Mi tartja még mindig a pályán a tanárokat egy olyan rendszerben, ahol a hivatásuk gyakran hálátlannak tűnik?Ahol a társadalmi megbecsülés csökken, a diákok egyre kevésbé motiváltak, a rendszer pedig egyre bürokratikusabb? Talán pont az, amit sokan kívülről nem értenek: a pedagógusi pálya nem „csak egy munka”. Ez valami sokkal mélyebb – egy belső hívás, egy küldetéstudat, egy életre szóló sorsfeladat. Marczinka Mátyás interjúja Kálmánné Péli Ibolya gyógypedagógussal.
Kálmánné Péli Ibolya több mint harminc éve él ezzel az elhivatottsággal
Magyar szakosként indult, ma már gyógypedagógusként dolgozik — olyan diákokkal, akiknek nemcsak tudásra, de megértésre, támogatásra és figyelemre is szükségük van. Ő azok közé a tanárok közé tartozik, akik nemcsak tanítanak, hanem nevelnek, bátorítanak, és évről évre újra megtalálják az értelmet a munkájukban — még akkor is, ha ez gyakran embert próbáló feladat.
Az interjúból kiderül, hogyan változott meg a tanítás az évtizedek során, miért nélkülözhetetlen ma a gyógypedagógia, és hogyan lehet élményszerűen tanítani olyan gyerekeket is, akik sokszor alulmotiváltak vagy tanulási nehézségekkel küzdenek. Ibolya nyíltan beszél a kihívásokról, a digitális oktatás hatásairól, a kiégés veszélyéről, és arról is, mit tart a legfontosabbnak: hogy minden gyermek értékes, és mindegyiküknek joga van a fejlődésre.
Ez az interjú nemcsak pedagógusoknak szól.
Mindenkinek, aki valaha tanult, aki most tanít, vagy akinek gyermeke tanul. Egy ritkán hallható, hiteles hang a magyar oktatás valódi arcáról – megfűszerezve empátiával, tapasztalattal és töretlen hittel abban, hogy a tanításnak mindig lesz jövője, amíg lesznek ilyen emberek, mint ő.
M.M.: Kicsit több, mint egy éve kapcsolódtál a WakeUp Magazinhoz. Azóta számos alkalommal beszélgettünk, találkoztunk megbeszéléseken, ahol megismerhettük egymást. Azonban arról keveset tudok, mi inspirált téged arra, hogy a magyar nyelv és irodalom, illetve ezt követően a gyógypedagógia területét válaszd? Mikor döntötted el, hogy pedagógus szeretnél lenni?
K.P.I.: Gyerekként sokat játszottam tanárosat, testvéreimet, vagy az utcabeli kisebb gyerekeket játékból tanítottam, feleltettem, osztályoztam. Édesanyám gyakran emlegette, hogy egyszer kijelentettem, hogy vagy tanár leszek, vagy semmi. Mindig szerettem olvasni. Általános iskolában szívesen olvastam Jókait, Mikszáthot, később az orosz klasszikusokat, meg tulajdonképpen mindent, ami a kezem ügyébe akadt. Középiskolásként nemegyszer 7–8 könyvet olvastam hetente, a kötelezőkön és ajánlottakon kívül.
Szeretett középiskolai tanárom, ha irodalomórán ajánlott egy könyvet, a barátnőmmel már a szünetben szaladtunk a könyvtárba, nehogy más kikölcsönözze előttünk.
A gyógypedagógia később kezdett érdekelni. Az élet úgy hozta, hogy a jelenlegi munkahelyemre sok éve véletlenül kerültem. A kezdetektől megszerettem, olyan, mint a második otthonom. Az évek alatt egyre jobban vonzott ez a pálya, így néhány éve gyógypedagógus végzettséget szereztem.
M.M.: Ahogy nézem a híreket, hallom más pedagógusok beszámolóit, úgy látom, hogy ma nem könnyű tanárnak lenni. Azonban te a pályaelhagyás helyett inkább képezted magadat, és hivatásodon belül más területen folytattad. Mi volt a legnagyobb kihívás a pályád kezdetén?
K.P.I.: A kilencvenes években egy szakiskolában kezdtem a pályát.
Volt egy tanév, amikor hat párhuzamos osztályban tanítottam magyart egyszerre, ráadásul 35–40 fős tanulólétszámmal.
Bár tanítványaim egy része csak néhány évvel volt fiatalabb nálam, ennek ellenére hamar elfogadtak, tiszteltek.
M.M.: Az elmúlt évek alatt, amióta a pályán vagy, számos változáson ment keresztül az oktatás. Neked mi a tapasztalatod, a pályád elejéhez képest, hogy hol tart ma az oktatás?
K.P.I.: Azt tapasztalom, hogy a frontális, egész osztályt egy módszerrel történő oktatás fokozatosan háttérbe szorul, a tananyagközpontú oktatással együtt. A 21. században az oktatásban is elvárható a pedagógus részéről a folyamatos megújulás. Többféle módszerrel és munkaformával, a képességek kibontakoztatására törekedve kell tanítanunk a gyermekeket. Legalábbis, ha azt akarjuk, hogy fenntartsuk a tantárgy iránti érdeklődésüket, akkor változatos, játékos feladatok tárházával is kell rendelkezzünk.
Évről évre nő a sajátos nevelési igényű tanulók száma, őket differenciálva, egyéni fejlesztés terv szerint haladva, esetleges részképesség-zavaraik figyelembevételével kell tanítanunk. A társadalom részéről is egyre nagyobb figyelmet fordítanak az esélyegyenlőség megteremtésére.
M.M.: Általános iskolában tanítasz. Nekem diákéveimből van egy-két olyan tanárom, akik nyomot hagytak bennem. Van, aki azért, mert valóban olyan jól tanított, hogy amit ott átadott, felsőbb tanulmányaim során is hasznosak voltak, de ennek ellenkezője is igaz. Egy tanárom volt, akinek bennem való hite és bizalma talán mind a mai napig meghatároz — pedig csak heti egy énekórám volt vele. Neked van olyan emlékezetes tanítványod, aki nyomot hagyott benned, és mind a mai napig meghatároz?
K.P.I.: A több mint 30 év alatt sok szép emlékezetes pillanat maradt meg, nehéz kiragadni néhányat közülük. Mindig örülök, ha a volt tanítványokról hallok, akár a sikereikről, vagy a családi boldogságukról.
Szeretettel gondolok azokra a diákokra is, akikkel küzdelmes évek folytak, de együtt végig mentünk a rögös úton. Jó érzéssel tölt el, hogy sok tanítványom ért el sikereket különböző versenyeken, majd a munkájukban. Sajnos, azt is megtapasztaltam már, hogy néhány volt tanulóm már nincs közöttünk.
A jelen kihívásai a pályán
M.M.: Említetted, hogy manapság egyre inkább háttérbe szorul az egy módszertanos oktatás, és helyette sokkal inkább az egyéni igények jelennek meg. Hogyan kell elképzelni a mindennapjaidat? Van valami speciális módszered arra, hogyan melyik gyereket milyen módszerrel tanítod?
K.P.I.: Jelenleg gyógypedagógusként tanítom a magyar nyelv és irodalom tantárgyat. A tanulók között sok a tanulásban akadályozott tanuló. Többségük nehezebben tanult meg írni, olvasni. Ennek ellenére a diákok többsége szereti a tantárgyat. Szívesen tanulnak verset, szöveget.
Az élményközpontú irodalomoktatásra törekszem.
A nyelvtanórákat is igyekszem gyakorlatiasan, játékos szókincsfejlesztő, nyelvi-logikai feladatok alkalmazásával változatosabbá tenni. Nagy hangsúlyt fektetek a tanulók kommunikációs képességeinek fejlesztésére is.
M.M.: Az oktatáson belül a gyógypedagógia egy speciális terület, amelyre egyre nagyobb szükség van. Mit tapasztalsz, hogy jelenleg milyen szerepet tölt be a gyógypedagógia a mai oktatási rendszerben?
K.P.I.: A mai oktatási rendszerben nekünk, gyógypedagógusoknak arra kell törekednünk, hogy a többségi pedagógusokkal partneri viszonyban, tudásmegosztással segítsük az integrált nevelésben, oktatásban részesülő tanulók sikeres előmenetelét, továbbá jó gyakorlatokkal, konzultációkkal támogassuk az érintett családokat.
Felelősségünk a törekvés a másság elfogadtatására, a fogyatékossággal élő tanulók önálló életvitelének elősegítésére, szem előtt kell tartanunk esélyegyenlőségük növelését.
M.M.: Annak idején sok tanteremben csak egy krétatábla és folyósónként egy írásvetítő volt elérhető. Azóta nagyot változott a világ, és a digitalizáció jobb esetben elért az oktatásig is. Mit tapasztalsz, hogy ezek az új eszközök milyen hatással vannak a diákokra és tanárokra egyaránt?
K.P.I.: Az utóbbi évtizedekben az írásvetítőktől a projektorokig, a számológépektől az okostelefonokig sokféle eszköz vált elérhetővé a tanítás során.
A digitális eszközök használatát a világjárvány miatti online tanítás lényegesen felgyorsította, azóta egyre sűrűbben jelennek meg újabb és újabb ilyen eszközök az oktatásban.
A digitalizációnak köszönhetően a számonkérés is történhet digitális formában, sőt az online feladatoknak köszönhetően akár automatikus javítás is elérhető, ami azonnali visszajelzés is lehet mind a tanár, mind pedig a tanuló számára. Fontos megjegyezni, hogy a digitális oktatás csak kiegészítheti, színesebbé teheti a jelenléti, hagyományos oktatást, de tartósan semmiképp nem helyettesítheti azt. A gyerekeknek szükségük van a személyes interakciókra, igénylik a pozitív megerősítést, a gyógypedagógiában meg kifejezetten szükséges a rendszeres egyéni megsegítés.
A tanulók kedvelik a technikai újdonságok alkalmazását, könnyebb őket motiválni, nekünk, pedagógusoknak pedig kihívás, hogy felkészültek legyünk ezen a területen is.
M.M.: Ha már a kihívásokat említed, akkor muszáj megkérdeznem, hogy általánosságban a pedagógusok vagy személyesen te magad, milyen nehézségekkel küzdötök meg a mindennapokban?
Talán nem is nehézségnek nevezném, de a mostani generáció más módszereket kíván, mint néhány évtizede. A motivációra, az érdeklődés felkeltésére sokkal jobban oda kell figyelni, mint korábban. Gyógypedagógusként kiemelt feladatunk az iskolából kilépő tanulók egyéni boldogulását, a minél sikeresebb társadalmi integrációját elősegíteni.
Bizonyára nem csak a pedagógusok, de mi is, túlhajszoltak vagyunk.
Időnként muszáj feltöltődni, kikapcsolódni, valami teljesen mással foglalkozni. Tudatosan kell dolgoznunk a kiégés ellen. Minden embert más tölt fel, egy kirándulás, wellness, vagy színházi élmény, de sokszor egy családi, baráti találkozó, egy kikapcsolódást nyújtó kreatív foglalkozás, illetve a rendszeres sportolás, de akár már egy séta is segít kizökkenteni bennünket a mókuskerékből. Számomra az utóbbi időben szinte kikapcsolódásnak számít az írás, így lettem a WakeUp Magazin újságírója.
M.M.: Számomra jó ezt hallani, hogy nálunk ki tudsz kapcsolódni, és nem egy plusz tehernek vagy feladatnak éled meg! Valóban mindenkit más tud kikapcsolni, a pedagógiai munkád során fontosnak tartod felkészíteni a gyerekeket a kiégés megelőzésére is, vagy milyen értékeket tartasz fontosnak, amelyeket át szeretnél adni a diákjaidnak?
K.P.I.: Lényegesnek tartom, hogy minden tanulónál odafigyeljünk az egyéni képességek, készségek sokoldalú kibontakoztatására. A gyógypedagógiában kifejezetten fontos a pozitív megerősítés, a sikerélményhez juttatás, ezért igyekszem a tanulókat folyamatosan motiválni, segíteni a tanulásban.
Korábban a pedagógus még akár példakép is lehetett, most inkább arra kell törekedni, hogy legyünk hitelesek, hiszen bárki tévedhet, hibázhat, de tudjunk bocsánatot kérni, emberek vagyunk.
Személy szerint a nyílt kommunikáció híve vagyok, én a szóbeli értékelést is nagyon fontosnak tartom, a szülőkkel is rögtön szeretem megbeszélni a problémákat. Fontos az is, hogy mindig maradjunk következetesek.
A jövőt megjósolni nem lehet, de azért megpróbáljuk
M.M.: Én mindig humán tantárgypárti voltam, azonban már akkor is voltak megmagyarázhatatlan dolgok benne, mint a központi verselemzés, ahol csak az volt az elfogadható válasz, amit az oktatási hivatal leírt. Én mindig szabad fantáziával rendelkeztem, és egy verset naponta képes voltam újraértelmezni. Mit gondolsz róla, hogy ez mennyit változott ezidáig , és hogyan képzeled el a magyar nyelv és irodalom oktatásának jövőjét?
Csak hiszem és remélem, hogy az igényes önkifejezés nem fog háttérbe szorulni.
Akár szóbeli, akár írásbeli vonatkozásban. Abban is bízom, hogy a következő évtizedekben is lesznek olyanok, akik az igazi könyvre esküsznek, és szívesen vesznek majd olvasnivalót a kezükbe. Ehhez az is szükséges, hogy a kisgyermekek is szeressék meg a könyveket, halljanak meséket, esetleg fejből is elmesélve, ismerjenek mondókákat, gyerekdalokat. A kötelező olvasmányok helyett rövidebb, a mai gyerekek érdeklődésének megfelelő tartalmú olvasmányokat képzelek el. Persze, a klasszikus irodalomról sem mondanék le, de inkább csak szemelvények formájában ismertetném meg a tanulókkal.
A szövegértésre még nagyobb hangsúlyt helyeznék, nagyon fontos, hogy amit olvas a gyerek, azt tudja is értelmezni.
M.M.: A változásokról és fejlesztésekről már nagyon sokat beszéltünk. Azonban a gyógypedagógia fejlesztése talán sokkal inkább összekapcsolódik az orvostudománnyal és a mentális jólléttel, így emiatt is speciális igényei vannak. Hogyan látod ennek integrálását és fejlesztését a mai oktatási rendszerben?
K.P.I.: Lényegesnek tartom a tanulók önálló életvitelre felkészítését, hogy felnőtt korukban is a lehető legkevesebb segítséggel boldoguljanak az életben. Napjainkban elengedhetetlen a hatékony kommunikáció. Remélem, hogy a következő években nagyobb szerepet kap a könnyen érthető kommunikáció. A könnyen érthető kommunikáció lényege, hogy egyszerűbb megfogalmazásban, rövidebb mondatokban, közérthetően jusson el az információ az érintetteknek. A XXI. században elvárható, hogy ismeretterjesztő, információkat tartalmazó leírások, tájékoztatók az élet minden területéről, de szépirodalmi művek is, mindenki számára, akadálymentesen álljanak rendelkezésre. Szintén nagy segítség lehet a feliratokat kiegészítő, vagy helyettesítő piktogramok használata is.
M.M.: Mint említetted, harminc éve vagy a pályán. Tele emlékekkel, tapasztalattal és érzésekkel. Mi hajt téged előre? Van még valami olyan szakmai célod vagy álmod, amit mindenképpen véghez szeretnél vinni?
Célokra mindig szükség van, a szakmai munka során pedig különösen. Kész vagyok a szakmai innovációra, szeretek új dolgokat felfedezni.
Iskolánkban több éve szervezünk regionális szinten Nórándt Péter kollégámmal sajátos nevelési igényű tanulók számára versenyeket szépírás, versmondó, illetve színjátszás és tánc területén. Sok munkával jár, de a végén mindig elégedettséggel tölt el, hogy milyen komoly felkészítéssel jár a kollégák részéről, és milyen kitartóan, lelkesen készülnek rá a tanulók. Színjátszó csoportunkkal már két alkalommal szerepeltünk sikeresen a Weöres Sándor Gyermekszínjátszó Fesztiválon, az ott szerzett ezüst, illetve arany minősítésre büszke vagyok. Nem lenne ellenemre újra megmérettetni magunkat.
M.M.: Ahogyan eddig megismertelek, semmit nem veszel félvállról, hiszen az írásaid is egy év alatt hatalmasat fejlődtek, amióta együtt dolgozunk. Hálás vagyok neked ezért a beszélgetésért! Végezetül pedig szeretném megkérdezni tőled, hogy van‑e olyan dolog, amit üzennél a jövő pedagógusainak és gyógypedagógusainak?
Mindig szeretettel, odafigyeléssel kell a gyermekekhez fordulni, ha jó tanár-diák kapcsolat kialakítására törekszünk. Fontos a szakmai felkészültség, a változatos módszerek alkalmazásának a képessége is, ugyanakkor rengeteg türelemre és empátiára is szükség van.
Ha azt szeretnénk elérni, hogy a tanulók szívesen tanulják a tantárgyat, akkor látniuk kell rajtunk, hogy mi is érdeklődéssel, élvezettel foglalkozunk vele, és akkor a lelkesedésünk rájuk is ráragadhat.
Ahhoz, hogy a gyermek tiszteljen bennünket, ki kell alakulni egy őszinte bizalomnak közöttünk. Összességében nagyon szép hivatás, soha egy percre sem akartam mással foglalkozni.
