Az elmúlt napok­ban meg­kez­dő­dött a peda­gó­gu­sok oltá­sa, hiszen a dön­tés­ho­zók azt sze­ret­nék, ha leg­ké­sőbb ápri­lis 19-én kinyit­ná­nak az isko­lák. A kér­dés az, bár nyil­ván a taná­rok több­sé­ge örül annak, hogy vég­re meg­kap­hat­ja leg­alább az első oltást, hogy a COVID vajon milyen ütem­ben ter­jed majd az isko­lá­ban, egy­ál­ta­lán: van‑e értel­me újra kinyit­ni az isko­lák kapu­it és hagyo­má­nyos mun­ka­rend­ben tanul­ni. Csil­lag Haj­nal­ka, magyar-tör­té­ne­lem sza­kos tanár­nő írá­sa.

Elő­ször is néz­zük az érett­sé­gi­zők hely­ze­tét. Nekem az a véle­mé­nyem, hogy arra a két hét­re vissza­men­ni nagy koc­ká­zat len­ne szá­munk­ra. Némi iró­ni­á­val: ez a pár nap már nem oszt, nem szo­roz. Jog­gal merül fel a kér­dés, amit bizony az én vég­ző­se­im is fel­tesz­nek: mi van, ha beteg leszek, eset­leg vala­me­lyik csa­lád­ta­gom lesz az és karan­tén­ba kerü­lök? 

Úgy vélem, hogy ha való­ban jelen­lé­ti okta­tás lesz, bár az orvo­sok ezt nagyon ellen­zik, az érett­sé­gi előtt álló diá­kok­nak meg kel­le­ne hagy­ni a sza­bad válasz­tás, dön­tés jogát:

Vállalják‑e a koc­ká­za­tot, vagy nem? 

Ha az üzle­tek­ben áttér­nek a négy­zet­mé­ter ala­pú „vevő­szám­lá­lás­ra”, akkor a kicsi és túl­zsú­folt tan­ter­mek­ben, hogyan ülhet­ne egy­más mel­lett napi 8 órát 25–30 diák? Ez érin­ti az álta­lá­nos-és közép­is­ko­lá­kat is, de ne feled­kez­zünk meg az óvo­dák­ról sem, hiszen talán itt a leg­ne­he­zebb betar­ta­ni a gye­re­kek­kel a már jól meg­szo­kott sza­bá­lyo­kat.

Azt gon­do­lom, hogy ápri­lis köze­pén még nagy fele­lőt­len­ség len­ne a nyi­tás! Nem sze­re­tem, ami­kor a poli­ti­ka ember­éle­tek­kel ját­szik. Szó sze­rint már nem tudom idéz­ni, de az egyik peda­gó­gu­sok által gyak­ran láto­ga­tott online fóru­mon egy kol­lé­ga­nő így fogal­ma­zott: 

Éle­tem csak egy van, ha kenyé­ren is kell élnem, akkor se megyek be, amíg a tel­jes védett­ség ki nem ala­kul ben­nem. Nem elhunyt peda­gó­gus, hanem alko­tó, taní­tó tanár aka­rok len­ni. 

A szü­lők köré­ben is nagy a meg­osz­tott­ság, amit meg­ér­tek, hiszen a leg­na­gyobb fele­lős­ség az övék, ha a gye­re­kük­ről van szó. Min­den­eset­re bár­mi is legyen a dön­tés, remé­lem, hogy azok, akik abban a hely­zet­ben van­nak, hogy ehhez joguk van, fele­lő­sen gon­dol­kod­nak majd.

for­rás: kiemelt kép