Kevés dolog rob­ban akko­rát a közös­sé­gi médi­á­ban, mint egy fél­mon­dat, amely­ről vala­ki úgy érzi, róla szól és ennek han­got ad. Még egy olyan ártat­lan cikk is, ami a janu­ár­ról, az évkez­det mes­ter­sé­ges­sé­gé­ről és a ter­mé­szet rit­mu­sá­tól való elsza­ka­dás­ról szól, rejt­het magá­ban egy ilyen deto­ná­tort. Az „okos fér­fi­ak” kife­je­zést. Szánt szán­dék­kal, nem vád­irat gya­nánt, inkább iro­ni­kus vissza­te­kin­tés­ként közöl­jük Pago­nyi Adri­enn írá­sát.

A cikk ere­de­ti kér­dé­se egé­szen pró­zai volt: ki talál­ta ki, hogy janu­ár else­jén kell új éle­tet kez­de­ni, miköz­ben a tes­tünk, a pszi­chénk és a ter­mé­szet mást dik­tál. A válasz tör­té­nel­mi, poli­ti­kai és admi­niszt­ra­tív. Róma­i­ak, csá­szá­rok, egy­há­zi dön­té­sek, nap­tár­re­for­mok, egy olyan idő­szak­ban, mai­kor Euró­pá­ban dön­tő­en fér­fi­ak hoz­ták a sza­bá­lyo­kat. Ezt kimon­da­ni nem minő­sí­tés, hanem tény­meg­ál­la­pí­tás.

A kom­ment­szek­ció még­is pil­la­na­tok alatt arról kez­dett szól­ni, szabad‑e ilyet mon­da­ni.

Innen vált a beszél­ge­tés izgal­mas­sá. Nem az évkez­dés­ről, hanem arról, hogyan beszé­lünk hata­lom­ról, tör­té­ne­lem­ről, fele­lős­ség­ről és egy­más­ról.

„Nem min­den fér­fi” — ami­kor a rend­szer­kri­ti­ka sze­mé­lyes táma­dás­nak hang­zik

Az egyik leg­erő­sebb vissza­té­rő motí­vum a reak­ci­ók­ban az volt, hogy az álta­lá­no­sí­tás igaz­ság­ta­lan. Hogy ma már sok okos, együtt­mű­kö­dő, egyen­ran­gú fér­fi léte­zik. Ez igaz. Aho­gyan az is, hogy ren­ge­teg nő él ma már olyan csa­lád­ban, kap­cso­lat­ban, mun­ká­ban, amely sok­kal egész­sé­ge­sebb, mint koráb­ban bár­mi­kor.

PROGRAMAJÁNLÓ

A feszült­ség ott kelet­ke­zik, ami­kor a rend­szer­kri­ti­ka sze­mé­lyes táma­dás­ként csa­pó­dik le.

Ami­kor a „fér­fi­ak által kiala­kí­tott rend­szer” úgy hang­zik, mint­ha a jelen­ben élő fér­fi­ak erköl­csi vád­ira­ta len­ne. Pedig nem az. A tör­té­nel­mi és tár­sa­dal­mi struk­tú­rák­ról szó­ló beszéd nem egyé­ni fele­lős­sé­get oszt, hanem min­tá­za­to­kat nevez meg. Az a világ, amely­ben élünk, hosszú évszá­za­dok dön­té­se­i­nek követ­kez­mé­nye. Eze­ket a dön­té­se­ket túl­nyo­mó­részt fér­fi­ak hoz­ták, mert nők nem ülhet­tek az asz­tal­nál.

Ez a mon­dat sokak szá­má­ra kényel­met­len. Nem azért, mert hamis, hanem mert nem hagy kibú­vót. A „nem min­den fér­fi” ref­lex ért­he­tő embe­ri­leg, még­is gyak­ran elte­re­li a figyel­met a lényeg­ről. A rend­sze­rek nem egyé­ni szán­dé­kok­ból áll­nak össze, hanem ismét­lő­dő dön­té­sek­ből, ame­lyek elő­nyö­ket és hát­rá­nyo­kat ter­mel­nek újra.

Gúny, iró­nia, szur­ká­ló­dás — a nyelv, mint hatal­mi tér

Az „okos fér­fi­ak” kife­je­zés iro­ni­kus volt. Egy olyan nyel­vi esz­köz, ame­lyet sokan hasz­nál­nak akkor, ami­kor a hiva­ta­los, ste­ril meg­fo­gal­ma­zá­sok már nem hor­doz­zák a feszült­sé­get. Akkor jele­nik meg, ami­kor a tapasz­ta­lat és a magya­rá­zat között sza­ka­dék tátong.

Ugyan­ak­kor jogos kér­dés, hogy a gúny segít‑e pár­be­szé­det terem­te­ni.

Az iró­nia, pisz­ká­ló­dás könnyen vál­hat fal­lá, nem híd­dá. Aki magá­ra veszi, az nem a rend­szer­re rea­gál, hanem a saját iden­ti­tá­sát védi. Itt csú­szik el sok beszél­ge­tés. A nyelv egy­szer­re hor­doz jelen­tést és érzel­mi töl­te­tet. Amit az egyik oldal fel­sza­ba­dí­tó­nak él meg, a másik meg­alá­zó­nak hall­ja.

Coach­ként, segí­tő­ként, gon­dol­ko­dó­ként való­ban van fele­lős­sé­günk abban, hogyan fogal­ma­zunk. Nem azért, hogy min­den­ki­nek kényel­mes legyen, hanem azért, hogy ért­he­tő marad­jon, miről beszé­lünk. Az iró­nia nem ördög­től való és nem is cso­da­fegy­ver. Ha kizá­ró­lag ezt hasz­nál­juk, könnyen elve­szít­jük azo­kat, aki­ket bevon­ni sze­ret­nénk. Kis mennyi­ség­ben orvos­ság, nagy dózis­ban méreg.

„Nekem jó tapasz­ta­la­ta­im van­nak” — az egyé­ni sze­ren­cse és a tár­sa­dal­mi való­ság

Az egyik leg­erő­sebb érv a vitá­ban az egyé­ni tapasz­ta­lat volt. Ha körül­né­zünk, lát­juk, hogy van­nak műkö­dő, egyen­ran­gú csa­lá­dok. Egy­re nagyobb szám­ban van­nak nők, akik nem élnek meg elnyo­mást. Vidé­ken és a váro­sok­ban is lát­ha­tók pozi­tív pél­dák. Mind­ez igaz. Önma­gá­ban azon­ban nem fel­tét­le­nül cáfol­ja a rend­szer­szin­tű prob­lé­má­kat.

Az egyé­ni élet­tör­té­net nem sta­tisz­ti­ka.

Az, hogy vala­ki­nek jó tapasz­ta­la­tai van­nak, nem jelen­ti azt, hogy máso­ké kevés­bé valós. A tár­sa­dal­mi egyen­lőt­len­sé­gek pon­to­san attól nehe­zen lát­ha­tók, hogy nem min­den­kit érin­te­nek egy­for­mán. A bér­sza­ka­dék, a lát­ha­tat­lan mun­ka, a dön­té­si jogok­hoz való hoz­zá­fé­rés hiá­nya nem min­den nő éle­té­ben jele­nik meg ugyan­az­zal az inten­zi­tás­sal.

Ami­kor a pozi­tív sze­mé­lyes tapasz­ta­lat érv­ként jele­nik meg a rend­szer­kri­ti­ká­val szem­ben, gyak­ran deva­li­dál­ja azok hang­ját, akik­nek nincs ilyen sze­ren­csé­jük. Nem szán­dé­ko­san, még­is haté­ko­nyan. A „nekem jó” könnyen válik a „nem is olyan rossz” szi­no­ni­má­já­vá. Innen már csak egy lépés elfor­dí­ta­ni a tekin­te­tet azok­ról, akik­nek nem jó.

Nem igaz­sá­got ten­ni, hanem beszél­ni tanul­ni

Ez a vita nem arról szólt, hogy ki nyer. Nem is arról, hogy kinek van iga­za. Arról szólt, mennyi­re nehéz ma egy­szer­re érzé­ke­nyen és őszin­tén beszél­ni hata­lom­ról, nemek­ről, tör­té­ne­lem­ről. Az „okos fér­fi­ak” nem vád­irat, hanem tükör. Kis­sé gör­be, kis­sé szar­kasz­ti­kus, de fel­is­mer­he­tő.

A kér­dés nem az, hogy használhatunk‑e ilyen for­du­la­to­kat, vagy, hogy a nők és fér­fi­ak kom­mu­ni­ká­ci­ó­ja milyen arány­ban tar­tal­maz­za azt. A kér­dés az, tudunk‑e köz­ben nyi­tott­nak marad­ni egy­más felé. Képe­sek vagyunk‑e külön­vá­lasz­ta­ni az egyé­ni iden­ti­tást a rend­szer­szin­tű kri­ti­ká­tól. Elbírjuk‑e azt a feszült­sé­get, hogy egy­szer­re létez­nek jó tapasz­ta­la­tok és igaz­ság­ta­lan struk­tú­rák.

Talán itt kez­dő­dik az éret­tebb pár­be­széd. Nem ott, ahol min­den­ki egyet­ért, hanem ott, ahol még vitat­ko­zunk, de nem akar­juk a mási­kat lenyom­ni. Új év ide vagy oda, a janu­ár nem az újra­kez­dés ide­je. A gon­dol­ko­dá­sé viszont bár­mi­kor lehet.

Pago­nyi Adri­enn