Gye­rek­ko­ri kert­em­lé­kek fel­idé­zé­se, ahol a ter­mé­szet sok­fé­le­sé­ge nem elvont foga­lom, hanem élő való­ság — maga a világ és az ott­hon. Gyen­ge-Rusz Anett novel­lá­ja.

Gyer­mek­ko­rom­ban, a nagy­szü­le­im kert­jé­nek biz­ton­sá­gá­ban el sem tud­tam kép­zel­ni, hogy azon kívül is létez­het bár­mi a vilá­gon, ami fon­tos lehet. Per­sze gye­rek­ként fogal­mam sem volt arról, mit is jelent egy­ál­ta­lán a világ.

Csak azt érez­tem: min­den, ami szá­mít, itt van körü­löt­tem.

Ma is látom magam előtt. Az orrom­ban az illa­tok, a bőrö­mön a for­ró, nyá­ri szel­lő. Gon­do­lat­ban ott állok a kert­ka­pu­nál, és a dél­utá­ni tűző nap­fény­ben kém­le­lem a déli­bá­bos Kána­ánt. A szí­vem­ben újra ugyan­az a régi érzés: nekem ez volt a világ.

Mezít­láb lépek be a rozo­ga kapun. A tal­pam­nak jól esik a kicse­re­pe­se­dett föld érin­té­se. Szin­te várom, hogy az öreg pin­ce felől elő­búj­jon egy sik­ló – pedig félek tőle. De nem jön. Túl nagy a for­ró­ság, ilyen­kor inkább a ned­ves homok­ban pihen. Meg­könnyeb­bü­lök.

Ez is hoz­zá­tar­to­zik az idil­li kép­hez.

Elin­du­lok a ker­ti úton. Min­den irány­ban lát­ni­va­ló, kap­ko­dom a fejem jobb­ra is, bal­ra is. Ilyen­kor a leg­szebb a kert: a zöld­sé­gek és gyü­möl­csök egy­szer­re érnek, szin­te túl­csor­dul a lát­vány. Nincs pár­ja annak a szín­pom­pás bőség­nek, amit ez a kert nyújt. Szí­nek, for­mák, tex­tú­rák.

Ha Isten való­ban a ter­mé­szet­ben él, akkor itt biz­to­san szí­ve­sen idő­zik.

Vala­hol, a lel­kem mélyén, nagy­apám is tud­ta ezt. Iga­zán sosem hitt a Jóis­ten­ben, de a kert­jé­ben igen. A fényes almá­ban, a lédús őszi­ba­rack­ban, az illa­tos para­di­csom­ban. Sze­re­tet­tel bánt velük, és cse­ré­be bőség­ben adtak min­dent. Annyi ter­mett, hogy nagy­ma­mám nap mint nap friss zöld­sé­gek­ből és gyü­möl­csök­ből főzött ebé­det.

Ami pedig nem fogyott el, az eladás­ra került.

Az udva­ron, a kapu mel­lett állt a fehér hoked­li, raj­ta néhány darab min­den­ből, az ár kis gom­bos­tű­vel oda­tűz­ve. A kör­nyék­be­li­ek vit­ték – nem sok pén­zért. Így mások is része­sül­het­tek a sze­re­tet­tel és türe­lem­mel ter­mesz­tett gyü­möl­csök ízé­ből.

Egy pil­la­nat­ra meg­ál­lok. A ker­ti útról rálé­pek a fel­ásott föld­re, és fel­né­zek az alma­fák­ra. Egy­szer­re össze­fut a nyál a szám­ban.

A nyá­ri szü­net köze­pén csak az alma­szü­ret miatt volt érde­mes vár­ni az őszt. Hogy a hívo­ga­tó­an szép almák egy szep­tem­be­ri szom­bat dél­utá­non nagy, fonott kosa­rak­ban lan­dol­ja­nak.

Az alma­szü­ret olyan volt nekünk, mint egy szü­le­tés­nap vagy kará­csony: iga­zi ünnep.

Této­ván vissza­lé­pek az útra, de néhány lépés után ismét meg­tor­pa­nok. A másik olda­lon meg­pil­lan­tom a barack­fá­kat. Már csak néhány nap, és beérik min­den. Pon­to­san tudom, mennyi idő kell nekik – gyer­mek­ko­rom alatt belém véső­dött.

Nagy­pa­pám ilyen­kor napon­ta több­ször is kör­be­jár­ta a fákat, és ha talált egy-egy éret­tebb barac­kot, leszed­te nekünk. Abban az egy szem gyü­mölcs­ben ben­ne volt az élet min­den íze. Sem­mi­hez sem hason­lít­ha­tó az érett őszi­ba­rack csor­gós, mézes leve.

Elkép­ze­lem, ahogy egyet a fa alatt eszem.

Érzem, ahogy a fogam végig­szánt a csont­hé­jon, majd ami­kor már nem marad raj­ta gyü­mölcs­hús, a magot a fa tövé­be dobom. Vissza­adom a föld­nek, ami az övé.

Hala­dok tovább. A vete­mé­nyes­ben kara­lá­bé, kel­ká­posz­ta, kar­fi­ol, pet­re­zse­lyem, répa, vörös­hagy­ma, lila­hagy­ma, fok­hagy­ma… a fel­so­ro­lás­nak nincs vége. Követ­ni sem tudom, mennyi zöld­ség vált­ja egy­mást a ren­de­zett par­cel­lák­ban. Az utol­só a zöld­bab, vége­lát­ha­tat­lan sorok­ban.

Ó, Iste­nem.

Ehhez fűző­dik az egyik leg­ked­ve­sebb gyer­mek­ko­ri emlé­kem. Ami­kor izga­tot­tan vár­tam, hogy haj­na­li öt óra­kor fel­kel­hes­sek zöld­ba­bot szed­ni. Nagy­ma­mám sze­rint a leg­jobb még har­ma­tos fűben, ami­kor a nap még nem süt rá. Igen, ren­ge­te­get szed­tünk min­den nyá­ron.

Imád­tam azo­kat a reg­ge­le­ket.

A beszél­ge­té­se­ket is, a jóta­ná­cso­kat: hogyan kell ültet­ni, gon­doz­ni, mit lehet főz­ni belő­lük. Alig lehet­tem tíz­éves, ami­kor egy ilyen reg­ge­len elfá­rad­tam, és a dere­kam is zsib­badt. A háta­mat masszí­roz­va fel­egye­ne­sed­tem, és azt mond­tam:

„Jaj, bará­tom! Azok a régi szép idők…”

A fel­nőt­tek nagyot nevet­tek. Mit is tud­hat­tam én akkor a régi szép idők­ről.

Ma már annál töb­bet.

Óva­to­san, tyúk­lé­pés­ben besé­tá­lok a zöld­bab köze­pé­re, leha­jo­lok, meg­ta­po­ga­tom az új ter­mést. Aztán nosz­tal­gi­ku­san, csí­pő­re tett kéz­zel fel­egye­ne­se­dem. A távol­ba nézek, de a kert végét nem látom: a sűrű, ember­ma­gas kuko­ri­ca elzár­ja a kilá­tást. Beol­da­la­zok a sorok közé. Itt hűvö­sebb van, árnyék is. A szá­rak maga­sab­bak, mint gon­dol­tam. Kicsi vagyok közöt­tük. El is tud­nék téved­ni.

Szét­né­zek. Takar­mány- és cse­me­ge­ku­ko­ri­cát is talá­lok. Elmo­so­lyo­dom. Régen sosem vet­tünk kuko­ri­cát: csak azt ettük, ami a kert­ben ter­mett.

Nagy­ma­mám sze­rint az első ter­més a leg­fi­no­mabb, a máso­dik már nem olyan rop­pa­nós.

Egy hatal­mas piros fazék­ban főz­te, órá­kon át, majd vár­ni kel­lett, míg kihűlt. Talán ezért volt más íze: mert egy éven át vár­tunk rá. A máso­dik­nak már csak emlé­ke volt.

Igen, ebben lehet vala­mi. Akkor ter­mé­sze­tes­nek tűnt min­den: hogy van kuko­ri­ca, és meg­esszük. És ennyi. Pedig akkor volt az iga­zi bol­dog­ság: kéz­zel meg­fog­ni, bele­ha­rap­ni, úgy, ahogy a ter­mé­szet adja.

A gon­do­la­ta­im­ba mélyed­ve fél­re­haj­tom az arcom­ba lógó leve­le­ket. Kiérek a kuko­ri­cás­ból. Az utol­só sötét­zöld levél után elönt a szik­rá­zó nap­fény. Tenye­re­met a hom­lo­kom elé eme­lem, hunyor­gok. Las­san vissza­sé­tá­lok. Könnyek szök­nek a sze­mem­be, de köz­ben mosoly­gok.

Egész gye­rek­ko­rom­ban arra vár­tam, hogy fel­nőtt legyek.

Hogy önál­ló legyek. Hogy meg­is­mer­jem a vilá­got. Mind­ez eljött, még­is vissza­húz a szí­vem. Mos­tan­ra értem meg: akkor volt igaz, amit érez­tem. Min­den ott volt, ami szá­mít. A ter­mé­szet és a sze­re­tet.

A ter­mé­szet, amely min­den pil­la­nat­ban körül­vett. És a csa­lá­dom. Azok az embe­rek, akik sze­ret­ték és tisz­tel­ték a ter­mé­sze­tet – amely hálá­ból min­den föl­di jóval meg­aján­dé­koz­ta őket. Ide szü­let­tem, ezt tanul­tam. Ma hálás vagyok azért, hogy mind­ezt a gyer­me­ke­im­nek is átad­ha­tom:

hogy ők is meg­ta­nul­ják, mi az iga­zi érték, mi jelen­ti a fel­hőt­len bol­dog­sá­got.

Bólin­tok. Magam­ban még egy­szer hálát adok, és behaj­tom magam mögött a régi kis kert­ka­put.

Gyen­ge-Rusz Anett