Tevékeny napok vannak mögöttem. Az ünnepi készülődést idén elég korán kezdem. Úgy képzelem megvalósítani, hogy mindent a helyére teszek. Mindent. Azonban néha vannak olyan pontok, amikor a múltat penészvirág árnyékolja, amitől szabadulni bár nem lehetetlen, de nehéz. Gyenge-Rusz Anett valósághű novellája következik.
Penészvirág – novella
Kezdetben a lakásra koncentrálok. A nappaliban és a gyerekszobában új helyet kapnak a berendezési tárgyak, aztán jönnek sorban a konyhában a műanyag ételhordók, a gardróbban az őszi ruhák, az előszobában az elhordott cipők. És végül a könyvek, amelyek alig férnek már a szekrényen meg a polcokon. Bevásárlószatyrokba pakolom, majd egymás tetejére helyezem őket a kamrában. Ideiglenes megoldás, de egyelőre megteszi.
Amíg készül a reggeli, igyekszem elbizonytalanítani magam a garázs ügyében. Nagy falat lenne most, amikor borzasztó hideg lett az idő. De képtelen vagyok elengedni a rendrakási meggyőződésemet, sőt a férjemet is ráveszem, hogy segítsen. Régóta élünk már itt, rengeteg holmit halmoztunk fel a kocsibeállón. A falhoz támasztva egy csomó doboz és poros papírtáska, karácsony előtt jó lenne szortírozni őket. Reggeli után, amikor a gyerekek átmennek a nagyszülőkhöz, hozzákezdünk.
Közelebbről nézve, a halmaz sokkal nagyobb volt, mint amire emlékeztem.
Ha tüzetesen átvizsgálunk mindent, soha nem végzünk. El kell dönteni, alaposak, vagy gyorsak szeretnénk lenni. Felemelem a legkisebb dobozt, megrázom, próbálom kitalálni, mi lehet benne. Néhány másodperc után, bontatlanul a szeméttárolóba dobom. A többivel is így teszünk, de
engem egyre jobban frusztrál, hogy anélkül dobáljuk ki a penészes, leragasztott dobozokat, hogy megnéznénk, mi van bennük.
Jól haladunk, de amikor a garázs végében az egymásra rakott dobozok közül le akarom emelni a legfelsőt, megtorpanok. Nagyon nehéz, segítséget kell kérnem a férjemtől. Csak úgy puffan a járólapon a súlyos csomag, de csörömpölést nem lehet hallani. Egy késsel felszakítjuk a ragasztószalagot. Könyvek.
Gyerekkori emlékeink, ősrégi mesekönyvek, sokat olvasott kötetek. Átforgatjuk és leporoljuk őket, majd elhatározzuk, hogy tiszta dobozokba tesszük és elvisszük mindet a nemrégiben elhunyt nagyszüleim üres házába. Jobb helyük lesz ott, amíg új polcokat szerzünk, vagy nagyobb lakásba költözünk. A felső két sor egészen jó állapotú.
Az alsó sorral jön a feketeleves.
A vastag penész miatt kesztyűvel fogjuk meg a példányokat. Egyesével kézbe veszem a köteteket, a tisztákat a férjemnek adom, aki átrakja őket egy másik kupacba. Mindketten hoztunk fontos darabokat a közös életünkbe, de valamennyiük olyan régen lapult már a lezárt tárolókban, hogy azt sem tudjuk, kié.
Amit nem lehet megmenteni, azt kidobjuk.
Méregzöld, keményfedeles könyvet tartok magam előtt. Először a megmentett darabok közé akarom tenni, de aztán észreveszem, hogy az egyik sarka penészes. Lehúzom a kesztyűm és belenyúlok, tudni akarom, mekkora kárt okozott a fedőlapban. A penész tapintása puha, de nedves, a szaga gyomorforgató. Nem bírom. A szeméttárolóhoz viszem, de meggondolom magam, visszafordulok és az összegyűjtött torony tetejére rakom. Lehet, hogy ez a férjem példánya, talán még helyrehozható. Miután kisöpörjük a garázst, még egyszer átnézzük a kiválogatott könyveket. Lapozgatunk, nevetgélünk, nosztalgiázunk. A méregzöld az utolsó. A férjem mozdulatából látom, hogy felismeri. Kinyitja, néhány másodpercig jár a szeme a lapokon, majd rám néz:
– Kitépjem?
Azonnal tudom, miért kérdezi. Korábban már kidobtunk egy könyvet, azt is az első oldal miatt. Azóta sok idő telt el, pont annyi, hogy ne kelljen pár sorért a teljes kötetet feláldozni. A férjem nem tehet róla, hogy az írt bele, aki. De annak a pár sornak mennie kell. Most. Egy kicsit furdal a kíváncsiság, de én ugyan el nem olvasom. Van elképzelésem, mi állhat rajta, a gyomrom is összerándul tőle. A férjem kiszakítja, összegyűri és a kukába dobja azt az összefirkált első oldalt. A jókora galacsin koppan a kiszuperált lomok tetején.
Hiába a kesztyű és a kézmosás, az ujjaimon még este is érzem a szagot. De mindegy, mert jó lefeküdni a tudattal, hogy egy picit megint nagyobb lett a rend. A mentett régi-új könyvek megtakarítva száradnak az asztalon. Ott van a zöldborítós is. A férjem a kanapén olvas, a gyerekek újra itthon, a szobájukban. A kimerültségem a garázsprojekt és az érkező hidegfront hatása lehet. Az elalvás előtti utolsó pillanatban felvillan a szemetesben landoló galacsin képe. Most ki tudom betűzni a rajta szereplő rövid írást:
„Tudd, hogy nagyon szeretlek. Történjék bármi, összetartozunk, örökké együtt leszünk.”
Aztán szertefoszlik a kép.
Miután lehunyom a szemem, a szeméttároló sötétjében zörögni kezd valami. Felcsapódik a fedele. A galacsin végiggurul a lépcsőházon, fel az emeletre. Tompa puffanással nekiütődik a bejárati ajtónak, és megáll. Felkelek. Sötét van, már mindenki alszik. A bejárathoz megyek. Kinézek a kukucskálón. A folyosón ég a villany, egy nő áll az ajtó előtt. Kezében összegyűrt papírlap. Rögtön felismerem. Önelégült és gyönyörű. Göndör haja lazán omlik a vállára, és hiába van hideg a folyosón, ő lenge nyári ruhát visel. Szép arcának íves szemöldöke és szélesre húzódó mosolya ad tökéletes keretet, csak a szemében ül valami beteges csillogás. Tudom, hogy örül, amiért én kócosan, gyűrött köntösben nyitok neki ajtót, ráadásul a sötétben csak a régi szemüvegemet kaptam fel a komódról, aminek karcos a lencséje. Semmi hasonlóság nincs bennünk. Csak a nevünk. És ez mindig idegesített. Kiülhetett az arcomra a gyűlölet, mert felhúzza a szemhéját és meglepetten rám szól:
– De hát te hívtál!
Félreállok, beengedem. Dühös vagyok, mert igazat beszél. El kellett jönnie ennek a pillanatnak, amikor mi ketten találkozunk, amikor hús-vér valójában, közelről láthatom azt az embert, aki három éven át megkeserítette a házasságomat. Aki tönkretette a mindennapjaimat. Leültetem az ebédlőasztalnál. Öntök magunknak egy-egy pohár vizet, aztán én is leülök. Vele szemben.
Soha nem tudta kiverni a fejéből azt a férfit, akivel összekötöttem az életemet, mindent megtett, hogy visszahódítsa őt.
Az első várandósságom alatt kezdődött. Amikor a legsebezhetőbb voltam. Harcolnom, versengenem kellett valakiért, aki egyszer már engem választott. Mindezt egy, majd két gyermekkel az életünkben. A férjem engem szeretett, de a másik sem eresztette. Tehetetlen voltam és távolodni kezdtem. Az egészből aztán nem lett semmi, mégis évekbe telt, mire sikerült feltölteni a köztünk lévő űrt. De az érzés, hogy valami hiányzik, valami nincs rendben se a szekrényekben, se a kamrában, se a garázsban, megmaradt.
– Aznap, amikor megszültem a kislányomat, gratuláltál. De nem a gyerekhez. Ez inkább köszönet volt. Így köszönted meg, hogy a szüléssel elálltam az utadból, és amíg én a kórházban vagyok, te megpróbálhatsz széttárt lábakkal a helyemre feküdni.
Nem felel. Csak feláll, és az ajtóhoz megy.
Egy percig dermedten ülök, alig hiszem a történteket. Aztán utána futok. Nincs kint senki, de meglátom a földön a galacsint. Felkapom, a szeméttárolóhoz sietek vele. Beledobom és rácsukom a fedelet. Aztán visszafekszem az ágyba.
Korán ébredek. Vacogok a fáradtságtól. Félálomban teszem fel kávét, és azon gondolkodom, mitől vagyok ilyen kimerült, amikor meglátom a két vizespoharat az asztalon. Ekkor kezdenek derengeni az éjjeli események. Kimegy az erő a lábamból, leülök. A kávé illatára megjelenik a férjem.
– Rossz éjszakád volt?
Elmosolyodom, csak annyit mondok:
– Hülyeségeket álmodtam…
A meleg kávé átjárja a testem, kezdek magamhoz térni. Megszagolom az ujjamat. Már nem érzem a penészt. Ránézek a zöldfedeles könyvre. Az is megszárad lassan. És ha nem, hát újraköttetjük.
