sokan hajlamosak alábecsülni a futás melletti erősítő edzések szerepét – pedig elengedhetetlenek a fejlődéshez és a sérülések megelőzéséhez.
K.P.I.: Hogyan tudod összeegyeztetni a munkádat az edzésekkel?
F.J.: Az edzéseket általában kora reggel vagy késő délután, munka után illesztem be a napjaimba.
Egyik sem egyszerű – reggel a koránkelés a kihívás, délután pedig a fáradtság, amikor már a pihenés csábít.
Viszont azt is tudom, hogy csak az elindulás nehéz. Amint elkezdek mozogni, minden megy magától, és az edzés végére mindig sokkal jobb a közérzetem, mint előtte. Ez adja a motivációt a következő alkalomhoz is.
K.P.I.: Mi az, ami mindig motivál, még akkor is, ha fáradt vagy, vagy épp nincs kedved futni?
Néha semmi kedvem futni – de tudom, hogy utána mindig hálás leszek magamnak, hogy mégis elindultam. A motivációm egyszerű: a kanapén ülve még senki nem lett maratonista.
K.P.I.: Volt-e valaha sportsérülésed? Hogyan élted meg, és mit tanultál belőle?
F.J.: Kétszer is volt sportsérülésem, mindkettő labdarúgó- mérkőzés közben történt. Először porcleválásom volt, akkor műtötték meg a jobb térdemet. A második eset már kicsit különlegesebb történet: szerveztem egy 24 órás focit a helyi labdarúgócsarnokban, és az esti órákban, egy felugrás után rosszul érkeztem. Éreztem, ahogy „reccsen” valami – kiderült, hogy elszakadtak a tartószalagok a jobb lábamban. Sajnos mentő lett a vége, és ezzel a 24 órás focinak is vége szakadt.
Fontos a pihenés is
K.P.I.: Milyen szerepe van a pihenésnek és a regenerációnak a sportban?
F. J.: Ezekből a sérülésekből megtanultam, hogy a test jelzéseire nagyon oda kell figyelni, és a regeneráció legalább annyira fontos része a sportnak, mint maga az edzés. Türelmet és önfegyelmet tanítottak, ami a futásban is rengeteget segít.
A pihenés legalább annyira része az edzésnek, mint maga a mozgás. Régebben én is hajlamos voltam azt hinni, hogy minél többet edzek, annál jobb leszek – aztán rájöttem, hogy a szervezetnek időt kell adni a regenerálódásra. Ha nem hagyjuk, hogy kipihenje magát, előbb-utóbb jönnek a sérülések, a fáradtság, a motivációvesztés.
Ma már tudatosan figyelek arra, hogy legyenek „pihenőnapjaim” – ilyenkor akár csak sétálok, nyújtok, hengerezek, vagy egyszerűen nem csinálok semmit. Ezek a napok nem elvesznek a teljesítményből, hanem hozzáadnak.
K.P.I.: Vannak-e olyan napjaid, amikor nehéz felvenni a futócipőt? Hogyan küzdhető le?
F.J.: Persze, hogy vannak -szerintem mindenkinek. Van, amikor az ember fáradt, rosszkedvű, vagy egyszerűen nincs kedve elindulni. Ilyenkor próbálok nem túlgondolni semmit: csak felveszem a cipőt, és elindulok, még ha csak egy rövid kört is teszek. Tapasztalatból tudom, hogy a legnehezebb rész az elindulás. Amint kint vagyok, és megteszem az első pár száz métert, már minden sokkal könnyebb. Sokszor pont azokból a napokból lesznek a legjobb futások, amikor legkevésbé volt kedvem elindulni.
K.P.I.: Mit teszel meg a fittségedért? Mennyire tudatos az étkezésed?
F.J.: Bevallom, az étkezésemen még van mit csiszolni. Ahogy telik az idő, a gyomrom is érzékenyebb lett a fűszeresebb, nehezebb ételekre, ezért igyekszem tudatosabban odafigyelni arra, mit eszem -főleg futás előtt vagy egy edzésre készülve. Olyankor kerülöm a zsíros, puffasztó ételeket, inkább könnyebb, fehérjében és jó szénhidrátokban gazdag fogásokat választok. Sokkal könnyebbnek, energikusabbnak érzem magam tőlük. Nem vagyok kalóriaszámlálós típus, de tudom: ha jót adok a testemnek, az vissza is adja a pályán.
K.P.I.: Kiknek szeretnél példát mutatni, kit motiválsz a futással?
F.J.: Legfőképpen a gyermekeimnek szeretnék példát mutatni. Hiszem, hogy a legjobb nevelés a személyes jó példamutatás. Ha a futással, a kitartásommal vagy az életmódommal akár csak egy embert is motiválok, már boldog vagyok.
Szerencsére a jó példa tényleg ragadós: a nevelőtestületben több kolléga is rendszeresen fut vagy sportol, és gyakran veszünk részt közös eseményeken – például a Szegedi Jótékonysági Félmaratonon, a GYOPI 30 Jótékonysági Futáson, ahol négyen összesen 90 kilométert teljesítettünk.
Számomra ezek a közös élmények legalább annyira fontosak, mint a teljesítmény. Büszke vagyok arra is, hogy a kollégákkal már kétszer részt vettünk az UTT (Ultra Tisza-tó) 130 km-es csapatversenyen, és most a 2026-os Ultrabalatonra készülünk.
A nevelőtestület saját jótékonysági futást is szervezett már, ahol mindenki megtalálta a maga módját a részvételre – futva, gyalog vagy éppen biciklivel.
Futás mindenkinek
K.P.I.: Kiknek ajánlatos a futás? Mit ajánlasz kezdő futóknak?
F.J.: Véleményem szerint a futás kortól és nemtől függetlenül mindenkinek ajánlott. Ez egy olyan mozgásforma, amit bárki elkezdhet a saját tempójában, fokozatosan felépítve.
A kezdő futóknak azt tanácsolnám, hogy ne akarjanak rögtön nagy távokat teljesíteni, hanem inkább a rendszerességre és a fokozatosságra figyeljenek. Minden apró lépés előre számít!
Nagyon fontos a megfelelő futócipő kiválasztása is – ez nemcsak a kényelmet határozza meg, hanem az ízületek védelme szempontjából is kulcsfontosságú. Egy jó futócipő segít elkerülni a sérüléseket, támogatja a helyes mozgásmintát, miközben rugalmasságot és stabilitást ad a lábnak.
A futás különösen jót tesz azoknak is, akik túlsúllyal küzdenek, vagy anyagcsere-problémákkal, például cukorbetegséggel élnek. Természetesen érdemes orvossal egyeztetni, de megfelelő odafigyeléssel és eszközökkel ez a mozgásforma komoly egészségügyi javulást hozhat.
A mozgás endorfint termel, vagyis boldogsághormont – futás után az ember szinte mindig energikusabb, kiegyensúlyozottabb és jobb kedvű lesz.
A gyermekeimet is igyekszem minél korábban a mozgás szeretetére nevelni. Ha tehetem, magammal viszem őket futóeseményekre, hogy megtapasztalják a sportközösségek hangulatát, és hátha megszeretik a sportot. Ha van rá lehetőség, benevezem őket rövidebb távokra is – nem az eredmény számít, hanem az, hogy átéljék a mozgás örömét és a közös élményt.
K.P.I.: Mit tapasztalsz: mennyire tudod a diákokat a mozgás irányába terelni?
F.J.: Volt idő, amikor egyesületi szinten is foglalkoztam utánpótláskorú gyerekekkel, próbáltam őket edzésre járatni, fejleszteni. Őszintén megmondom, nem volt könnyű. Sokszor nehéz volt rávenni őket, hogy iskola után visszajöjjenek edzésre, vagy hétvégén korán keljenek, és elinduljanak meccsre Gyulára, Orosházára vagy Mezőhegyesre.
A mai gyerekeket mozgásra motiválni nehéz feladat – és ebben a szülőknek is nagy felelősségük van. Ha otthon azt látja a gyerek, hogy anya és apa a kanapén ülve chipset eszik, nem várhatjuk el tőle, hogy ő majd sportcipőt húz. Viszont, ha azt látja, hogy a szülők is odafigyelnek magukra, eljárnak hetente akár csak egy-két alkalommal mozogni, az már példát mutat.
A sport szeretete számomra nem azt jelenti, hogy mindenkiből élsportoló lesz. Ha a példámmal annyit elérek, hogy egy gyerek sportújságíróként helyezkedik el, elmegy egy meccsre, vagy egyszerűen csak megszereti a mozgást, akkor már tettem valamit.
Az iskolában, ahol tanítok, szoktunk tanár-diák mérkőzéseket is rendezni – ezek mindig hatalmas élményt jelentenek a gyerekeknek.
Hetekkel később is mesélik, hogy „tanár úr, emlékszik, amikor gólt lőttem magának?” vagy „amikor kicselezett?” Ezek az apró élmények sokszor többet adnak, mint bármilyen edzés.
K.P.I.: Milyen céljaid vannak a futásban a közeljövőre nézve?
F.J.: A közeljövőben tudatosan nem tűzök ki konkrét futócélokat. Fontosnak tartom, hogy a futás számomra továbbra is a feltöltődésről és a mozgás öröméről szóljon, ne pedig a teljesítménykényszerről. Télen igyekszem több időt fordítani a pihenésre és regenerálódásra, hogy később új lendülettel és motivációval vághassak bele egy új kihívásba. Egy régi vágyam az Ultra Tisza-tó 65 km-es távjának egyéni teljesítése, vagy a már fentebb említett Balaton átúszása – tudom, hogy ezek komoly felkészülést igényelnek, de egyszer biztosan eljön az ideális pillanat hozzá.
K.P.I.: Köszönöm a beszélgetést! Jó egészséget, sok-sok kilométert és a téli időszakra jó pihenést kívánok!
A képeket Fajó János biztosította a számunkra.
