A közpénzből fenntartott kormányzati és hivatalos oldalak célja, hogy a köz szolgálatában álljanak: tájékoztassanak, informáljanak, és lehetőséget adjanak a közvetlen kapcsolattartásra az állampolgárokkal. Legalábbis az ember így gondolná. Azonban egyre több jelzés érkezik arról, hogy ezekről az oldalakról letiltanak felhasználókat, ami súlyos kérdéseket vet fel a sajtószabadság, a véleménynyilvánítás szabadsága és a demokratikus intézmények működése tekintetében. Marczinka Mátyás véleménynyilvánító írása.
Szerkesztőségünkhöz is eljutottak olyan visszajelzések, amelyek szerint felhasználók nem férnek hozzá bizonyos kormányzati és közigazgatási közösségi oldalakhoz, amiknek hirdetései vagy posztjai alatt kultúráltan megosztotta demokratikus véleményét. Ami nem éppen volt összeegyeztethető a rajta szereplő propagandával. A tiltásokat gyakran indokolatlanul, előzetes figyelmeztetés nélkül alkalmazzák, és sok esetben nem adnak magyarázatot a döntés jogszerűségére.
Ez különösen aggasztó, mivel ezek az oldalak közpénzből működnek, tehát minden magyar állampolgárnak joga lenne hozzáférniük.
A demokratikus társadalmak alapvető pillérei közé tartozik a sajtószabadság és a véleménynyilvánítás szabadsága. Amikor egy kormányzati vagy közigazgatási közösségi média oldalról kitiltanak egy felhasználót, az nem csupán egy technikai intézkedés, hanem egy politikai üzenet is lehet: „nem tűrjük a kritikát”. Ez pedig erodálja a közszolgálati intézmények hitelességét és függetlenségét.
A közpénzből fenntartott közösségi média oldalak nem a kormányzat, hanem az állampolgárok szolgálatában állnak. Ezért joggal várható el, hogy mindenki számára hozzáférhetőek legyenek, függetlenül attól, hogy politikai nézeteik hogyan viszonyulnak a kormány aktuális álláspontjához. A kitiltások azt sugallják, hogy a kormányzat saját politikai érdekeit helyezi előtérbe a közszolgáltatás alapvető elveivel szemben.
A digitális térben való tájékozódás ma már alapvető, és a közszolgáltatásoknak biztosítaniuk kell a szabad és egyenlő hozzáférést. Amikor egy kormányzati vagy közigazgatási közösségi média oldalról kitiltanak egy felhasználót, az véleményem szerint nem csupán egyéni jogsértés, hanem a digitális közszolgáltatás alapelveinek megsértése is. Ez különösen aggasztó, mivel a digitális térben való tájékozódás ma már alapvető jog, és a közszolgáltatásoknak biztosítaniuk kell a szabad és egyenlő hozzáférést.
A letiltás a félelemkeltés egyik eszköze?
A beszámolók között több olyan is van, ahol a tiltást követően az érintettek félni kezdtek további megszólalástól. A „le lettem tiltva” élmény elég volt ahhoz, hogy a felhasználók visszavonuljanak a közéleti diskurzustól. Legalábbis ez addig a pontig biztosan így volt, amíg meg nem jelent a magyar politikai színpadon egy valós ellenszél, ami reményt és erőt keltett az emberekben.
A közösségi médiában az elmúlt évben egyre jobban átvette a terepet a „nem félünk” felkiáltás, ami sokaknak adott erőt arra, hogy alapvető véleményformálási jogukkal éljenek és leírják saját nézőpontjaikat. Működőképes koncepció lehetett volna, azonban a véleményeket tiltásokkal hálálták meg az oldalak kezelői.
Ez pedig már nem csupán egyéni ügy, hanem a társadalmi részvétel gyengülését is eredményezi. Egy demokráciában nem lehet cél, hogy az állampolgárok hallgassanak.
Léteznek jó gyakorlatok is. Egyes önkormányzatok vagy független intézmények példamutató módon kezelik az online közösségi jelenlétüket: mindenkit meghallgatnak, a kritikákra kulturáltan reagálnak, és nem élnek a tiltás eszközével, csak ha valóban jogsértés történik (pl. gyűlöletbeszéd, személyeskedés, zaklatás). Azonban itt nem az oldal egészéről tiltják ki a felhasználókat, csupán ideiglenesen felfüggesztik a kommentelés lehetőségét vagy más egyéb platform által biztosított szankciót alkalmaznak.
Ebből is látszik, hogy nem a technológia a probléma, hanem az, ahogyan használják.
A kérdés tehát az: akarunk-e olyan társadalmat, ahol a közpénzből működtetett információs csatornák valóban nyitottak mindenki számára, vagy elfogadjuk, hogy egyesek kényelmi vagy politikai okból „kiszűrhetőek” a rendszerből?
A csend ára
A kitiltások mögött meghúzódó hatalmi logika nem új keletű: a kontroll gyakorlásának egyik klasszikus módja a hozzáférés korlátozása. Ezt alkalmazzák a politikában, a nagyvállalati szektorban és számos más ágazatban is. Mindez a digitális korban ez különösen veszélyes lehet. Az online tér ugyanis az egyik legfontosabb fórummá vált, ahol az állampolgár találkozhat az állam képviseletével – és fordítva. Ha innen kizárják, azzal nemcsak a jogait sértik meg, hanem el is veszik a lehetőségét annak, hogy részt vegyen a közéletben.
Márpedig egy olyan országban, ahol az emberek egyre inkább elfordulnak a politikától, és úgy érzik, hogy „úgysem számít, amit mondok”, minden olyan gyakorlat, amely kizárja őket a közéletből, csak tovább mélyíti a társadalmi apátiát.
Ha a közösségi média – amely a kormány által elköltött hirdetési költségeiből is világosan látszik, mára a hivatalos kommunikáció egyik legfőbb csatornája lett – nem biztosít mindenki számára egyenlő hozzáférést, akkor az állam saját maga zárja el a polgárokat attól, hogy véleményt mondjanak, kérdezzenek vagy akár csak információhoz jussanak. Nem ezt hívjuk cenzúrának és a szólásszabadság korlátozásának?
A közösségi média nem magánterület – ha közpénzből működtetik
Külön figyelmet érdemel az a tény, hogy bár a közösségi média platformok – mint a Facebook, az Instagram vagy a YouTube – technikailag magáncégek tulajdonában állnak, a rajtuk működtetett állami vagy önkormányzati oldalak közpénzből készülnek, és hivatalos tájékoztatási célokat szolgálnak. Ilyen értelemben ezek az oldalak közfeladatot látnak el – tehát nem alkalmazhatók rájuk ugyanazok a szűrési szabályok, mint egy magánszemély profiljára.
Ha például egy minisztérium vagy egy polgármesteri hivatal hivatalos Facebook-oldalán megjelenik egy közérdekű bejegyzés (mondjuk új jogszabályokról, ügyintézési határidőkről, vagy egy lakossági fórum időpontjáról, stb.), akkor az a polgár, aki el van tiltva az oldal megtekintésétől vagy kommentelésétől, gyakorlatilag ki van zárva az információból és az abból következő demokratikus részvételből. Ezzel szemben a közösségi média ilyen típusú használatának alapelve, hogy ha az oldal egy közintézmény nevében és megbízásából működik, akkor az ugyanúgy köteles biztosítani az állampolgárok jogait, mint bármely más nyilvános csatorna.
Hol a határ a moderálás és a cenzúra között?
Nem vitatott, hogy az oldalakat üzemeltetők jogosultak a moderálásra, különösen, ha zaklató, gyűlöletkeltő vagy obszcén tartalomról van szó. Azonban az, hogy valakit kritikus komment miatt – akár udvarias, de határozott hangvételben – kitiltanak, messze túlmutat a moderálás ésszerű határain. Ez nem a közösségi tér védelmét szolgálja, hanem az eltérő vélemények elhallgattatását.
A jogvédő szervezetek már több esetben is figyelmeztettek arra, hogy az ilyen típusú elhallgattatás nemcsak erkölcsileg, hanem jogilag is aggályos.
Egy 2021-es nemzetközi jogi iránymutatás például kimondja: ha egy hivatalos szervezet közösségi médiát használ a közérdekű tájékoztatás eszközeként, akkor az ottani kommunikációra ugyanazok a közérdekű hozzáférési szabályok vonatkoznak, mint egy nyilvános sajtótájékoztatóra vagy egy önkormányzati hirdetményre.
A közösségi média tehát nem csupán „kedvcsináló” platform, hanem mára a demokratikus párbeszéd egyik központi tere lett/lenne. Az itt alkalmazott kizárások, tiltások, láthatatlanná tételek nem csupán a konkrét személyekkel szembeni intézkedések, hanem rendszerszintű elmozdulás jelei egy kevésbé átlátható, kevésbé nyitott állam felé. Egy olyan országban, ahol az állampolgárok közvetlen kapcsolatot szeretnének tartani választott vezetőikkel vagy az őket szolgáló állami intézményekkel, alapvető követelmény kellene legyen, hogy ehhez mindenkinek egyenlő joga van – a digitális térben is.
Mi lehet a megoldás?
Ha már ilyen szinten téma a parlamentben a független magazinok és alapítványok munkájának átláthatósága, akkor első lépésként, példát mutatva átláthatóvá kellene tenni a kormányzati közösségi média oldalak moderálási szabályait. Ugyanis amíg a médiumoknak kötelező lett az idei évben kommentelési szabályzatot alkotni, addig semmi nem vonatkozik a politikusok és más kormányzati szervek közösségi média kommunikációjára.
Megoldás lehetne, hogy hasonlóan a médiumokra vonatkozó szabályzatban ebben is tüntessék fel, hogy: milyen esetekben történik tiltás, valamint milyen eljárásrend alapján történik mindez? Hogyan lehet fellebbezni? Ha egy közintézmény nem tudja biztosítani ezeket az elveket, akkor nem használhatja a platformot úgy, mintha magánterület lenne.
Második lépésként független ellenőrzést kellene bevezetni: egy olyan testület vagy jogvédő szervezet bevonásával, amely megvizsgálja az állami oldalak gyakorlatát, és ajánlásokat fogalmaz meg a jogszerű működés biztosítása érdekében. Nem amolyan tessék lássék jogvédő szervezetre gondolok, akik ugyanonnan kapják a fizetésüket, mint akik az oldalakat üzemeltetik. Hanem egy valódi és független szervre.
A vélemény nem ellenség
A véleménynyilvánításról sokaknak van sokféle nézőpontja. Akad aki úgy gondolja, hogy: „olyan, mint a s*gglyuk, miszerint mindenkinek van, de senki nem kíváncsi a másikéra”. Ugyan ezt a kijelentést is megcáfolnám, ugyanis hallottam már olyan emberről, aki igenis kíváncsi volt a másikéra. Olyan kijelentéssel is találkoztam már, miszerint a „jóindulatú kritika olyan, mint a jóindulatú tumor”, miszerint nem oszt, nem szoroz, de mégis kellemetlen a jelenléte.
Azonban én úgy gondolom, hogy a nyílt véleményformálásnak is megvan a maga útja és módja, amiből mind a két fél sokat tud fejlődni. Egy kormány vagy önkormányzat közösségi média jelenléte nem lehet „egyenirányú bemondócsatorna”. A demokrácia alapja, hogy az állampolgárok kérdezhetnek, vitatkozhatnak, sőt – akár bírálhatnak is. Ha ezt a lehetőséget a közösségi térből is kizárjuk, akkor nemcsak a technológiát használjuk rosszul, hanem magát a demokrácia lényegét is veszélyeztetjük.
