Íróként és két gyermek anyjaként nem tehetem meg, hogy homokba dugom a fejem. A világrend átalakulása nemcsak az államférfiak (ha még vannak ilyenek…) és politikusaik ügye — a nőknek is érteniük kell, milyen világ születik körülöttünk. Gyenge-Rusz Anett nőnapi gondolatmenete a világpolitika 2026-os történésekről.
A történelem ritkán jelenti be előre, hogy korszakváltásra készül.
Nem kondítja meg a közelgő vész harangját, csak az egyre sűrűsödő hírek, válságok, bel- és külügyi konfliktusok sejtetik, hogy valami más lett. Már ha ezekre odafigyelünk. A változás észrevétlenül kúszik be hétköznapjainkba, mi pedig — ahogyan az idők során mindig tettük — alkalmazkodunk. Jóval később, amikor a jelenünkből nem marad más, mint néhány évszám, valaki visszatekint és megnevez egy napot. Egy új korszak, egy másfajta világrend kezdetét.
Egyre biztosabban érzem úgy, hogy éppen egy ilyen korszakba lépünk, mi több, talán már benne is vagyunk.
A világ több pontján egyszerre zajlanak fegyveres konfliktusok, gazdasági háborúk és geopolitikai erőpróbák.
A 2014 óta tartó orosz-ukrán ellentétek eredményeként, 2022 februárjában háború tört ki a két ország között. A Közel-Keleten már régóta a fegyverek nyelvén folyik a kommunikáció(?) Ázsiában pedig egyre nyíltabb a nagyhatalmi rivalizálás. Ezt tetézi az USA intervenciója Venezuelában, és a néhány nappal ezelőtti támadás Irán ellen.
A világgazdaság kezd blokkokra szakadni, a technológia stratégiai fegyverré válik, a geopolitikai térkép pedig a szemünk láttára rajzolódik újra.
Egyes történészek ma már nemcsak általános párhuzamokat emlegetnek, hanem konkrét, éles megállapításokat is tesznek arra vonatkozóan, hogy a jelenlegi nemzetközi rendszer mennyire emlékeztet a 20. század válságos időszakaira. A brit történész, Niall Ferguson egy 2023-as elemzésben figyelmeztetett, hogy a globális nagyhatalmi versengés — különösen az Egyesült Államok és Kína között — sok tekintetben az új hidegháború logikáját követi. Ezzel olyan geopolitikai helyzetet hozott létre, amely „szinte már világrendszeri konfliktushoz” hasonló szerkezetet mutat.
A francia antropológus, történész, Emmanuel Todd is évek óta beszél arról, hogy az ukrán háború, a nagyhatalmak között folyó rivalizálás már túllépett a regionális konfliktus határán, és szélesebb, globális gazdasági és stratégiai összecsapássá vált. Egyes olvasatokban ez akár a harmadik világháború kezdeteként is értelmezhető.
Mindez, persze nem jelenti azt, hogy a kutatók és politikai elemzők egységesen kijelentenék: egy klasszikus, teljes kiterjedésű világháború zajlik jelenleg.
Ugyanakkor a nagyhatalmak közötti strukturális versengés és a válságos geopolitikai dinamika felismerése arra utal, hogy a nemzetközi rend átalakulása és a rendszerszintű konfliktus potenciálja egyre inkább a szakmai diskurzus tárgya.
A történelem nem feltétlenül ismétli mechanikusan önmagát.
A 21. század háborúi ugyanis már nem hadüzenetek küldözgetésével kezdődnek, sokkal inkább jellemzőek a szankciók, kibertámadások, a proxyháborús felállások és az információs hadviselés. A formák változnak, de a tét ugyanaz marad:
Hatalmat gyakorolni és befolyásolni a világrend szabályait.
A háború természetéről nagyon pontos képet ad Jászberényi Sándor, író, újságíró, a 24.hu kapcsolódó cikkeinek szerzője, aki évek óta konfliktuszónákból tudósít. Írásaiban visszatérő gondolat, hogy a háború sokáig láthatatlan marad azok számára, akik távol élnek tőle. A front eseményei először a hírekben jelennek meg, és csak később a mindennapi valóságban. A háború — Jászberényi tapasztalata szerint — alattomosan férkőzik a közelünkbe, miközben sokan még azt ismételgetik: ez velünk úgysem történhet meg.
Európa éppen ebben a történelmi pillanatban keresi a helyét.
Erről, vagyis a “szuverén Európa” dilemmájáról ír a HVG‑n megjelent, legfrissebb elemzésében Techet Péter. A politikai elemző szerint, a kontinens 1945-öt követően még nem állt ilyen összetett kihívás előtt: háború zajlik a szomszédságában, a globális gazdaság új blokkokra szerveződik, miközben az európai integráció belső vitákkal küzd. A cikk egyik kulcsgondolata szerint Európa „talán 1945 óta nem volt ilyen válságos helyzetben”.
A kérdés tehát a következő.
Lesz‑e annyira erős Európa, hogy képes legyen saját sorsáról dönteni. A szuverén Európa gondolata, amellett, hogy intézményi kérdés és geopolitikai stratégia, komoly dilemmát is felvet.
Vajon a kontinens megtudja védeni önnön erejéből a biztonságát, gazdaságát és politikai stabilitását az egyre zordabb világpolitikai feltételek és kihívások mellett?
Ebben a történetben Magyarország sem figyelheti páholyból az eseményeket. Az a közép-európai ország, amelynek történelmében számtalanszor bebizonyosodott, a geopolitika nem elméleti játék. A nagyhatalmi erőterek mozgása nálunk mindig is nagyon valós következményekkel járt. Hol gazdasági válság formájában, hol politikai feszültségekben, hol pedig sokkal súlyosabb módon. Ma jól élünk, és a kollektív tudatból kezdenek kikopni a háborús tapasztalatok.
Egyre kevesebben értik, vagy segíthetnek megérteni, hogyan ne vegyük ezt magától értetődő állapotnak.
Itt is felvetődik a kérdés: képesek vagyunk‑e emelt fővel összefogni, hogy megtartsuk viszonylagos szabadságunkat, vagy ismét fejet hajtunk, és ZS-kategóriás csatlósként várjuk az utasításokat, majd a ránk szabott ítéletet.
Éppen ezért íróként, nőként és anyaként sem tehetem meg, hogy ne vegyek tudomást arról, miként formálódik a világ. Ha van eszközöm arra, hogy szóljak, akkor kötelességem használni.
Mert a geopolitika most még a férfiak tárgyalóasztalain dől el. A világrend változásait azonban a családoknak, az anyáknak, a hétköznapok biztonságáért felelősséget érző nőknek is látni és értelmezi kell. Ha pedig látjuk, mi történik körülöttünk, akkor beszélnünk is kell róla.
A történészek egyszer majd nevet adnak ennek a korszaknak. Akkor felmerül a kérdés:
vajon mi, akik benne éltünk, időben felismertük‑e…
