Vasár­nap este – egy újabb feszült hét­vé­ge után – leülsz a kana­pé­ra, és meg­fo­ga­dod magad­ban: „A követ­ke­ző hét más lesz. Nem fogok stresszel­ni a mun­kán, nem fogok kia­bál­ni a csa­lá­dom­mal, és nem hagyom, hogy a bel­ső feszült­ség fel­emésszen”? Elha­tá­ro­zod, meg­fo­ga­dod, tisz­ta fej­jel meg­ter­ve­zed. Aztán eljön a kedd dél­után, a gyer­me­ked ledob­ja magát a föld­re és üvöl­te­ni kezd, mert nem az van, amit ő sze­ret­ne. Te pedig egyet­len másod­perc alatt azon kapod magad, hogy a pul­zu­sod az egek­ben van. Gom­bóc nő a tor­kod­ban, és pon­to­san ugyan­azt a nehéz, dühös és rom­bo­ló kört futod. Mint már annyi­szor… Esz­ter­go­mi Kata írá­sa.

Ilyen­kor szin­te menet­rend­sze­rű­en meg­ér­ke­zik a tehe­tet­len­ség, a bűn­tu­dat és az önos­to­ro­zás jól ismert hang­ja: „Miért vagyok ilyen gyen­ge? Miért nem tudom ezt vég­re ésszel, fel­nőtt mód­já­ra, sze­re­tet­ből meg­ol­da­ni?”

Ha azt érzed „Nem vagyok jól a bőröm­ben, ele­gem van ebből, de fogal­mam sincs, hogyan tovább, és félek a bizony­ta­lan­tól”, van egy jó hírem: a hiba nem a Te készü­lé­ked­ben van, és nem is az aka­rat­erőd kevés!

A túl­élő szoft­ver műkö­dé­se

Fel­nőtt­ként ter­mé­sze­te­sen fele­lő­sek vagyunk a sza­va­in­kért és a tet­te­in­kért. Ami­kor azon­ban a stressz vagy épp a gye­rek, a főnök üvöl­té­se hir­te­len túl­csor­dul ben­ned, az olyan, mint­ha a fejed­ben vala­ki egy tized­má­sod­perc alatt lecsap­ná a biz­to­sí­té­kot.

A józan, gon­dol­ko­dó részed abban a pil­la­nat­ban sötét­be borul.

Az irá­nyí­tást pedig átve­szi az agyad túl­élő szoft­ve­re. Az pedig nem isme­ri a vasár­nap esti szép ígé­re­te­ket, nem tud logi­ku­san mér­le­gel­ni. Ebben az álla­pot­ban csak üvöl­te­ni, mene­kül­ni vagy tehe­tet­le­nül leblok­kol­ni tudsz, ha nem isme­red elég­gé magad. Már­pe­dig a gye­rek­nél rend­sze­re­sen ki fog borul­ni a bili, hiszen az ő ideg­rend­sze­re még kifej­let­len, így ami­kor nála túl­csor­dul­nak az indu­la­tok, sok­kal hama­rabb kinyil­vá­nít­ja azt üvöl­tés, daco­lás, sírás vagy csap­ko­dás for­má­já­ban.

Ahhoz, hogy a téged kibil­len­tő hely­ze­te­ket – legyen szó egy csa­lá­di vitá­ról vagy egy mun­ka­he­lyi konf­lik­tus­ról – kezel­ni tudd, elő­ször azt kell tisz­tán lát­nod, mi zaj­lik ben­ned, ami­kor Téged önt el a feszült­ség. Ez a való­di önis­me­re­ti szem­be­né­zés kez­de­te.

De miért van az, hogy a hoz­zánk leg­kö­ze­lebb állók képe­sek a leg­könnyeb­ben és leg­gyor­sab­ban kihoz­ni min­ket a sod­runk­ból, és egy szem­pil­lan­tás alatt elő­rán­gat­ni belő­lünk a leg­rosszabb for­mán­kat?

Kap­cso­la­ta­ink, mint a leg­ke­mé­nyebb bel­ső tük­rök

Léte­zik egy pszi­cho­ló­gi­ai alap­té­tel: ha olyas­mi tör­té­nik körü­löt­ted a világ­ban, ami­hez a lel­ked­ben nem őrzöl fel­dol­go­zat­lan érzel­mi kötő­dést, akkor az szá­mod­ra sem­le­ges élmény lesz. Ez eset­ben nem érted, mások miért jön­nek indu­lat­ba miat­ta.

Ha viszont a tár­sad, gyer­me­ked, bará­tod vagy épp a főnö­köd visel­ke­dé­sé­től másod­per­cek alatt fel­megy ben­ned a pum­pa, az nem a vélet­len műve. Ebben az eset­ben a másik ráta­pin­tott egy olyan fájó pon­tod­ra, amit már pró­bál­tál meg­ol­da­ni az éle­ted­ben, de siker­te­le­nül. Ezért azt (álta­lá­ban tel­je­sen tudat­ta­la­nul) rej­te­ge­ted magad elől is. Így a másik ember – akar­va-aka­rat­la­nul – a leg­tisz­tább tükör­ré válik szá­munk­ra.

Ezt fel­is­mer­ve (hogy egy másik ember vagy a stresszes körül­mé­nyek a hibá­sak a bol­dog­ta­lan­sá­gun­kért) érde­mes abba­hagy­nunk a kül­vi­lág hibáz­ta­tá­sát. Tegyük fel magunk­nak a leg­bát­rabb kér­dést: „Mit tudok én ten­ni azért, hogy job­ban legyek a bőröm­ben?” Ha ez sike­rül, akkor kilé­pünk az áldo­zat sze­re­pé­ből. A tehe­tet­len sod­ró­dás helyett pedig vég­re kezünk­be vehet­jük saját éle­tünk irá­nyí­tá­sát.

Az önis­me­re­ti út fázi­sai

A Talál­ko­zás önma­gad­dal című könyv­ben Gán­ti Ben­ce mutat­ja be az önis­me­ret jól elkü­lö­nít­he­tő fej­lő­dé­si fázi­sa­it, mely­nek rövid össze­fog­la­lá­sá­ra itt is érde­mes kitér­ni. Ha meg­ér­ted, éppen melyik állo­más­nál jársz, tisz­tán lát­ha­tod, mer­re érde­mes elin­dul­nod a való­di, tar­tós vál­to­zá­sért.

0. fázis: A szel­le­mi alvás álla­po­ta

Ebben az álla­pot­ban az embert még tel­je­sen hide­gen hagy­ja a pszi­cho­ló­gia vagy az önis­me­re­ti mun­ka. Szen­tül meg van győ­ződ­ve arról, hogy pon­to­san tud­ja, kicso­da ő. A prob­lé­má­it és a bol­dog­ta­lan­sá­gát kizá­ró­lag a kül­vi­lág, a feszült körül­mé­nyek vagy a „lehe­tet­len” embe­rek okoz­zák. Ha vala­mi rossz tör­té­nik, a meg­ol­dás egy­sze­rű: a másik­nak kel­le­ne meg­vál­toz­nia. Ez a szel­le­mi alvás és a tel­jes öntu­dat­lan­ság álla­po­ta, ahol az ember csak rea­gál a kül­vi­lág pofon­ja­i­ra. Kul­tú­ránk­ban jelen­leg ez szá­mít a nor­má­lis­nak.

1 fázis: Intel­lek­tu­á­lis önis­me­ret

A való­di vál­to­zás egy bel­ső hívás­sal kez­dő­dik, ami­kor elkez­de­nek érde­kel­ni min­ket a lélek­ta­ni témák. Elkez­dünk cik­ke­ket és köny­ve­ket olvas­ni, elő­adá­so­kat hall­gat­ni, és hir­te­len jön­nek a hatal­mas „aha-élmé­nyek”. Meg­ért­jük a miér­te­ket, és meg­szü­le­tik ben­nünk a friss, maga­biz­tos elha­tá­ro­zás:

„Most már értem a hibá­i­mat, vasár­nap este meg­ter­ve­zem, és elha­tá­ro­zom, hogy lete­szem eze­ket a min­tá­kat!”.

Ez a sza­kasz tel­je­sen az ész és a logi­kus meg­ér­tés sza­ka­sza. Bár ezen a szin­ten rend­kí­vül rész­le­te­sen meg­is­me­red a múl­ta­dat, és pon­to­san látod, hogy melyik gye­rek­ko­ri sérü­lé­sed hová veze­tett, ez a tudás még­is meg­ma­rad az elmé­let szint­jén. A prob­lé­ma és e fázis gyen­gé­je az, hogy a stressz pil­la­na­tá­ban az agyunk gon­dol­ko­dó része ugyan­úgy sötét­be borul. Hiá­ba pró­bál­ko­zunk ener­gi­ku­san akár éve­ken át, egy pon­ton újra és újra elaka­dunk és ismé­tel­jük a koráb­bi min­tá­in­kat, mert elér­tük az intel­lek­tu­a­li­zá­lás pla­fon­ját. Hiá­ba van magunk­ról egy egy­re job­ban értett és látott képünk, az ész és az aka­rat­erő nem tud­ja ural­ni és meg­fé­kez­ni a mélyebb szin­ten lévő érzel­mi viha­ro­kat.

2. fázis: Orga­ni­kus önis­me­ret

Itt jön el a pil­la­nat, ami­kor a leg­töb­ben tehe­tet­le­nül vagy épp csa­ló­dot­tan szét­tár­ják a kezü­ket. „Hiá­ba értem, még­sem tudok vál­toz­tat­ni, nem ér sem­mit az önis­me­ret!” Ennek az az oka, hogy a leg­el­ső, leg­mé­lyebb érzel­mi min­tá­ink és sérü­lé­se­ink cse­cse­mő- és kis­gyer­mek­kor­ban ala­kul­tak ki.

Ebben az idő­szak­ban a logi­ká­ért és a beszé­dért fele­lős bal agy­fél­te­kénk még tel­je­sen fej­let­len volt, tehát még sem beszél­ni, sem raci­o­ná­li­san gon­dol­kod­ni nem tud­tunk. Így ezek a korai emlé­kek kizá­ró­lag a tes­tünk­ben és jobb agy­fél­te­kénk­ben rak­tá­ro­zód­tak el.

Gon­dolj bele, ami­kor elönt a düh, érzed a gom­bó­cot a tor­kod­ban, a feszült­sé­get a gyom­rod­ban vagy épp a vadul kala­pá­ló szí­ve­det. Ezek való­di, fizi­kai reak­ci­ók, és nem a gon­do­la­ta­id­dal gyár­tod őket.

Ha való­di áttö­rést sze­ret­nél, a köny­vek olva­sá­sa helyett meg kell tanul­nod a tes­ted jel­zé­se­i­re is figyel­ni. Ehhez a bel­ső mun­ká­hoz már szük­ség van egy kép­zett segí­tő­re. Ő meg­te­rem­ti neked azt a biz­ton­sá­got, ahol meg­en­ged­he­ted magad­nak, hogy ott, abban a pil­la­nat­ban átéld és kiereszd a feszült­sé­get. Ha sír­nod kell, sírsz, ha remeg­ni, akkor hagyod remeg­ni a tes­ted. Pont úgy, ahogy a gye­re­kek (és az álla­tok) is ösz­tö­nö­sen kiad­ják maguk­ból a stresszt. Ebben a sza­kasz­ban meg­ta­nul­juk, hogy a “Milyen­nek kéne len­nem?” helyett a “Mit érzek most?” a jó kér­dés, ami segít­het nekünk.

3. fázis: A bölcs önis­me­ret sza­ka­sza

Gyak­ran gyö­tör­jük magun­kat (vagy a part­ne­rün­ket) azzal a spi­ri­tu­á­lis elvá­rás­sal, hogy nekünk „fel­té­tel nél­kül” kel­le­ne sze­ret­nünk a mási­kat. Vagy min­dig vég­te­le­nül türel­mes­nek kel­le­ne len­nünk a gye­re­künk­kel. Idő­vel, ahogy hala­dunk elő­re ezen a tes­ti-lel­ki úton, elju­tunk a leg­fel­sza­ba­dí­tóbb fel­is­me­ré­sig: soha nem lesz olyan álla­pot, hogy tel­je­sen hibát­lan­ná válunk, és töb­bé nem fogunk dühöt, szo­mo­rú­sá­got vagy félel­met érez­ni.

A bölcs fázis­ban meg­szű­nik a bel­ső harc önma­gunk ellen. Meg­en­ged­jük magunk­nak a nehéz érzé­se­ket, és békés éber­ség­gel fogad­juk el, ha éppen feszül­tek vagyunk. A leg­mé­lyebb békét az hoz­za el, ha képe­sek vagyunk önazo­no­san iga­zat mon­da­ni a pil­la­nat­nyi álla­po­tunk­ról.

Ebben a sza­kasz­ban a bel­ső feszült­ség­ből szü­le­tik­meg az őszin­te kom­mu­ni­ká­ció. Ami­kor egy nehéz pil­la­nat­ban fel­vál­la­lod a párod vagy a gye­re­ked előtt, hogy „Most nagyon feszült/dühös/fáradt vagyok, idő­re van szük­sé­gem”, meg­ér­ke­zel a való­di erő­szak­men­tes­ség­hez önma­gad­dal és a kör­nye­ze­ted­del szem­ben is.

Az út, amit magam is járok

Har­minc­éves vol­tam, ami­kor elin­dul­tam az önis­me­ret útján. Közel tíz évig jár­tam csa­lád­ál­lí­tás­ra, mert min­den­nél job­ban vágy­tam egy gyer­mek­re. De hosszú ide­ig nem sike­rült éle­tet adnom egy új élet­nek. Aztán 2020-ban meg­fo­gant a kis­lá­nyom, Anna Sarolt, akit 23 hétig hord­hat­tam a szí­vem alatt. A vesz­te­ség köz­ben olyan pusz­tí­tó indu­la­tok borí­tot­tak el, ami­lye­ne­ket koráb­ban sosem tapasz­tal­tam. Meg­ol­dást sze­ret­tem vol­na, de a pusz­ta beszél­ge­tést kevés­nek tar­tot­tam ehhez, ezért keres­tem fel egy szá­mom­ra hite­les szak­em­bert. Neki köszön­he­tem, hogy a tes­tem­ben tom­bo­ló vihar­ban vég­re biz­ton­ság­ra lel­tem, és az ő javas­la­tá­ra végez­tem el az ötéves Inte­gra­tive Core Dyna­mics kép­zést is.

Ma, 49 éve­sen tera­peu­ta­ként már én segí­tek mások­nak eljut­ni ezek­hez a mély, tes­ti-lel­ki fel­is­me­ré­sek­hez. Jelen­leg pszi­cho­ló­gus­hall­ga­tó­ként – egy egye­te­mi kuta­tás kere­té­ben – azt vizs­gá­lom, hogyan gon­dol­kod­nak a segít­ség­ké­rés­ről mások, és mi alap­ján válasz­ta­nak (vagy éppen nem válasz­ta­nak) segí­tő szak­em­bert az embe­rek.

Esz­ter­go­mi Kata