Harminc év banki karrier után kevesen fordulnak teljesen új irányba. Még kevesebben teszik ezt úgy, hogy közben országos politikai szerepet vállalnak. Polgár György története azonban nem klasszikus politikusi pályaív. Sokkal inkább egy hosszú belső folyamat végeredménye: annak felismerése, hogy egy ponton már nem lehet kívülről nézni azt, ami körülöttünk történik. Polgár György Tiszás országgyűlési képviselővel kolléganőnk, Pagonyi Adrienn beszélgetett.
Beszélgetésünk során meglepően keveset beszélt klasszikus értelemben vett politikáról. Sokkal többet felelősségről, szakmaiságról, kiégésről és arról az életközépi pontról, amikor az ember egyszer csak elkezdi újragondolni önmagát.
„Ötvenkét évig teljesen biztos voltam benne, hogy soha nem leszek politikus” — mondja nevetve. „Sőt, viszketegségem volt attól, amit Magyarországon politikának hívtak.”
A fordulat nem egyik napról a másikra történt. Inkább egy hosszú ideje gyűlő rossz érzésből indult. Arról beszél, hogy még javában a banki világban dolgozott, amikor elkezdte azt érezni, valami nagyon nincs rendben azzal, amit maga körül lát.
Folyamatosan azt kommunikálták az embereknek, hogy minden rendben van, közben teljesen mást láttam. Azt éreztem, hogy semmi nem működik jól. Hogy minden tudás, szakmai tapasztalat és ismeret, amit harminc év alatt összeszedtem, egyszerűen ellenkezik azzal, amit magam körül látok.
A banki világban töltött évek során elsősorban szervezetfejlesztéssel, képzési rendszerekkel és változáskezeléssel foglalkozott. Többször említi, hogy mindig azok a feladatok érdekelték igazán, ahol nem kész receptek léteztek, hanem új rendszereket kellett létrehozni.
Az utolsó öt évem nagyjából arról szólt, hogy kaptam egy problémát, hogy oldjam meg. Valamiért mindig szerettem ezeket a helyzeteket. Azt, amikor nem volt még kész válasz. Amikor körül lehetett venni magamat jó emberekkel, és együtt kellett kitalálni, hogyan jutunk el A‑ból B‑be.
Közben azonban egyre erősebben kezdte zavarni az, amit országos szinten látott.
A bankban is azt láttam az utolsó években, hogy azokat az embereket, akiket szakmailag sokra tartottam, akiktől tanulni lehetett, akik előrébb vitték volna a világot, a rendszer egyszerűen kivetette magából. Aztán ránéztem a politikára, és pontosan ugyanezt láttam ott is.
Sokáig próbálta megmagyarázni magának a folyamatokat.
Kerestem a mestertervet. Azt hittem, biztos van valami nagy stratégia, amit én nem látok. Hogy majd egyszer kiderül, hogy ez valójában egy zseniális terv. Aztán egy idő után rájöttem, hogy nincs itt semmiféle mesterterv. Kóklerkodás van.
„Egy ponton rájöttem, hogy én is csak panaszkodom.”
A családja eleinte egyáltalán nem örült annak, hogy közéleti szerepet vállalna. Különösen a felesége fogadta fenntartásokkal az ötletet.
Amikor először hazamentem azzal, hogy a többiek szerint el kellene indulnom képviselőjelöltként, rám nézett, és azt mondta: Biztos, hogy nem.
Másfél hónap telt el, mire a család elfogadta, hogy valóban komolyan gondolja.
Végül úgy egyezett bele, hogy azt mondta: jó, add be a jelentkezést, úgyis kizárt, hogy egy ötvenkét éves pasi, aki huszonkilenc éve bankban dolgozik, legyen a legalkalmasabb.
Beszélgetésünk során többször visszatér arra, hogy számára ez nem klasszikus politikai döntés volt, hanem inkább egy belső erkölcsi konfliktus következménye.
Nagyon nem szeretem azokat az embereket, akik panaszkodnak, de utána nem csinálnak semmit. És egy ponton rájöttem, hogy én is pontosan ugyanezt csinálom. Panaszkodom az oktatásra, az egészségügyre, arra, hogy merre halad az ország, de közben nem teszek semmit.
A döntésben a fia is fontos szerepet játszott. Többször említi, hogy az egyik legerősebb motivációja a gyermeke jövője volt.
Az volt bennem, hogy ha most nem történik változás, akkor mit fogok mondani neki tíz év múlva, amikor megkérdezi: Apa, ti mit tettetek azért, hogy ez ne így legyen?
Miközben ma már országosan ismert politikai szereplő, saját magára továbbra sem politikusként tekint.
Én ezt a politika szót egyszerűen kitöröltem a fejemből. Inkább úgy tekintek erre, mint egy válságstábra. Egy olyan csapatra, amelyik megpróbál megmenteni egy céget az összeomlástól.
A banki háttér itt is erősen visszaköszön a gondolkodásában. Szerinte az ország előtt álló egyik legnagyobb feladat valójában kultúraváltás lesz.
A feladatunk a változás lesz. Egy kultúraváltás. Az pedig, hogy ebben mennyi ideig tudunk dolgozni, azon múlik, hogy az emberek meddig hiszik el, hogy amit csinálunk, az valóban hasznos.
Az egyik legerősebb gondolata talán az volt, amikor arról beszélt: szerinte 2026-ban Magyarországon nem politikai választás történt, hanem erkölcsi.
Nem lehet jobb- vagy baloldali kérdés, hogy mit csinálunk a közpénzzel. Hogy ellopjuk vagy az emberek javára használjuk. Nem lehet jobb- vagy baloldali kérdés az sem, hogy mi történik a gyerekekkel az intézményekben.
„Óriási komfortzónán kívüli helyzet volt”
Közben meglepően sokat beszél félelemről és bizonytalanságról is. Arról, milyen érzés volt először kiállni nyilvánosan emberek elé.
Óriási komfortzónán kívüli helyzet volt. Nagyon diszkomfortos volt először kiállni és arccal vállalni azt, hogy én vagyok. Sokszor megfordult a fejemben, hogy biztos akarom‑e ezt.
Azt mondja, végül az emberektől kapott visszajelzések segítették át ezen az időszakon.
Persze volt, aki beszólt, de tízből kilenc ember vagy pozitív volt, vagy odasúgta, hogy “veletek vagyok, csak nem merem nyilvánosan vállalni”. Volt, aki meleg pogácsát hozott a hidegben. Ezek a pillanatok ott tartottak.
Különösen érdekes része a történetének, hogy mindezt még aktív banki vezetőként kezdte el.
Kivettem a szabadságomat, pultoztam a Nemzet Hangjánál, aztán másnap bementem a bankba, ahol tizenhatezer ember képzési rendszeréért feleltem.
Arra a kérdésre, hogy nem félt‑e a következményektől, meglepő választ ad.
Az elején összeszorított gyomorral mentem be dolgozni. Aztán egy idő után lett benne valami kis zsiványságérzés is. Hogy igen, itt ülök köztetek, végzem a munkámat, közben pedig csinálok valami teljesen mást is.
A korrupcióval kapcsolatban különösen markáns véleménye van.
Nekem teljesen abszurd volt, amikor emberek azt mondták: “Már az is jobb lesz, ha kevesebbet lopnak.” Nem. Nincs olyan, hogy kevesebbet lopunk. A korrupciót nullázni kell.
A beszélgetés végére egyre inkább az rajzolódik ki, hogy számára ez az egész nem karrierprojekt. Sokkal inkább személyes ügy.
Ha ez négy évig tart, akkor négy évig. Utána visszamegyek a civil pályámra és folytatom az életemet. De valakinek el kell indítania ezt a változást.
És talán itt válik igazán érdekessé a története. Mert miközben politikusként beszélünk róla, valójában sokkal inkább egy olyan ember portréja rajzolódik ki, aki életközépen egyszer csak úgy döntött: nem akar tovább kívülálló maradni a saját korában.
