Az idei évben nem­csak a futók köré­ben vált nép­sze­rű­vé Heren­di Gábor Fut­ni men­tem című film­je. Nincs kizár­va, hogy vala­kit a film is moti­vál­ha­tott, hogy ezt a moz­gás­for­mát válassza. Fajó János gyógy­pe­da­gó­gus, az Esély Peda­gó­gi­ai Köz­pont Magyar­bán­he­gye­si Tag­in­téz­mé­nyé­nek tag­in­téz­mény- igaz­ga­tó­ja, már sok­kal koráb­ban barát­sá­got kötött a futás­sal. Min­den­nap­ja­i­ban kiemelt sze­re­pet kap a moz­gás, hiszen rend­sze­re­sen fut, és vall­ja, hogy a sport nem­csak fizi­kai, hanem lel­ki fel­töl­tő­dést is ad. Mun­ká­já­ban a közös­ség­épí­tés, a csa­pat­szel­lem és az egész­sé­ges élet­mód fon­tos­sá­gát hang­sú­lyoz­za, ezzel ins­pi­rál­va diák­ja­it és kol­lé­gá­it egy­aránt. Fajó János­sal kol­lé­ga­nőnk, Kál­mán­né Péli Ibo­lya beszél­ge­tett. 

A futást nem min­den­ki sze­re­ti, de min­den­ki meg­ta­lál­hat­ja a szá­má­ra örö­met adó moz­gás­for­mát. A lényeg, hogy a test és a lélek együtt kap­jon ener­gi­át — és mind­annyi­an meg­ta­pasz­tal­juk, milyen nagy erő rej­lik egy egy­sze­rű lépés­ben.

Fajó János: a moz­gás sze­re­te­tét a szü­le­im­től örö­köl­tem

Kál­mán­né Péli Ibo­lya: Ami­óta ismer­lek, tudom, hogy min­dig fon­tos volt szá­mod­ra a sport, de azt még soha nem kér­dez­tem meg, hogy gyer­mek­ko­rod­ban mek­ko­ra sze­re­pet kapott a moz­gás az éle­ted­ben?

Fajó János: A moz­gás sze­re­te­tét a szü­le­im­től örö­köl­tem. A falu­ban, ahol fel­nőt­tem, a leg­nép­sze­rűbb sport­ág min­dig is a lab­da­rú­gás volt. A csa­lá­dom több fér­fi tag­ja is örö­mét lel­te ebben a sport­ban, édes­anyám pedig kézi­lab­dá­zott; gye­rek­ként imád­tam kijár­ni a kézi­lab­da-mér­kő­zé­sek­re, és szur­kol­ni a csa­pat­nak. Saj­nos azóta a szak­osz­tály meg­szűnt, de az emlé­kek meg­ma­rad­tak.

Én magam is, mint sok akko­ri osz­tály­tár­sam és bará­tom, a helyi lab­da­rú­gó klub­ban nevel­ked­tem. Akko­ri­ban még „Góli­át” csa­pat­nak hív­ták, később több néven futott, ma pedig már a Boz­sik-tor­nák jelen­tik az után­pót­lást, onnan lép­tünk tovább ser­dü­lő, ifi, majd fel­nőtt kor­osz­tály­ba. Meg­ta­ní­tot­tak csa­pat­ban gon­dol­kod­ni, tisz­tel­ni egy­mást is, a játé­kot is.

Az után­pót­lás kor­osz­tály­ban remek edző­ink vol­tak, akik nem­csak a szak­mai tudá­suk­kal, hanem kivé­te­les peda­gó­gi­ai érzé­kük­kel is sokat adtak nekünk. Saj­nos, mára ezek a remek embe­rek már nin­cse­nek közöt­tünk, de a pél­dá­juk, a szem­lé­le­tük és az irány­mu­ta­tá­suk a mai napig elkí­sér.

Nem én vol­tam a leg­te­het­sé­ge­sebb játé­kos, de min­dig nagyon lel­kes vol­tam – és ma is így tekin­tek magam­ra: lel­kes ama­tőr spor­to­ló­ként.

Külön­le­ges élmény volt szá­mom­ra, hogy a lakás­ott­hon­ban élő, sajá­tos neve­lé­si igé­nyű gye­re­kek­kel együtt játsz­hat­tunk ser­dü­lő és ifi kor­osz­tály­ban. Ez akkor tel­je­sen ter­mé­sze­tes volt szá­mom­ra, és fel­nőtt­ként, gyógy­pe­da­gó­gus­ként már tuda­to­san is érzem, mennyi­re meg­ha­tá­roz­ta a hoz­zá­ál­lá­so­mat az elfo­ga­dás­hoz és az integ­rá­ci­ó­hoz. Gye­rek­ként és fia­tal fel­nőtt­ként is imád­tunk kijár­ni a fel­nőtt mér­kő­zé­sek­re, iga­zi közös­sé­gi élmény volt. Ser­dü­lő és ifis­ta korom­ban a fel­nőtt csa­pat tag­ja­it pél­da­kép­ként néz­tük, tisz­tel­tük őket. Akko­ri­ban más volt a világ – több közös­ség, több moz­gás, keve­sebb kép­er­nyő –, és ezt a szel­le­mi­sé­get pró­bá­lom ma is tovább­ad­ni.

A lab­da­rú­gás­tól a mara­ton­fu­tá­sig

K.P.I.: Milyen sport­ága­kat pró­bál­tál ki? 

F.J.: Egé­szen 27 éves koro­mig az éle­tem meg­ha­tá­ro­zó része volt a lab­da­rú­gás, ama­tőr szin­ten űztem, és ren­ge­teg élményt, barát­sá­got, tapasz­ta­la­tot köszön­he­tek neki.
A fut­ball után azon­ban új kihí­vá­so­kat keres­tem, és ekkor kezd­tem el aka­dály­fu­tó ver­se­nye­ken részt ven­ni, a Békés­csa­bai Spar­tan Race Train­ing Gro­up­pal. Ezek az ese­mé­nyek iga­zán külön­le­ges han­gu­la­tú­ak, min­dig gyö­nyö­rű hely­szí­ne­ken ren­de­zik őket, és az ember nem­csak fizi­ka­i­lag, hanem men­tá­li­san is pró­bá­ra teszi magát.

2024-ben újabb élménnyel gaz­da­god­tam: részt vet­tem a MOL Cam­pus Öböl­át­úszá­son Buda­pes­ten, ahol 3000 métert kel­lett tel­je­sí­te­ni szint­idő­re a Duná­ban. A ren­dez­vény a Buda­Part modern, zöld kör­nye­ze­té­ben, a Fla­va Beach han­gu­la­tos atmosz­fé­rá­já­ban zaj­lott — iga­zán külön­le­ges élmény volt a város lát­ké­pé­vel a hát­tér­ben úsz­ni, és része­se len­ni ennek a pozi­tív, támo­ga­tó közös­ség­nek.

A jövő­ben pedig van még egy nagy álmom: sze­ret­ném egy­szer átúsz­ni a Bala­tont is.

A sport­hoz való hoz­zá­ál­lás

K.P.I.: Mikor kezd­tél a sport­tal tuda­to­san fog­lal­koz­ni? 

F.J.: Komo­lyab­ban 2022-ben kezd­tem el a sport­tal fog­lal­koz­ni. Ekkor dön­töt­tem úgy, hogy nem­csak érzés­ből, hanem cél­irá­nyo­san, terv­sze­rű­en sze­ret­nék fej­lőd­ni.

Fel­vet­tem a kap­cso­la­tot Simon Györggyel, aki a Spar­tath­lon tel­je­sí­té­sé­vel is bizo­nyí­tot­ta kitar­tá­sát és elhi­va­tott­sá­gát. Őt kér­tem fel, hogy men­to­rom­ként segít­sen tuda­to­san fel­épí­te­ni az álló­ké­pes­sé­ge­met és edzés­rend­sze­re­met.

A sport­hoz való tuda­tos hoz­zá­ál­lá­so­mat azon­ban nem­csak a gya­kor­lat, hanem a tanul­má­nya­im is for­mál­ták. A főis­ko­lai, edzői tanul­má­nya­im során töb­bek között ana­tó­mia, élet­tan, sport­táp­lál­ko­zás és edzés­el­mé­let tan­tár­gya­kat is hall­gat­tam, és az ott szer­zett tudást beépí­tet­tem a min­den­nap­ja­im­ba.

K.P.I.: Hogyan barát­koz­tál meg a futás­sal? 

F.J.: A futás­sal iga­zá­ból egy sérü­lés és az első gyer­me­kem szü­le­té­se után barát­koz­tam meg. Akko­ri­ban jó ide­ig nem mozog­tam, és ennek meg is lett az ered­mé­nye: fel­sza­lad­tak a kilók, az álló­ké­pes­sé­gem és a moz­gás­ko­or­di­ná­ci­óm gya­kor­la­ti­lag a nul­lán volt.

Egy nap volt egy helyi futó­ver­seny, és hir­te­len fel­in­du­lás­ból bene­vez­tem egy 5 km-es táv­ra. Gon­dol­tam, rutin­ból men­ni fog… hát, nem egé­szen így lett. Elég­gé meg­szen­ved­tem vele, de végül nagy nehe­zen sike­rült lefut­nom. Őszin­tén szól­va akkor elszé­gyell­tem magam – peda­gó­gus­ként, aki min­dig is sze­ret­te a spor­tot, rájöt­tem, hogy job­ban oda kell figyel­nem magam­ra.

Ez a fel­is­me­rés volt a for­du­ló­pont – innen indult el a futó­utam.

K.P.I.: Mennyi­re magá­nyos sport a futás? 

F.J.: Mivel min­dig is a csa­pat­spor­to­kat sze­ret­tem, a futás szá­mom­ra óri­á­si vál­tást jelen­tett. A pályán, a csa­pat­ban min­dig ott volt a közös élmény, az össze­tar­to­zás érzé­se, míg a futás első­re inkább magá­nyos sport­nak tűnt. Éppen ezért külö­nö­sen sze­re­tem a csa­pat­szin­tű futá­so­kat – ezek­ben újra meg­je­le­nik a közös­ség ere­je. Ren­ge­te­get lehet tanul­ni mások­tól: a fel­ké­szü­lés­ről, a kitar­tás­ról, a rege­ne­rá­ló­dás­ról, vagy akár csak arról, hogyan bir­kó­zik meg ki-ki a saját nehe­zebb pil­la­na­ta­i­val.

Van egy pont, egy bizo­nyos táv után, ami­kor már min­den elcsen­de­se­dik. Ilyen­kor nem nagyon beszél­get az ember, csak ő maga marad, a gon­do­la­ta­i­val. Ez az, amit sokan a flow-álla­pot­nak hív­nak – ami­kor tel­je­sen bele­me­rülsz a moz­gás­ba, és meg­szű­nik az idő­ér­zék. Volt már, hogy egy­sze­rű­en kies­tek részek, és csak arra emlé­kez­tem, hogy „vége is lett” a futás­nak.

Ilyen­kor érzem iga­zán, hogy a futás nem­csak fizi­ka­i­lag, hanem men­tá­li­san is fel­tölt. Sok­kal kipi­hen­tebb­nek érzem magam utá­na, mint előt­te.

K.P.I.: Mi volt a leg­hosszabb táv, amit eddig futot­tál? 

F.J.: A leg­hosszabb táv, amit eddig tel­je­sí­tet­tem, a klasszi­kus mara­to­ni 42 195 méter. Az elmúlt négy évben négy alka­lom­mal is sike­rült lefut­nom, mind­annyi­szor a Buda­pes­ti SPAR Mara­to­non. Ez a ver­seny min­dig külön­le­ges szá­mom­ra – a város han­gu­la­ta, a lel­kes szur­ko­lók és a futó­tár­sak ener­gi­á­ja felejt­he­tet­len élményt ad.

A jövő­ben sze­ret­ném kipró­bál­ni magam egy ult­ra­tá­von is, ha eljön az ide­je, és érzem, hogy készen állok rá.

K.P.I.: Mi jár a fejed­ben egy mara­to­ni táv tel­je­sí­té­se­kor? 

F.J.: Egy mara­to­ni táv tel­je­sí­té­se köz­ben ren­ge­teg min­den átfut az ember fején.

Az ele­jén még ott a lel­ke­se­dés, a zene, a tömeg, a han­gu­lat – min­den szin­te szár­nyal. Aztán eljön az a pont, ami­kor már nem a lábad visz, hanem a fejed és a lel­ked dol­go­zik tovább. Ilyen­kor elő­jön­nek a moti­vá­ci­ók: a csa­lá­dom, a gye­re­ke­im, azok, akik­nek pél­dát sze­ret­nék mutat­ni. Sok­szor magam­ban beszé­lek, biz­ta­tom magam, hogy „még egy kilo­mé­ter, csak most ne állj meg!” Az utol­só három kilo­mé­ter pedig… nos, az bor­zasz­tó­an fáj­dal­mas. Ilyen­kor min­dig meg­kér­de­zem magam­tól: „Ezt tény­leg muszáj volt?”

Aztán vala­hogy min­dig túl­ju­tok raj­ta – és mire cél­ba érek, már el is felej­tem a szen­ve­dést. Talán ezért is csi­nál­tam meg azóta még három­szor.

K.P.I.: Milyen gyak­ran edzel? 

F.J.: Mara­ton­ra való fel­ké­szü­lés alatt heti négy edzést vég­zek, a csúcs­idő­szak­ban pedig ez akár 70 kilo­mé­te­res heti távot is jelent­het. A téli idő­szak­ban a hang­súly a pihe­né­sen és az erő­sí­té­sen van: ilyen­kor heti három edzé­sem van, ebből ket­tő súly­zós, egy pedig futó jel­le­gű. Fon­tos­nak tar­tom az izom­zat meg­erő­sí­té­sét, vala­mint a rend­sze­res nyúj­tást és mobi­li­zá­ci­ót. Sokan haj­la­mo­sak alá­be­csül­ni a futás mel­let­ti erő­sí­tő edzé­sek sze­re­pét – pedig elen­ged­he­tet­le­nek a fej­lő­dés­hez és a sérü­lé­sek meg­elő­zé­sé­hez.

K.P.I.: Hogyan tudod össze­egyez­tet­ni a mun­ká­dat az edzé­sek­kel?

F.J.: Az edzé­se­ket álta­lá­ban kora reg­gel vagy késő dél­után, mun­ka után illesz­tem be a nap­ja­im­ba.

Egyik sem egy­sze­rű – reg­gel a korán­ke­lés a kihí­vás, dél­után pedig a fáradt­ság, ami­kor már a pihe­nés csá­bít.

Viszont azt is tudom, hogy csak az elin­du­lás nehéz. Amint elkez­dek mozog­ni, min­den megy magá­tól, és az edzés végé­re min­dig sok­kal jobb a köz­ér­ze­tem, mint előt­te. Ez adja a moti­vá­ci­ót a követ­ke­ző alka­lom­hoz is.

K.P.I.: Mi az, ami min­dig moti­vál, még akkor is, ha fáradt vagy, vagy épp nincs ked­ved fut­ni?

Néha sem­mi ked­vem fut­ni – de tudom, hogy utá­na min­dig hálás leszek magam­nak, hogy még­is elin­dul­tam. A moti­vá­ci­óm egy­sze­rű: a kana­pén ülve még sen­ki nem lett mara­to­nis­ta.

K.P.I.: Volt‑e vala­ha sport­sé­rü­lé­sed? Hogyan élted meg, és mit tanul­tál belő­le?

F.J.: Két­szer is volt sport­sé­rü­lé­sem, mind­ket­tő lab­da­rú­gó- mér­kő­zés köz­ben tör­tént. Elő­ször porc­le­vá­lá­som volt, akkor műtöt­ték meg a jobb tér­de­met. A máso­dik eset már kicsit külön­le­ge­sebb tör­té­net: szer­vez­tem egy 24 órás focit a helyi lab­da­rú­gó­csar­nok­ban, és az esti órák­ban, egy fel­ug­rás után rosszul érkez­tem. Érez­tem, ahogy „reccsen” vala­mi – kide­rült, hogy elsza­kad­tak a tar­tó­sza­la­gok a jobb lábam­ban. Saj­nos men­tő lett a vége, és ezzel a 24 órás foci­nak is vége sza­kadt.

Fon­tos a pihe­nés is

K.P.I.: Milyen sze­re­pe van a pihe­nés­nek és a rege­ne­rá­ci­ó­nak a sport­ban?

F. J.: Ezek­ből a sérü­lé­sek­ből meg­ta­nul­tam, hogy a test jel­zé­se­i­re nagyon oda kell figyel­ni, és a rege­ne­rá­ció leg­alább annyi­ra fon­tos része a sport­nak, mint maga az edzés. Türel­met és önfe­gyel­met taní­tot­tak, ami a futás­ban is ren­ge­te­get segít.

A pihe­nés leg­alább annyi­ra része az edzés­nek, mint maga a moz­gás. Régeb­ben én is haj­la­mos vol­tam azt hin­ni, hogy minél töb­bet edzek, annál jobb leszek – aztán rájöt­tem, hogy a szer­ve­zet­nek időt kell adni a rege­ne­rá­ló­dás­ra. Ha nem hagy­juk, hogy kipi­hen­je magát, előbb-utóbb jön­nek a sérü­lé­sek, a fáradt­ság, a moti­vá­ció­vesz­tés.

Ma már tuda­to­san figye­lek arra, hogy legye­nek „pihe­nő­nap­ja­im” – ilyen­kor akár csak sétá­lok, nyúj­tok, hen­ge­re­zek, vagy egy­sze­rű­en nem csi­ná­lok sem­mit. Ezek a napok nem elvesz­nek a tel­je­sít­mény­ből, hanem hoz­zá­ad­nak.

K.P.I.: Vannak‑e olyan nap­ja­id, ami­kor nehéz fel­ven­ni a futó­ci­pőt? Hogyan küzd­he­tő le?

F.J.: Per­sze, hogy van­nak ‑sze­rin­tem min­den­ki­nek. Van, ami­kor az ember fáradt, rossz­ked­vű, vagy egy­sze­rű­en nincs ked­ve elin­dul­ni. Ilyen­kor pró­bá­lok nem túl­gon­dol­ni sem­mit: csak fel­ve­szem a cipőt, és elin­du­lok, még ha csak egy rövid kört is teszek. Tapasz­ta­lat­ból tudom, hogy a leg­ne­he­zebb rész az elin­du­lás. Amint kint vagyok, és meg­te­szem az első pár száz métert, már min­den sok­kal könnyebb. Sok­szor pont azok­ból a napok­ból lesz­nek a leg­jobb futá­sok, ami­kor leg­ke­vés­bé volt ked­vem elin­dul­ni. 

K.P.I.: Mit teszel meg a fitt­sé­ge­dért? Mennyi­re tuda­tos az étke­zé­sed? 

F.J.: Beval­lom, az étke­zé­se­men még van mit csi­szol­ni. Ahogy telik az idő, a gyom­rom is érzé­ke­nyebb lett a fűsze­re­sebb, nehe­zebb éte­lek­re, ezért igyek­szem tuda­to­sab­ban oda­fi­gyel­ni arra, mit eszem ‑főleg futás előtt vagy egy edzés­re készül­ve. Olyan­kor kerü­löm a zsí­ros, puf­fasz­tó éte­le­ket, inkább könnyebb, fehér­jé­ben és jó szén­hid­rá­tok­ban gaz­dag fogá­so­kat válasz­tok. Sok­kal könnyebb­nek, ener­gi­ku­sabb­nak érzem magam tőlük. Nem vagyok kaló­ria­szám­lá­lós típus, de tudom: ha jót adok a tes­tem­nek, az vissza is adja a pályán.

K.P.I.: Kik­nek sze­ret­nél pél­dát mutat­ni, kit moti­válsz a futás­sal?

F.J.: Leg­fő­kép­pen a gyer­me­ke­im­nek sze­ret­nék pél­dát mutat­ni. Hiszem, hogy a leg­jobb neve­lés a sze­mé­lyes jó pél­da­mu­ta­tás. Ha a futás­sal, a kitar­tá­som­mal vagy az élet­mó­dom­mal akár csak egy embert is moti­vá­lok, már bol­dog vagyok.

Sze­ren­csé­re a jó pél­da tény­leg raga­dós: a neve­lő­tes­tü­let­ben több kol­lé­ga is rend­sze­re­sen fut vagy spor­tol, és gyak­ran veszünk részt közös ese­mé­nye­ken – pél­dá­ul a Sze­ge­di Jóté­kony­sá­gi Fél­ma­ra­to­non, a GYOPI 30 Jóté­kony­sá­gi Futá­son, ahol négyen össze­sen 90 kilo­mé­tert tel­je­sí­tet­tünk.

Szá­mom­ra ezek a közös élmé­nyek leg­alább annyi­ra fon­to­sak, mint a tel­je­sít­mény. Büsz­ke vagyok arra is, hogy a kol­lé­gák­kal már két­szer részt vet­tünk az UTT (Ult­ra Tisza-tó) 130 km-es csa­pat­ver­se­nyen, és most a 2026-os Ult­ra­ba­la­ton­ra készü­lünk.

A neve­lő­tes­tü­let saját jóté­kony­sá­gi futást is szer­ve­zett már, ahol min­den­ki meg­ta­lál­ta a maga mód­ját a rész­vé­tel­re – fut­va, gya­log vagy éppen bicik­li­vel.

Futás min­den­ki­nek

K.P.I.: Kik­nek aján­la­tos a futás? Mit aján­lasz kez­dő futók­nak? 

F.J.: Véle­mé­nyem sze­rint a futás kor­tól és nem­től füg­get­le­nül min­den­ki­nek aján­lott. Ez egy olyan moz­gás­for­ma, amit bár­ki elkezd­het a saját tem­pó­já­ban, foko­za­to­san fel­épít­ve.
A kez­dő futók­nak azt taná­csol­nám, hogy ne akar­ja­nak rög­tön nagy távo­kat tel­je­sí­te­ni, hanem inkább a rend­sze­res­ség­re és a foko­za­tos­ság­ra figyel­je­nek. Min­den apró lépés elő­re szá­mít!

Nagyon fon­tos a meg­fe­le­lő futó­ci­pő kivá­lasz­tá­sa is – ez nem­csak a kényel­met hatá­roz­za meg, hanem az ízü­le­tek védel­me szem­pont­já­ból is kulcs­fon­tos­sá­gú. Egy jó futó­ci­pő segít elke­rül­ni a sérü­lé­se­ket, támo­gat­ja a helyes moz­gás­min­tát, miköz­ben rugal­mas­sá­got és sta­bi­li­tást ad a láb­nak.

A futás külö­nö­sen jót tesz azok­nak is, akik túl­súllyal küz­de­nek, vagy anyag­cse­re-prob­lé­mák­kal, pél­dá­ul cukor­be­teg­ség­gel élnek. Ter­mé­sze­te­sen érde­mes orvos­sal egyez­tet­ni, de meg­fe­le­lő oda­fi­gye­lés­sel és esz­kö­zök­kel ez a moz­gás­for­ma komoly egész­ség­ügyi javu­lást hoz­hat.

A moz­gás end­or­fint ter­mel, vagy­is bol­dog­ság­hor­mont – futás után az ember szin­te min­dig ener­gi­ku­sabb, kiegyen­sú­lyo­zot­tabb és jobb ked­vű lesz.
A gyer­me­ke­i­met is igyek­szem minél koráb­ban a moz­gás sze­re­te­té­re nevel­ni. Ha tehe­tem, magam­mal viszem őket futó­ese­mé­nyek­re, hogy meg­ta­pasz­tal­ják a sport­kö­zös­sé­gek han­gu­la­tát, és hát­ha meg­sze­re­tik a spor­tot. Ha van rá lehe­tő­ség, bene­ve­zem őket rövi­debb távok­ra is – nem az ered­mény szá­mít, hanem az, hogy átél­jék a moz­gás örö­mét és a közös élményt.

K.P.I.: Mit tapasz­talsz: mennyi­re tudod a diá­ko­kat a moz­gás irá­nyá­ba terel­ni?

F.J.: Volt idő, ami­kor egye­sü­le­ti szin­ten is fog­lal­koz­tam után­pót­lás­ko­rú gye­re­kek­kel, pró­bál­tam őket edzés­re járat­ni, fej­lesz­te­ni. Őszin­tén meg­mon­dom, nem volt könnyű. Sok­szor nehéz volt ráven­ni őket, hogy isko­la után vissza­jöj­je­nek edzés­re, vagy hét­vé­gén korán kel­je­nek, és elin­dul­ja­nak meccs­re Gyu­lá­ra, Oros­há­zá­ra vagy Mező­he­gyes­re.

A mai gye­re­ke­ket moz­gás­ra moti­vál­ni nehéz fel­adat – és ebben a szü­lők­nek is nagy fele­lős­sé­gük van. Ha ott­hon azt lát­ja a gye­rek, hogy anya és apa a kana­pén ülve chip­set eszik, nem vár­hat­juk el tőle, hogy ő majd sport­ci­pőt húz. Viszont, ha azt lát­ja, hogy a szü­lők is oda­fi­gyel­nek maguk­ra, eljár­nak heten­te akár csak egy-két alka­lom­mal mozog­ni, az már pél­dát mutat.

A sport sze­re­te­te szá­mom­ra nem azt jelen­ti, hogy min­den­ki­ből élspor­to­ló lesz. Ha a pél­dám­mal annyit elérek, hogy egy gye­rek sport­új­ság­író­ként helyez­ke­dik el, elmegy egy meccs­re, vagy egy­sze­rű­en csak meg­sze­re­ti a moz­gást, akkor már tet­tem vala­mit.

Az isko­lá­ban, ahol taní­tok, szok­tunk tanár-diák mér­kő­zé­se­ket is ren­dez­ni – ezek min­dig hatal­mas élményt jelen­te­nek a gye­re­kek­nek.

Hetek­kel később is mesé­lik, hogy „tanár úr, emlék­szik, ami­kor gólt lőt­tem magá­nak?” vagy „ami­kor kicse­le­zett?” Ezek az apró élmé­nyek sok­szor töb­bet adnak, mint bár­mi­lyen edzés.

K.P.I.: Milyen cél­ja­id van­nak a futás­ban a közel­jö­vő­re néz­ve?

F.J.: A közel­jö­vő­ben tuda­to­san nem tűzök ki konk­rét futó­cé­lo­kat. Fon­tos­nak tar­tom, hogy a futás szá­mom­ra tovább­ra is a fel­töl­tő­dés­ről és a moz­gás örö­mé­ről szól­jon, ne pedig a tel­je­sít­mény­kény­szer­ről. Télen igyek­szem több időt for­dí­ta­ni a pihe­nés­re és rege­ne­rá­ló­dás­ra, hogy később új len­dü­let­tel és moti­vá­ci­ó­val vág­has­sak bele egy új kihí­vás­ba. Egy régi vágyam az Ult­ra Tisza-tó 65 km-es táv­já­nak egyé­ni tel­je­sí­té­se, vagy a már fen­tebb emlí­tett Bala­ton átúszá­sa – tudom, hogy ezek komoly fel­ké­szü­lést igé­nyel­nek, de egy­szer biz­to­san eljön az ide­á­lis pil­la­nat hoz­zá.

K.P.I.: Köszö­nöm a beszél­ge­tést! Jó egész­sé­get, sok-sok kilo­mé­tert és a téli idő­szak­ra jó pihe­nést kívá­nok!

Kál­mán­né Péli Ibo­lya

_{A képe­ket Fajó János biz­to­sí­tot­ta a szá­munk­ra.}