Még

órád és
perced

van szavazni!

Szki­ba Zsuzs­ka: ang­li­ai ven­dég­mun­ká­tól jutot­tam el a mil­li­ós nézett­sé­gig, és let­tem váró­lis­tás angol­ta­nár

"Lehet élni angol nélkül, de nem érdemes" mondja Szkiba Zsuzska, aki borsodi kisvárostól, kiégésen és marketingkarrieren át jutott el az EasyAngolig és a várólistás órákig.
Szkiba Zsuzska, easy angol, magántanár
Fotó: Szkiba Zsuzska Facebook-oldala
Másolás
Másolás
Facebook
Email
WhatsApp
Telegram
LinkedIn

Szki­ba Zsuzs­ka tör­té­ne­te nem min­dig a biz­tos siker­ről szólt, hanem a túl­élés­ről. Azon­ban nem félt ugra­ni, így már nem­csak ige­idő­ket tanít, azt is, hogyan legyünk önazo­no­sak. Zsuzs­ka a negy­ve­nes éve­i­ben már több kar­ri­ert is csúcs­ra jára­tott.  Volt alkal­ma­zott, szak­for­dí­tó, veze­tő mar­ke­tin­ges, majd írt egy best­sel­ler köny­vet, ami hete­kig vezet­te a siker­lis­tá­kat, és önel­fo­ga­dás­sal fog­lal­ko­zó men­tor­ként hatal­mas köve­tő­tá­bort épí­tett fel, ami­vel végig road­showz­ta az orszá­got, most pedig éppen angol­ta­nár. De nem olyan mezei faj­ta, hanem olyan, aki­ért meg­őrül­nek a Tik­Tok-rajon­gók, és órá­i­ra már váró­lis­ta ala­kult ki, azon­ban cso­por­tos órá­i­ra még van pár sza­bad hely. Pago­nyi Adri­enn inter­jú­ja követ­ke­zik.

Coach­ként ülök le Szki­ba Zsuzs­ká­val beszél­get­ni. Nem „csak” angol­ta­nár: élet­utak, nagy kanya­rok, kiégés és újra­kez­dés raj­zo­lód­nak ki mögöt­te. Az inter­jú alatt több­ször érzem azt, hogy tulaj­don­kép­pen nem is kér­de­zek, csak kísé­rek, ő pedig viszi a tör­té­ne­tet, sodor magá­val.

Pago­nyi Adri­enn: Kezd­jük az ele­jé­ről: mit üzen­nél a 18 éves önma­gad­nak, aki akkor még oro­szul tanul és azt hiszi, állat­or­vos lesz?

Szki­ba Zsuzs­ka: Azt mon­da­nám neki: nyu­gi, nem vagy elkés­ve sem­mi­vel, és nem „elron­tod”, hanem épí­ted az uta­dat azzal is, ami éppen nem jön be. Tizen­nyolc éve­sen még tel­jes meg­győ­ző­dés­sel készül­tem állat­or­vos­nak, kis kité­rő­vel a pale­on­to­ló­gia felé — a dínók azóta is nagy ked­ven­ce­im -, majd végül, éles vál­tás­sal az angol dip­lo­ma lett a cél. 

Mind­ezt úgy, hogy egy bor­so­di kis­vá­ros­ból indul­tam, ahol az orosz­ta­ná­rok­ból nem angol, hanem német­ta­ná­rok let­tek.

Az, hogy ennek elle­né­re az angol raga­dott magá­val, a Guns N’Roses és Axl Rose hibá­ja. Ez egy kamasz­ko­ri, nagyon is komo­lyan vett sze­re­lem volt és én meg akar­tam érte­ni, miről éne­kel ez a „gyö­nyö­rű ember”. Innen indult a kap­cso­la­tunk az angol­lal, ami nem volt min­dig idil­li­nek nevez­he­tő.

PA: A viszo­nyod az angol­lal nem volt min­dig töké­le­tes, sőt,  egye­ne­sen „bán­tal­ma­zó kap­cso­lat­nak” írtad le az egyik kor­sza­kát. Miért?

SzZs: Mert nagyon soká­ig azt éltem meg, hogy mások­nak megy, nekem meg nem. Egy olyan közép­is­ko­lai osz­tály­ba kerül­tem, ahol a töb­bi­ek már tud­tak ango­lul. Nekik evi­dens volt, ami nekem vér­rel-verej­ték­kel jött.

Miköz­ben belül ott volt a sze­re­lem — zenén, dal­szö­ve­ge­ken, pop­kul­tú­rán keresz­tül -, a tan­órá­kon azt éltem át, hogy le vagyok marad­va, hogy ez a kap­cso­lat inkább fáj, mint fel­emel.

Manap­ság, ami­kor már az én cso­port­ja­im­ba érkez­nek a tanu­lók min­dig meg­kér­de­zem tőlük: „Milyen sze­rel­mi kap­cso­lat­ban vagy most az angol­lal? Plá­tói? Válás­kö­ze­li? Egy bán­tal­ma­zó ex?” Mert én is átél­tem eze­ket a stá­ci­ó­kat. Az angol és köz­tem volt idő, ami­kor ez egy kife­je­zet­ten rossz, önbi­za­lom-rom­bo­ló viszony volt. Aztán szé­pen vissza­csi­hol­tuk a sze­rel­met.

PA: A beszél­ge­té­sünk­ben több­ször is hasz­ná­lod a túl­élő kife­je­zést önma­gad­ra. Ez hon­nan jön, és mit jelent neked?

SzZs: Vala­hogy így műkö­dök, képes vagyok akár­mi­hez alkal­maz­kod­ni. Az élet­ben is, meg az órá­kon is. Min­den órát azzal kez­dek, hogy meg­kér­de­zem: „Hogy vagy­tok?” És ez nem udva­ri­as­sá­gi kör. Engem tény­leg az érde­kel, hogy milyen anyag­gal fogok dol­goz­ni.  Ki az, akit ott­ha­gyott a pár­ja, akit szí­vat­nak a mun­ka­he­lyén, vagy aki épp kivizs­gá­lás miatt szo­rong.  Velük biz­to­san nem fogok dol­go­za­tot írat­ni.

A tanu­ló­im a sza­bad­ide­jü­ket, a pén­zü­ket teszik ebbe, én pedig köte­les­sé­gem­nek érzem, hogy a nap­juk­hoz vala­mi jót tegyek hoz­zá. Sokan tulaj­don­kép­pen hob­bi­ként, mene­dék­ként jön­nek angol­ra: kisza­kad­ni a férj-gye­rek-mun­ka-teen­dők sok­szög­ből.

A túl­élő ott is igaz rám, hogy az éle­tem­ben sok­szor áll­tam fel nagy pofo­nok­ból. Vol­tak 90 fokos kanya­rok, ami­kor tel­je­sen más irány­ba indul­tam tovább. 47 éves vagyok, ennyi idő alatt bőven gyű­lik anyag a túl­élés­hez.

PA: Az egyik ilyen nagy kanyar az volt, ami­kor nem vet­tek fel első­re az egye­tem­re. Hogyan emlék­szel vissza arra az idő­szak­ra?

SzZs: Az egy nagyon kemény pofon volt. A Mis­kol­ci Egye­tem angol sza­ká­ra úgy nem vet­tek fel, hogy meg­volt a közép­fo­kú nyelv­vizs­gám és érez­tem, hogy én ide sze­ret­nék men­ni. Az egy amo­lyan „Hát, de hel­lo, tök jól beszé­lek ango­lul, most akkor mi van?” érzés volt.

A szü­le­im hét­köz­na­pi, vidé­ki embe­rek, nem mil­li­o­mos hát­tér­rel, min­dent a gye­re­ke­ik­re tet­tek fel, így befi­zet­tek egy magán­egye­tem­re, a Mis­kol­ci Böl­csész Egye­sü­let­re. Nem álla­mi­lag akk­re­di­tált dip­lo­ma volt, sokan lenéz­ték, de az angol­tu­dá­som gerin­cét ott kap­tam.

Fan­tasz­ti­kus taná­ra­im vol­tak, túl az alap­ve­tő tan­tár­gya­kon, ógö­rö­göt, latint, óko­ri mito­ló­gi­át tanul­tunk, elké­pesz­tő­en szé­les­kö­rű kép­zést kap­tunk. Utá­na újra neki­fu­tot­tam a Mis­kol­ci Egye­tem­nek, akkor már fel­vet­tek. Így lett gya­kor­la­ti­lag két ango­los dip­lo­mám, plusz egy szak­for­dí­tói. Nem ter­vez­tem így, de ma már látom, hogy ez az „egyik ajtó becsu­kó­dik, de a másik­nak neki­mész fej­jel” típu­sú élet­út végig­kí­sér.

PA: Volt egy mon­da­tod, ami nagyon meg­fo­gott: „Tanár lehet bár­ki­ből, maga peda­gó­gus­nak szü­le­tett.” Mit jelent neked ez a vissza­jel­zés?

SzZs: Ez egy pro­fesszo­rom mon­da­ta volt az egye­te­men. Egy elő­adá­son meg­kér­dez­te, ki akar tanár len­ni. Nyolc­va­nan ültünk a terem­ben és mind­össze ket­ten tet­tük fel a kezün­ket.

A töb­bi­ek for­dí­tók, tol­má­csok akar­tak len­ni, hiszen abban volt a pénz. A tanár fize­té­se pedig köz­tu­dot­tan nem von­zó.

Egy beszél­ge­tés végén azt mond­ta nekem: „Zsu­zsan­na, tanár lehet bár­ki­ből. Maga peda­gó­gus­nak szü­le­tett.” Ez nagyon mély­re ment. Ráadás tény­leg így működ­tem, műkö­döm. Ami­kor a test­po­zi­tív blo­gom­mal embe­re­ket önel­fo­ga­dás­ra ösz­tö­nöz­tem , ami­kor angol­ra taní­tom őket, vagy ami­kor a tanít­vá­nya­im önbi­zal­má­val fog­lal­ko­zom, min­dig vala­mit taní­tok. Nem tudok nem taní­ta­ni. Ez vagyok én.

PA: Coach­ként azt látom raj­tad, hogy a „mun­ka sosem büdös” min­tá­zat nagyon erő­sen végig­vo­nul az éle­ted­ben. Mi az a pont, ahol ebből kiégés lesz?

SzZs: A szü­le­im­től azt tanul­tam, hogy olyan nincs, hogy nem dol­go­zol. A mun­ka nem büdös, egy­sze­rű­en el kell végez­ni. Ang­li­á­ban pél­dá­ul, két dip­lo­má­val, volt, hogy konk­ré­tan wc‑t pucol­tam egy holi­day park­ban, vagy a recep­ci­ó­ra osz­tot­tak be és volt, hogy az eső­ben nyi­to­gat­tam a bejá­ra­ti kaput. A tulaj­do­nos mul­ti­mil­li­ár­dos­ként ott állt mel­let­tem az eső­ben. Az alá­za­tot és a mun­ka­mo­rált innen is hozom.

Később, ami­kor már nem­zet­kö­zi mar­ke­ting-tanács­adó­ként dol­goz­tam húsz orszá­gért felel­ve, nagy­ság­ren­dek­kel több pén­zért, ugyan­így túl­zás­ba tud­tam esni.

Vasár­nap indul­ni Ljubl­ja­ná­ba? Per­sze. Hét­főn síró­görcs az iro­da előtt, hogy nem aka­rok bemen­ni? Az is meg­volt. Hány­in­ger­rel jár­tam dol­goz­ni, a tes­tem üvöl­tött, de a fejem­ben még ment a „dol­goz­ni kell” lemez.

Ma már tudom, hogy van az a pont, ahol a pénz egy­sze­rű­en nem ér annyit. Akkor, har­minc­éve­sen még nem vol­tak meg az esz­kö­ze­im a kiégés fel­is­me­ré­sé­hez. Ma már sok­kal tuda­to­sab­ban figye­lem a jele­it, és köz­be tudok lép­ni, akár azzal, hogy nemet mon­dok egy új pén­te­ki cso­port­ra. Aznap nem taní­tok. 

PA: Mitől lett végül elég? Mi segí­tett abban, hogy ne csak kicsit fékezz, hanem való­ban irányt válts?

SzZs: Az egyik ilyen pont az volt, ami­kor az egyik ügy­nök­ség­nél már fizi­ka­i­lag is pro­du­kál­tam a stressz­tü­ne­te­ket. Tény­leg nagyon jól keres­tem, de ha vala­mit min­den nap hány­in­ger­rel kez­desz, akkor ott vala­mi nagyon nincs rend­ben. A cég végül bezár­ta a buda­pes­ti iro­dát, és választ­hat­tam, hogy vagy elköl­tö­zöm Ljubl­ja­ná­ba, vagy elfo­ga­dok egy nagyon szép vég­ki­elé­gí­tést. Utób­bi nyert. Lehet, hogy egy­szer magam­tól is fel­áll­tam vol­na, de így puha lan­do­lás­sal száll­hat­tam ki.

Ezt ma már az uni­ver­zum finom beavat­ko­zá­sá­nak látom.

Ezután jött a milá­nói feje­zet, egy olasz pár­kap­cso­lat, olasz­ta­nu­lás, blo­go­lás, test­po­zi­tí­vitás, majd a könyv, amit a Lib­ri kért fel, hogy írjak meg. Ami­kor vala­mi össze­om­la­ni lát­szott, min­dig jött egy új irány.

PA: Volt ez a kor­sza­kod, ami­kor a test­po­zi­ti­vi­tás, a plus size divat és a test­kép-téma köré épült az éle­ted. Miért enged­ted ezt el?

SzZs: Azért, mert nem lát­tam ben­ne fej­lő­dést. Akkor 2015 körül kezd­tem el blo­gol­ni. Itt­hon még alig volt szó test­po­zi­ti­vis­tás­ról, én viszont ren­ge­teg kül­föl­di tar­tal­mat olvas­tam, és azt érez­tem, ezt sze­ret­ném magya­rul is kép­vi­sel­ni.

Két nyel­ven blo­gol­tam, meg­hív­tak a lon­do­ni Plus Size Fashi­on Week­re, együtt dol­goz­tam a Gla­mo­ur­ral, a Lib­ri fel­kért egy könyv­re. Nagyon szép idő­szak volt.

De köz­ben azt lát­tam, hogy a köz­be­széd meg­re­kedt ott, hogy „milyen szé­pek a duci lányok a kifu­tón”. Én meg már a 2.0‑t keres­tem: mikor jutunk el oda, hogy nem test­al­ka­tok­ról, hanem embe­rek­ről beszé­lünk? Plusz kimond­tam azt, amit sokan nem mer­tek, hogy egyéb­ként lehet fogy­ni is. Nem köte­le­ző, de nem ördög­től való. Csak épp nem gyű­lö­let­ből tudsz vál­toz­tat­ni, hanem elfo­ga­dás­ból. Ez az üze­net akkor nem nagyon ment át, és bele­fá­rad­tam az álló­víz­be. Szé­pen las­san kiko­pott az éle­tem­ből.

PA: Ha most vala­ki meg­né­zi, mivel fog­lal­ko­zol, azt lát­ja: Easy­An­gol, beszéd­órák, nyelv­tan­órák, ren­ge­teg tar­ta­lom, Tik­Tok. Mit jelent ma neked a taní­tás?

SzZs: Ma már nagyon tuda­to­san épí­tett vál­lal­ko­zás­ként élem meg, de a lénye­ge ugyan­az maradt, a kap­cso­ló­dás. Azért talál­tam ki a kis­cso­por­tos beszéd­órá­i­mat, mert nem tud­tam már több egyé­ni tanít­ványt elvál­lal­ni, még­sem akar­tam elkül­de­ni az embe­re­ket. Min­den tema­ti­kát én rakok össze: miről beszé­lünk, milyen szó­kinccsel, milyen játé­kos fel­adat­tal old­juk a feszült­sé­get. Az a cél, hogy mer­je­nek meg­szó­lal­ni.

A nyelv­tan­óra pedig a másik sze­rel­mem. Nyelv­tan­ná­ci vagyok, de jóin­du­la­tú­an.

Azt gon­do­lom, hogy ami­kor beszélsz, annyi min­den­re kell figyel­ned -a másik­ra, a kiej­tés­re, a gon­do­la­tod ívé­re-, hogy a nyelv­ta­non már ne kell­jen gon­dol­kod­ni. Azt egy­szer ren­de­sen, ért­he­tő­en, logi­ku­san meg lehet tanul­ni, és utá­na „leke­rül a vál­lad­ról”.

Mos­tan­ra odá­ig jutot­tam, hogy hét­fő és kedd esték tele van­nak cso­por­tok­kal, pén­te­ken viszont nincs taní­tás, csak cso­por­tok. Ez nem azt jelen­ti, hogy nem dol­go­zom, ilyen­kor készül­nek a PDF-ek, a kis­oko­sok, a Tik­Tok-vide­ók, töm­bö­sít­ve, átöl­tö­zé­sek­kel, kará­cso­nyi vide­ók­kal decem­ber ele­jén. Ez már más­faj­ta mun­ka. És meg­ma­rad hét­vé­ge.

Steiner Kristóf, Szkiba Zsuzska, Budapest Pride
Fotó: Szki­ba Zsuzs­ka Face­book-olda­la

PA: Nagyon sok­szor emlí­ted a lel­ki oldalt, a terá­pi­át, önis­me­re­tet, spi­ri­tu­a­li­tást. Mennyi­re része ez a mun­kád­nak, ami­kor angolt taní­tasz?

SzZs: Tel­je­sen. Csak nem úgy, hogy „most terá­pi­á­zunk”, hanem úgy, hogy embe­rek­hez szó­lok. A tanít­vá­nya­im 90%-ának az a mon­dá­sa, hogy „nem merek meg­szó­lal­ni”. Nem az ige­idők­kel van baj, hanem azzal, hogy mit szól a kol­lé­ga, hogy job­ban beszél, kinevetik‑e, butá­nak tűnik‑e. Ez már önbi­za­lom kér­dé­se, nem Pre­sent Per­fec­té.

Ezt nem lehet pusz­tán azzal meg­ol­da­ni, hogy szá­zad­szor is elma­gya­rá­zom a nyelv­ta­ni szer­ke­ze­tet.

A lel­kü­ket is ápol­ni kell a pozi­tív vissza­jel­zés­sel, a tét nél­kü­li­ség­gel, azzal, hogy rosszul is ki lehet mon­da­ni, sen­ki nem vesz fel róla jegy­ző­köny­vet. Ha még egy­szer beül­nék az egye­tem­re, pszi­cho­ló­gia szak­ra men­nék. Külön­bö­ző moda­li­tá­sok­kal dol­go­zok maga­mon és ezt a faj­ta önis­me­re­tet, önazo­nos­sá­got ugyan­úgy beho­zom az órá­ra is. Aki hoz­zám jár, azt tapasz­tal­ja, hogy itt nem csak a Past Simp­le-lel fog­lal­ko­zunk.

PA: Ha már önazo­nos­ság: azt mond­tad, a magán­éle­ted­ben az őszin­te­ség­re „taní­tod” az embe­re­ket. Ez hogyan jele­nik meg nálad?

SzZs: Úgy, hogy nem félek bele­áll­ni sem­mi­be. Nem szé­gyel­lem a kudar­ca­i­mat, a béná­zá­sa­i­mat, a Tin­der-szto­ri­kat sem, ami­kor épp az volt a téma. Nem kenem le cukor­máz­zal, hogy „hát nem is úgy volt”. Vidé­ki őszin­te­sé­get hozok ott­hon­ról, szá­mom­ra fel­fog­ha­tat­lan, miért hazu­dunk magunk­nak.

A leg­jobb barát­nőm mond­ta szil­vesz­ter­kor, hogy ilyen szin­ten önma­gá­val is kegyet­le­nül őszin­te embert még nem nagyon látott.

Ez per­sze nem min­dig könnyű, dol­goz­nom kell azon, hogy min­den­kit azon a szin­ten fogad­jak el, ahol tart, anél­kül, hogy kiakad­nék azon, amit látok mögöt­te. Ahogy fel­ve­szek egy pro­vo­ka­tív ruhát, mert nekem tet­szik és jól érzem magam ben­ne, nem érde­kel, hogy neked bejön‑e, úgy az angol­ban is ezt val­lom nem lesz töké­le­tes, de mondd ki. A lényeg, hogy kap­cso­lódsz vala­ki­hez, meg­ér­tesz vala­mit a világ­ból, és már ezért meg­ér­te tanul­ni.

PA: Ha most egy 18 éves lány ülne veled szem­ben, aki hason­ló­an útke­re­ső, mint te vol­tál, mit adnál át neki ebből a sok kanyar­ból?

SzZs: Talán azt, hogy az élet nem line­á­ris pro­jekt­terv, hanem inkább egy jó nagy, szí­nes, kusza tér­kép. Lehetsz dínó­ra­jon­gó pale­on­to­ló­gus­je­lölt, majd angol­sza­kos, majd recep­ci­ós egy eső­ben ázó holi­day park­ban, majd HBO‑s asszisz­tens, for­dí­tó, mar­ke­tin­ges, nem­zet­kö­zi tanács­adó, majd újra tanár, majd vál­lal­ko­zó.

Egyik sem idő­pa­zar­lás, mind­egyik réteg­ző­dik a másik­ra.

Azt is elmon­da­nám, hogy lehet élni angol nél­kül, de sze­rin­tem nem érde­mes. Mert nem a nyelv­ről szól, hanem a világ­ról, amit meg­nyit előt­ted. És arról, hogy köz­ben hogyan leszel egy­re inkább önma­gad.

Zsuzs­ká­val készült koráb­bi inter­jún­kat ide kat­tint­va olvas­ha­tod!

Pago­nyi Adri­enn

A szerző további írásai

Az elmúlt 24 óra toplistája

1.

2.

3.

4.

5.

Kövess minket és gyere velünk!

Neked ajánljuk

A Tavaszi szél - az ébredés nyitófilmként debütál a Riviera International Film Festival-on. A nézők a folytatás lehetőségéről találgatnak.
Gyógyító tű vagy energetikai blokk? Fedezd fel a fülakupunktúra valódi erejét, és tudd meg, miért lehet veszélyes a divatos piercing az egyensúlyodra.
Szipál Péter és a róla frissen megjelent könyv először mutatja meg a fotós történetet: egy életutat Budapesttől Hollywoodig, kerülőkkel, törésekkel és saját döntésekkel.

Iratkozz fel, hogy ne maradj le!

Egy tokiói virágbolt története, ahol a virágok üzenetet hordoznak, és a szereplők a múltjukon át önmagukat keresik és találják meg.
Ez a nap a könyvtárosok munkájára és a könyvtárak szerepére hívja fel a figyelmet. Kiemeli a tudás közvetítésében betöltött fontos szerepüket, valamint a könyvtárak jelentőségét mint közösségi és tanulási tereket.
Gyógyító tű vagy energetikai blokk? Fedezd fel a fülakupunktúra valódi erejét, és tudd meg, miért lehet veszélyes a divatos piercing az egyensúlyodra.
WP2Social Auto Publish Powered By : XYZScripts.com