Szkiba Zsuzska története nem mindig a biztos sikerről szólt, hanem a túlélésről. Azonban nem félt ugrani, így már nemcsak igeidőket tanít, azt is, hogyan legyünk önazonosak. Zsuzska a negyvenes éveiben már több karriert is csúcsra járatott. Volt alkalmazott, szakfordító, vezető marketinges, majd írt egy bestseller könyvet, ami hetekig vezette a sikerlistákat, és önelfogadással foglalkozó mentorként hatalmas követőtábort épített fel, amivel végig roadshowzta az országot, most pedig éppen angoltanár. De nem olyan mezei fajta, hanem olyan, akiért megőrülnek a TikTok-rajongók, és óráira már várólista alakult ki, azonban csoportos óráira még van pár szabad hely. Pagonyi Adrienn interjúja következik.
Coachként ülök le Szkiba Zsuzskával beszélgetni. Nem „csak” angoltanár: életutak, nagy kanyarok, kiégés és újrakezdés rajzolódnak ki mögötte. Az interjú alatt többször érzem azt, hogy tulajdonképpen nem is kérdezek, csak kísérek, ő pedig viszi a történetet, sodor magával.
Pagonyi Adrienn: Kezdjük az elejéről: mit üzennél a 18 éves önmagadnak, aki akkor még oroszul tanul és azt hiszi, állatorvos lesz?
Szkiba Zsuzska: Azt mondanám neki: nyugi, nem vagy elkésve semmivel, és nem „elrontod”, hanem építed az utadat azzal is, ami éppen nem jön be. Tizennyolc évesen még teljes meggyőződéssel készültem állatorvosnak, kis kitérővel a paleontológia felé — a dínók azóta is nagy kedvenceim -, majd végül, éles váltással az angol diploma lett a cél.
Mindezt úgy, hogy egy borsodi kisvárosból indultam, ahol az orosztanárokból nem angol, hanem némettanárok lettek.
Az, hogy ennek ellenére az angol ragadott magával, a Guns N’Roses és Axl Rose hibája. Ez egy kamaszkori, nagyon is komolyan vett szerelem volt és én meg akartam érteni, miről énekel ez a „gyönyörű ember”. Innen indult a kapcsolatunk az angollal, ami nem volt mindig idillinek nevezhető.
PA: A viszonyod az angollal nem volt mindig tökéletes, sőt, egyenesen „bántalmazó kapcsolatnak” írtad le az egyik korszakát. Miért?
SzZs: Mert nagyon sokáig azt éltem meg, hogy másoknak megy, nekem meg nem. Egy olyan középiskolai osztályba kerültem, ahol a többiek már tudtak angolul. Nekik evidens volt, ami nekem vérrel-verejtékkel jött.
Miközben belül ott volt a szerelem — zenén, dalszövegeken, popkultúrán keresztül -, a tanórákon azt éltem át, hogy le vagyok maradva, hogy ez a kapcsolat inkább fáj, mint felemel.
Manapság, amikor már az én csoportjaimba érkeznek a tanulók mindig megkérdezem tőlük: „Milyen szerelmi kapcsolatban vagy most az angollal? Plátói? Válásközeli? Egy bántalmazó ex?” Mert én is átéltem ezeket a stációkat. Az angol és köztem volt idő, amikor ez egy kifejezetten rossz, önbizalom-romboló viszony volt. Aztán szépen visszacsiholtuk a szerelmet.
PA: A beszélgetésünkben többször is használod a túlélő kifejezést önmagadra. Ez honnan jön, és mit jelent neked?
SzZs: Valahogy így működök, képes vagyok akármihez alkalmazkodni. Az életben is, meg az órákon is. Minden órát azzal kezdek, hogy megkérdezem: „Hogy vagytok?” És ez nem udvariassági kör. Engem tényleg az érdekel, hogy milyen anyaggal fogok dolgozni. Ki az, akit otthagyott a párja, akit szívatnak a munkahelyén, vagy aki épp kivizsgálás miatt szorong. Velük biztosan nem fogok dolgozatot íratni.
A tanulóim a szabadidejüket, a pénzüket teszik ebbe, én pedig kötelességemnek érzem, hogy a napjukhoz valami jót tegyek hozzá. Sokan tulajdonképpen hobbiként, menedékként jönnek angolra: kiszakadni a férj-gyerek-munka-teendők sokszögből.
A túlélő ott is igaz rám, hogy az életemben sokszor álltam fel nagy pofonokból. Voltak 90 fokos kanyarok, amikor teljesen más irányba indultam tovább. 47 éves vagyok, ennyi idő alatt bőven gyűlik anyag a túléléshez.
PA: Az egyik ilyen nagy kanyar az volt, amikor nem vettek fel elsőre az egyetemre. Hogyan emlékszel vissza arra az időszakra?
SzZs: Az egy nagyon kemény pofon volt. A Miskolci Egyetem angol szakára úgy nem vettek fel, hogy megvolt a középfokú nyelvvizsgám és éreztem, hogy én ide szeretnék menni. Az egy amolyan „Hát, de hello, tök jól beszélek angolul, most akkor mi van?” érzés volt.
A szüleim hétköznapi, vidéki emberek, nem milliomos háttérrel, mindent a gyerekeikre tettek fel, így befizettek egy magánegyetemre, a Miskolci Bölcsész Egyesületre. Nem államilag akkreditált diploma volt, sokan lenézték, de az angoltudásom gerincét ott kaptam.
Fantasztikus tanáraim voltak, túl az alapvető tantárgyakon, ógörögöt, latint, ókori mitológiát tanultunk, elképesztően széleskörű képzést kaptunk. Utána újra nekifutottam a Miskolci Egyetemnek, akkor már felvettek. Így lett gyakorlatilag két angolos diplomám, plusz egy szakfordítói. Nem terveztem így, de ma már látom, hogy ez az „egyik ajtó becsukódik, de a másiknak nekimész fejjel” típusú életút végigkísér.
PA: Volt egy mondatod, ami nagyon megfogott: „Tanár lehet bárkiből, maga pedagógusnak született.” Mit jelent neked ez a visszajelzés?
SzZs: Ez egy professzorom mondata volt az egyetemen. Egy előadáson megkérdezte, ki akar tanár lenni. Nyolcvanan ültünk a teremben és mindössze ketten tettük fel a kezünket.
A többiek fordítók, tolmácsok akartak lenni, hiszen abban volt a pénz. A tanár fizetése pedig köztudottan nem vonzó.
Egy beszélgetés végén azt mondta nekem: „Zsuzsanna, tanár lehet bárkiből. Maga pedagógusnak született.” Ez nagyon mélyre ment. Ráadás tényleg így működtem, működöm. Amikor a testpozitív blogommal embereket önelfogadásra ösztönöztem , amikor angolra tanítom őket, vagy amikor a tanítványaim önbizalmával foglalkozom, mindig valamit tanítok. Nem tudok nem tanítani. Ez vagyok én.
PA: Coachként azt látom rajtad, hogy a „munka sosem büdös” mintázat nagyon erősen végigvonul az életedben. Mi az a pont, ahol ebből kiégés lesz?
SzZs: A szüleimtől azt tanultam, hogy olyan nincs, hogy nem dolgozol. A munka nem büdös, egyszerűen el kell végezni. Angliában például, két diplomával, volt, hogy konkrétan wc‑t pucoltam egy holiday parkban, vagy a recepcióra osztottak be és volt, hogy az esőben nyitogattam a bejárati kaput. A tulajdonos multimilliárdosként ott állt mellettem az esőben. Az alázatot és a munkamorált innen is hozom.
Később, amikor már nemzetközi marketing-tanácsadóként dolgoztam húsz országért felelve, nagyságrendekkel több pénzért, ugyanígy túlzásba tudtam esni.
Vasárnap indulni Ljubljanába? Persze. Hétfőn sírógörcs az iroda előtt, hogy nem akarok bemenni? Az is megvolt. Hányingerrel jártam dolgozni, a testem üvöltött, de a fejemben még ment a „dolgozni kell” lemez.
Ma már tudom, hogy van az a pont, ahol a pénz egyszerűen nem ér annyit. Akkor, harmincévesen még nem voltak meg az eszközeim a kiégés felismeréséhez. Ma már sokkal tudatosabban figyelem a jeleit, és közbe tudok lépni, akár azzal, hogy nemet mondok egy új pénteki csoportra. Aznap nem tanítok.
PA: Mitől lett végül elég? Mi segített abban, hogy ne csak kicsit fékezz, hanem valóban irányt válts?
SzZs: Az egyik ilyen pont az volt, amikor az egyik ügynökségnél már fizikailag is produkáltam a stressztüneteket. Tényleg nagyon jól kerestem, de ha valamit minden nap hányingerrel kezdesz, akkor ott valami nagyon nincs rendben. A cég végül bezárta a budapesti irodát, és választhattam, hogy vagy elköltözöm Ljubljanába, vagy elfogadok egy nagyon szép végkielégítést. Utóbbi nyert. Lehet, hogy egyszer magamtól is felálltam volna, de így puha landolással szállhattam ki.
Ezt ma már az univerzum finom beavatkozásának látom.
Ezután jött a milánói fejezet, egy olasz párkapcsolat, olasztanulás, blogolás, testpozitívitás, majd a könyv, amit a Libri kért fel, hogy írjak meg. Amikor valami összeomlani látszott, mindig jött egy új irány.
PA: Volt ez a korszakod, amikor a testpozitivitás, a plus size divat és a testkép-téma köré épült az életed. Miért engedted ezt el?
SzZs: Azért, mert nem láttam benne fejlődést. Akkor 2015 körül kezdtem el blogolni. Itthon még alig volt szó testpozitivistásról, én viszont rengeteg külföldi tartalmat olvastam, és azt éreztem, ezt szeretném magyarul is képviselni.
Két nyelven blogoltam, meghívtak a londoni Plus Size Fashion Weekre, együtt dolgoztam a Glamourral, a Libri felkért egy könyvre. Nagyon szép időszak volt.
De közben azt láttam, hogy a közbeszéd megrekedt ott, hogy „milyen szépek a duci lányok a kifutón”. Én meg már a 2.0‑t kerestem: mikor jutunk el oda, hogy nem testalkatokról, hanem emberekről beszélünk? Plusz kimondtam azt, amit sokan nem mertek, hogy egyébként lehet fogyni is. Nem kötelező, de nem ördögtől való. Csak épp nem gyűlöletből tudsz változtatni, hanem elfogadásból. Ez az üzenet akkor nem nagyon ment át, és belefáradtam az állóvízbe. Szépen lassan kikopott az életemből.
PA: Ha most valaki megnézi, mivel foglalkozol, azt látja: EasyAngol, beszédórák, nyelvtanórák, rengeteg tartalom, TikTok. Mit jelent ma neked a tanítás?
SzZs: Ma már nagyon tudatosan épített vállalkozásként élem meg, de a lényege ugyanaz maradt, a kapcsolódás. Azért találtam ki a kiscsoportos beszédóráimat, mert nem tudtam már több egyéni tanítványt elvállalni, mégsem akartam elküldeni az embereket. Minden tematikát én rakok össze: miről beszélünk, milyen szókinccsel, milyen játékos feladattal oldjuk a feszültséget. Az a cél, hogy merjenek megszólalni.
A nyelvtanóra pedig a másik szerelmem. Nyelvtannáci vagyok, de jóindulatúan.
Azt gondolom, hogy amikor beszélsz, annyi mindenre kell figyelned -a másikra, a kiejtésre, a gondolatod ívére-, hogy a nyelvtanon már ne kelljen gondolkodni. Azt egyszer rendesen, érthetően, logikusan meg lehet tanulni, és utána „lekerül a válladról”.
Mostanra odáig jutottam, hogy hétfő és kedd esték tele vannak csoportokkal, pénteken viszont nincs tanítás, csak csoportok. Ez nem azt jelenti, hogy nem dolgozom, ilyenkor készülnek a PDF-ek, a kisokosok, a TikTok-videók, tömbösítve, átöltözésekkel, karácsonyi videókkal december elején. Ez már másfajta munka. És megmarad hétvége.
PA: Nagyon sokszor említed a lelki oldalt, a terápiát, önismeretet, spiritualitást. Mennyire része ez a munkádnak, amikor angolt tanítasz?
SzZs: Teljesen. Csak nem úgy, hogy „most terápiázunk”, hanem úgy, hogy emberekhez szólok. A tanítványaim 90%-ának az a mondása, hogy „nem merek megszólalni”. Nem az igeidőkkel van baj, hanem azzal, hogy mit szól a kolléga, hogy jobban beszél, kinevetik‑e, butának tűnik‑e. Ez már önbizalom kérdése, nem Present Perfecté.
Ezt nem lehet pusztán azzal megoldani, hogy századszor is elmagyarázom a nyelvtani szerkezetet.
A lelküket is ápolni kell a pozitív visszajelzéssel, a tét nélküliséggel, azzal, hogy rosszul is ki lehet mondani, senki nem vesz fel róla jegyzőkönyvet. Ha még egyszer beülnék az egyetemre, pszichológia szakra mennék. Különböző modalitásokkal dolgozok magamon és ezt a fajta önismeretet, önazonosságot ugyanúgy behozom az órára is. Aki hozzám jár, azt tapasztalja, hogy itt nem csak a Past Simple-lel foglalkozunk.
PA: Ha már önazonosság: azt mondtad, a magánéletedben az őszinteségre „tanítod” az embereket. Ez hogyan jelenik meg nálad?
SzZs: Úgy, hogy nem félek beleállni semmibe. Nem szégyellem a kudarcaimat, a bénázásaimat, a Tinder-sztorikat sem, amikor épp az volt a téma. Nem kenem le cukormázzal, hogy „hát nem is úgy volt”. Vidéki őszinteséget hozok otthonról, számomra felfoghatatlan, miért hazudunk magunknak.
A legjobb barátnőm mondta szilveszterkor, hogy ilyen szinten önmagával is kegyetlenül őszinte embert még nem nagyon látott.
Ez persze nem mindig könnyű, dolgoznom kell azon, hogy mindenkit azon a szinten fogadjak el, ahol tart, anélkül, hogy kiakadnék azon, amit látok mögötte. Ahogy felveszek egy provokatív ruhát, mert nekem tetszik és jól érzem magam benne, nem érdekel, hogy neked bejön‑e, úgy az angolban is ezt vallom nem lesz tökéletes, de mondd ki. A lényeg, hogy kapcsolódsz valakihez, megértesz valamit a világból, és már ezért megérte tanulni.
PA: Ha most egy 18 éves lány ülne veled szemben, aki hasonlóan útkereső, mint te voltál, mit adnál át neki ebből a sok kanyarból?
SzZs: Talán azt, hogy az élet nem lineáris projektterv, hanem inkább egy jó nagy, színes, kusza térkép. Lehetsz dínórajongó paleontológusjelölt, majd angolszakos, majd recepciós egy esőben ázó holiday parkban, majd HBO‑s asszisztens, fordító, marketinges, nemzetközi tanácsadó, majd újra tanár, majd vállalkozó.
Egyik sem időpazarlás, mindegyik rétegződik a másikra.
Azt is elmondanám, hogy lehet élni angol nélkül, de szerintem nem érdemes. Mert nem a nyelvről szól, hanem a világról, amit megnyit előtted. És arról, hogy közben hogyan leszel egyre inkább önmagad.
Zsuzskával készült korábbi interjúnkat ide kattintva olvashatod!
