Látó gyer­mek. Egyes csa­lá­dok­ban ez szi­tok­szó, félel­met gene­rál. Más ese­tek­ben a szü­lők nyi­tot­tan fogad­ják. Álta­lá­nos­ság­ban véve azon­ban rit­kán gon­do­lunk arra, ha cse­me­té­ink elbí­be­lőd­nek a játé­kok­kal, el van­nak a prog­ra­mo­kon, hogy meg­kér­dez­zük tőlük: hogyan érzik magu­kat a bőrük­ben, milyen lehet való­já­ban a bel­ső vilá­guk? Külö­nö­sen fon­tos ez a kér­dés, ha azt vesszük ész­re, gyer­me­künk olyan dol­go­kat lát vagy érzé­kel, ame­lye­ket mi nem, vagy ha azt tapasz­tal­juk, nehe­zen értünk szót vele.

Val­kusz Lili gye­rek­ko­ra egé­szen más­hogy ala­kult, mint a leg­több gyer­me­ké. Már egé­szen kicsi korá­tól kezd­ve érzi, lát­ja a szel­lem­vi­lá­got. Nem egye­dü­li eset az övé, de talán egyi­ke a nap­ja­ink­ban ezt fel­vál­la­ló sze­mé­lyek­nek. Nem csu­pán a közös­sé­gi hálón van jelen, hanem isko­lát is ala­pí­tott.

Látó gyer­mek és a szel­lem­vi­lág

Sokan ezt talán misz­ti­kum­nak tart­ják, Val­kusz Lili azon­ban egé­szen más szem­mel néz rá: szá­má­ra ez nem tün­dér­me­se, hanem való­di tapasz­ta­lat.

Ész­re­vet­ték, hogy látom őket és emi­att állan­dó­an köze­led­tek hoz­zám. Nagyon kemény éjsza­ká­im vol­tak. Sok­szor ébred­tem sír­va emi­att.

– mesé­li Lili ma, fel­nőtt fej­jel. Van­nak emlé­kei mene­te­lő kato­nák­ról, csö­röm­pö­lő zajok­ról és egé­szen riasz­tó kép­so­rok­ról is. A szü­lei nem baga­tel­li­zál­ták el ezt a hely­ze­tet, de nem is dra­ma­ti­zál­ták túl. Egy­sze­rű, hét­köz­na­pi taná­cso­kat adtak, pél­dá­ul hogy kér­dez­ze meg a szel­le­me­ket, mit akar­nak, és kér­je meg őket, hogy ne jöj­je­nek oda hoz­zá.

Az egyik leg­meg­ha­tóbb emlé­ke egy olyan vala­ki­hez kötő­dik, akit éle­té­ben alig ismert, mivel az ille­tő két­éves korá­ban elhunyt. Ez a sze­mély a nagy­ap­ja, Pál volt, aki­nek a szel­le­me egy idő­ben rend­sze­re­sen meg­lá­to­gat­ta.

Min­den reg­gel ott ült a szel­le­me az ágyam szé­lén, simo­gat­ta a feje­met és nyug­tat­ga­tott.

– mond­ta Lili. Elmon­dá­sa sze­rint éve­kig kísér­te fej­lő­dé­sét, és időn­ként még most is fel­ve­szik egy­más­sal a kap­cso­la­tot, bár azóta már sok­kal több segí­tő lény­hez kap­cso­ló­dik, akik szer­ve­sebb részét képe­zik az éle­té­nek, és segí­te­nek neki abban, hogy mun­ká­já­val támo­gas­sa a hoz­zá érke­ző­ket.

Szo­ron­gás­sal és depresszi­ó­val is küz­dött

Ahogy Val­kusz Lili kamasz lett, egy­re fon­to­sab­bá vált szá­má­ra is a beil­lesz­ke­dés. Meg­pró­bál­ta leta­gad­ni magá­ban is ezt a külö­nös érzé­ke­lést, de ez nem múlt el követ­kez­mé­nyek nél­kül. A szo­ron­gás, depresszió, fáj­dal­mas tes­ti tüne­tek csak erő­söd­tek.

A for­du­ló­pont egy tan­fo­lya­mon jött el, ahol szem­be­né­zett a ben­ne évti­ze­dek óta mun­ká­ló­dó til­tá­sok­kal: nem sza­bad erről beszél­ni, nem biz­ton­sá­gos, nem nor­má­lis. A fel­is­me­rés, hogy épp az elfoj­tás árt neki, fel­sza­ba­dí­tó volt.

Annyi­ra rosszul vol­tam, hogy muszáj volt vala­mi­nek vál­toz­nia, és a leg­szebb az egész­ben az volt, hogy azon­nal vál­toz­ni is kez­dett min­den.

Ekkor indult el vala­mi új. A beteg­sé­gek eny­hül­ni kezd­tek, a képes­sé­ge­it már nem teher­nek, hanem lehe­tő­ség­nek lát­ta. Val­kusz Lili a saját útja során azt tapasz­tal­ta, hogy Magyar­or­szá­gon szin­te egy­ál­ta­lán nincs olyan közös­ség vagy szak­mai fórum, ahol konst­ruk­tív segít­sé­get kap­ná­nak az érzé­ke­nyebb gye­re­kek és szü­le­ik.

Ezért hoz­ta lét­re a Szel­lem­su­lit, amely egy biz­ton­sá­gos, támo­ga­tó közeg, ahol konk­rét esz­kö­zö­ket kap­nak a kezük­be azok, akik hason­ló élmé­nye­ket élnek át.

Szel­lem­su­li: ahol a „fur­csa gye­re­kek” meg­ér­tést kap­nak

Nem min­den szü­lő isme­ri fel azon­nal, ha gyer­me­ke más­ként érzé­ke­li a vilá­got, mint a több­ség. Val­kusz Lili sze­rint van­nak árul­ko­dó jelek, ame­lyek segít­het­nek ebben: ilyen pél­dá­ul ami­kor a gye­rek hir­te­len oda­kap­ja a fejét, a tekin­te­tét egy hely­re, mint­ha vala­mi elvon­ná a figyel­mét, hol­ott lát­szó­lag sen­ki sincs ott. Elő­for­dul­hat, hogy zajok­ra rea­gál érzé­ke­nyeb­ben, sír vagy dühös lesz olyan hely­ze­tek­ben is, ami­kor mások tel­jes csen­det érzé­kel­nek.

Egy­szer elhoz­tak hoz­zám egy kis­fi­út, aki a pszi­cho­ló­gu­sá­val és a csa­lád­já­val sem volt haj­lan­dó beszél­ni, de nekem meg­nyílt, és ennek hatá­sá­ra ott­hon is moso­lyog­ni és kap­cso­lód­ni kez­dett. Ennek egyet­len oka volt, hogy velem lehe­tett beszél­get­ni a szel­le­mek­ről. Ez volt az a pont, ahol iga­zán meg­ér­tet­tem, mennyi­re szük­sé­ges a mun­ka, amit vég­zek.

– mesél­te Lili, aki hoz­zá­tet­te: a Szel­lem­su­li egy olyan hiány­pót­ló tér, ahol a szü­lők és gye­re­kek együtt tanul­hat­ják meg, hogyan is kezel­he­tik ezt az érzé­keny­sé­get. A cél nem az, hogy min­den­ki elhiggye a szel­le­mek léte­zé­sét, hanem hogy elfo­gad­juk: van­nak gye­re­kek, akik­nek az érzé­ke­lé­se tágabb, mint a miénk.

Han­gu­la­ta gyor­san, min­den lát­ha­tó ok nél­kül vál­to­zik, vagy éppen fur­csa sza­go­kat emle­get, ame­lye­ket más nem érez – pél­dá­ul ciga­ret­ta­füs­töt, virág­il­la­tot, füs­tö­lőt. Sokan meg­fi­gye­lik az ilyen gye­re­kek tük­rök­höz való von­zó­dá­sát is, vagy azt, hogy kép­ze­let­be­li beszél­ge­té­se­ket foly­tat­nak.

Lili sze­rint a leg­fon­to­sabb, hogy ne ijed­jünk meg, hanem for­dul­junk felé­jük kíván­csi­ság­gal, tegyünk fel kér­dé­se­ket, és enged­jük meg, hogy ők legye­nek a témá­ban a „szak­ér­tők”. Kér­jük meg őket, hogy tanít­sa­nak meg min­ket arra, amit ők érzé­kel­nek.

A leg­na­gyobb aján­dék a figye­lem

Idén gye­rek­na­pon talán nem egy újabb játék vagy prog­ram lesz a leg­em­lé­ke­ze­te­sebb aján­dék, hanem az, ha való­di figye­lem­mel for­du­lunk gyer­me­künk felé. Egy őszin­te beszél­ge­tés, egy kíván­csi kér­dés sok­szor töb­bet ér, mint bár­mi más. Ez lehet az első lépés egy olyan csa­lá­di élet felé, ahol nem kell fél­ni a más­ság­tól, és ahol min­den gyer­me­ket annak foga­dunk el, aki: egye­di és külön­le­ges.

A Szel­lem­su­li gye­rek­nap alkal­má­ból külön­le­ges prog­ram­mal készül, amely­re szü­lő­ket és gyer­me­ke­i­ket egy­aránt vár­ják. Az ese­mény során elő­adá­sok segí­tik a részt­ve­vő­ket abban, hogy együtt fedez­zék fel a gyer­me­kek érzé­keny bel­ső vilá­gát.

A cél nem más, mint a félel­mek oldá­sa, a haté­kony kom­mu­ni­ká­ció elsa­já­tí­tá­sa, a játé­kos meg­kö­ze­lí­tés és a mélyebb meg­ér­tés elő­se­gí­té­se. A prog­ram 15 éves korig ingye­ne­sen láto­gat­ha­tó, és Lili­ék jóvol­tá­ból az inter­ne­ten is szá­mos, díj­men­te­sen elér­he­tő anyag áll ren­del­ke­zés­re a témá­ban.

Val­kusz Lili és a Szel­lem­su­li cél­ja, hogy a szel­le­mi érzé­keny­sé­get ter­mé­sze­te­sebb meg­vi­lá­gí­tás­ba helyez­zék, és könnyed, befo­gad­ha­tó módon hoz­zák köze­lebb az embe­rek­hez. Lili sze­rint a tár­sa­da­lom gyak­ran féle­lem­mel vagy eluta­sí­tás­sal rea­gál erre a témá­ra, pedig sze­rin­te épp itt len­ne az ide­je, hogy ugyan­olyan nyíl­tan beszél­jünk róla, mint bár­mely más, hét­köz­na­pi kér­dés­ről.

Úgy véli, a szel­lem­vi­lág is lehet­ne egy olyan terü­let, amely­ről infor­mál­tan, kíván­csi­an és íté­let­men­te­sen tanul­ha­tunk. A kulcs sze­rin­te a nyi­tott­ság és a könnyed­ség: ha nem csak az ijesz­tő olda­lát keres­sük, hanem ész­re­vesszük ben­ne a szép­sé­get és az aján­dé­ko­kat is, akkor már­is köze­lebb kerü­lünk a meg­ér­tés­hez – és ezzel önma­gunk­hoz is.

_{For­rás itt; kiemelt kép: Can­va — Pexels by Mik­ha­il Nilov}