Kevés dolog robban akkorát a közösségi médiában, mint egy félmondat, amelyről valaki úgy érzi, róla szól és ennek hangot ad. Még egy olyan ártatlan cikk is, ami a januárról, az évkezdet mesterségességéről és a természet ritmusától való elszakadásról szól, rejthet magában egy ilyen detonátort. Az „okos férfiak” kifejezést. Szánt szándékkal, nem vádirat gyanánt, inkább ironikus visszatekintésként közöljük Pagonyi Adrienn írását.
A cikk eredeti kérdése egészen prózai volt: ki találta ki, hogy január elsején kell új életet kezdeni, miközben a testünk, a pszichénk és a természet mást diktál. A válasz történelmi, politikai és adminisztratív. Rómaiak, császárok, egyházi döntések, naptárreformok, egy olyan időszakban, maikor Európában döntően férfiak hozták a szabályokat. Ezt kimondani nem minősítés, hanem ténymegállapítás.
A kommentszekció mégis pillanatok alatt arról kezdett szólni, szabad-e ilyet mondani.
Innen vált a beszélgetés izgalmassá. Nem az évkezdésről, hanem arról, hogyan beszélünk hatalomról, történelemről, felelősségről és egymásról.
„Nem minden férfi” – amikor a rendszerkritika személyes támadásnak hangzik
Az egyik legerősebb visszatérő motívum a reakciókban az volt, hogy az általánosítás igazságtalan. Hogy ma már sok okos, együttműködő, egyenrangú férfi létezik. Ez igaz. Ahogyan az is, hogy rengeteg nő él ma már olyan családban, kapcsolatban, munkában, amely sokkal egészségesebb, mint korábban bármikor.
A feszültség ott keletkezik, amikor a rendszerkritika személyes támadásként csapódik le.
Amikor a „férfiak által kialakított rendszer” úgy hangzik, mintha a jelenben élő férfiak erkölcsi vádirata lenne. Pedig nem az. A történelmi és társadalmi struktúrákról szóló beszéd nem egyéni felelősséget oszt, hanem mintázatokat nevez meg. Az a világ, amelyben élünk, hosszú évszázadok döntéseinek következménye. Ezeket a döntéseket túlnyomórészt férfiak hozták, mert nők nem ülhettek az asztalnál.
Ez a mondat sokak számára kényelmetlen. Nem azért, mert hamis, hanem mert nem hagy kibúvót. A „nem minden férfi” reflex érthető emberileg, mégis gyakran eltereli a figyelmet a lényegről. A rendszerek nem egyéni szándékokból állnak össze, hanem ismétlődő döntésekből, amelyek előnyöket és hátrányokat termelnek újra.
Gúny, irónia, szurkálódás – a nyelv, mint hatalmi tér
Az „okos férfiak” kifejezés ironikus volt. Egy olyan nyelvi eszköz, amelyet sokan használnak akkor, amikor a hivatalos, steril megfogalmazások már nem hordozzák a feszültséget. Akkor jelenik meg, amikor a tapasztalat és a magyarázat között szakadék tátong.
Ugyanakkor jogos kérdés, hogy a gúny segít-e párbeszédet teremteni.
Az irónia, piszkálódás könnyen válhat fallá, nem híddá. Aki magára veszi, az nem a rendszerre reagál, hanem a saját identitását védi. Itt csúszik el sok beszélgetés. A nyelv egyszerre hordoz jelentést és érzelmi töltetet. Amit az egyik oldal felszabadítónak él meg, a másik megalázónak hallja.
Coachként, segítőként, gondolkodóként valóban van felelősségünk abban, hogyan fogalmazunk. Nem azért, hogy mindenkinek kényelmes legyen, hanem azért, hogy érthető maradjon, miről beszélünk. Az irónia nem ördögtől való és nem is csodafegyver. Ha kizárólag ezt használjuk, könnyen elveszítjük azokat, akiket bevonni szeretnénk. Kis mennyiségben orvosság, nagy dózisban méreg.
„Nekem jó tapasztalataim vannak” – az egyéni szerencse és a társadalmi valóság
Az egyik legerősebb érv a vitában az egyéni tapasztalat volt. Ha körülnézünk, látjuk, hogy vannak működő, egyenrangú családok. Egyre nagyobb számban vannak nők, akik nem élnek meg elnyomást. Vidéken és a városokban is láthatók pozitív példák. Mindez igaz. Önmagában azonban nem feltétlenül cáfolja a rendszerszintű problémákat.
Az egyéni élettörténet nem statisztika.
Az, hogy valakinek jó tapasztalatai vannak, nem jelenti azt, hogy másoké kevésbé valós. A társadalmi egyenlőtlenségek pontosan attól nehezen láthatók, hogy nem mindenkit érintenek egyformán. A bérszakadék, a láthatatlan munka, a döntési jogokhoz való hozzáférés hiánya nem minden nő életében jelenik meg ugyanazzal az intenzitással.
Amikor a pozitív személyes tapasztalat érvként jelenik meg a rendszerkritikával szemben, gyakran devalidálja azok hangját, akiknek nincs ilyen szerencséjük. Nem szándékosan, mégis hatékonyan. A „nekem jó” könnyen válik a „nem is olyan rossz” szinonimájává. Innen már csak egy lépés elfordítani a tekintetet azokról, akiknek nem jó.
Nem igazságot tenni, hanem beszélni tanulni
Ez a vita nem arról szólt, hogy ki nyer. Nem is arról, hogy kinek van igaza. Arról szólt, mennyire nehéz ma egyszerre érzékenyen és őszintén beszélni hatalomról, nemekről, történelemről. Az „okos férfiak” nem vádirat, hanem tükör. Kissé görbe, kissé szarkasztikus, de felismerhető.
A kérdés nem az, hogy használhatunk-e ilyen fordulatokat, vagy, hogy a nők és férfiak kommunikációja milyen arányban tartalmazza azt. A kérdés az, tudunk-e közben nyitottnak maradni egymás felé. Képesek vagyunk-e különválasztani az egyéni identitást a rendszerszintű kritikától. Elbírjuk-e azt a feszültséget, hogy egyszerre léteznek jó tapasztalatok és igazságtalan struktúrák.
Talán itt kezdődik az érettebb párbeszéd. Nem ott, ahol mindenki egyetért, hanem ott, ahol még vitatkozunk, de nem akarjuk a másikat lenyomni. Új év ide vagy oda, a január nem az újrakezdés ideje. A gondolkodásé viszont bármikor lehet.