Minden évben eljön az a nap, amikor Amerikában egyszerre sül milliónyi pulyka, és az emberek legalább egy napra elfelejtenek panaszkodni. Legalábbis a filmekben. Ugyanis ilyenkor ők a hálaadás napját ünneplik. Egy napot, ami nem a hódításról, nem a politikáról, hanem egyszerűen csak az életről szól. Ilyenkor, miközben a közösségi oldalaimat ellepik a tökéletesen ropogós pulykák, mindig felmerül bennem a kérdés:
nekünk, magyaroknak miért nincs egy napunk a hálára?
Na de nézzük is, hogy mi ennek a kultúrája és honnan is jön valójában ez a hálaadás dolog. A hálaadás története egészen más, és nem úgy, mint a Valentin nap vagy Halloween nem egy PR-os álma, hanem egy egészen régi és valós sztori. Röviden összefoglalva egy közös étkezésre vezethető vissza, amikor 1621-ben az angol telepeseket a wampanoag indián törzs segítette túlélni az első dermesztő telet. A betakarítás után hálából együtt ültek le enni – ez lett az első hálaadás. Később George Washington nemzeti ünneppé tette, Abraham Lincoln rendszeresítette, Franklin D. Roosevelt pedig végleg rögzítette:
minden évben november negyedik csütörtökén.
De nem mindenkinek ünnep ez a nap. Az őslakos közösségek számára a hálaadás egy emlékeztető is arra, hogy a történelem nem volt mindenkivel kegyes. Sok helyen ilyenkor nemzeti gyásznapot tartanak, és talán pont ettől lesz ez az ünnep igazán emberi: attól, hogy a hálát nem takarja el a tagadás, hanem kiegészíti az emlékezés.
A hálaadás napi pulyka csak ürügy, a lényeg az együttlét
Amerikában a hálaadás talán kicsit úgy is működik, mint a karácsony előjátéka. A családok ilyenkor hazautaznak, együtt főznek, vitatkoznak, nevetnek és igen, néha sírnak is. A tévében megy az amerikai foci, a konyhában meg az élet. A pulyka illata keveredik a sütőtökös pitével, és mindenki próbál hálás lenni. Ez az egész nem csak az ételről szól. Hanem arról, hogy megállunk egy pillanatra, és kimondjuk egymásnak és magunknak: „Köszönöm, hogy itt vagy. Köszönöm, hogy vagyok.”
Az én családomban természetes, hogy hálásak vagyunk, valamint az is, hogy ünnepeljük a hálaadást. Azonban sokakból ellenszenvet vált ki, és nem értik, hogy miért kell egy másik nemzet ünnepét átvenni. Azonban az én olvasatomban ez csupán az ünnep átvételét jelenti, hanem a hálaadás fontosságát, amit nap, mint nap gyakorolnunk kellene.
Ez a nap kicsit más, mint a többi. Nem is karácsony, nem is megszokott és kötelezően erőltetett ünnep. Hanem egy nap, amikor tudatosan odafigyelek magamra és a körülöttem lévőkre.
Persze, tudom… mindennap így kéne. Azonban a mókuskerékből kiszakadni szinte lehetetlen, amikor Magyarország nagy része a mindennapos megélhetésért küzd. Olyankor, amikor nincs, olyankor nagyon nehéz kedvesnek és türelmesnek lenni.
A magyar miért nem vagy miért nem úgy ad hálát?
Én azt látom, hogy mi magyarok inkább megemlékezni szoktunk, nem ünnepelni. A legtöbb piros betűs napunk valamilyen veszteséghez, harcokhoz vagy gyászhoz kötődik. Fontos, persze. De néha kellene egy nap, amikor nem a múltat siratjuk, hanem a jelent éljük meg. Nem kéne hozzá semmi extra: csak egy vacsora, pár gyertya, egy kis figyelem egymás felé.
Lehet, hogy nálunk a hála nem hagyomány, hanem sokkal inkább szándék kérdése.
Nem kell Amerikáig menni, hogy hálát tudjunk adni. Lehet ez egy forró tea egy baráttal. Egy „bocs, hogy bunkó voltam” üzenet, vagy csak annyi, hogy ma nem panaszkodsz. Én idén a pulykasütés mellett listát írok. Olyan dolgokról, amikért hálás vagyok: a családomért, a munkámért, a barátaimért, a testemért, a békémért. És azért is, hogy ezt most leírhatom. Ha minden magyar ember írna egy ilyen listát, talán másnap már egy kicsit könnyebb lenne ez az ország. Hiszem, hogy a hála érzése segít előrébb jutni a mindennapokban.
Nem kell hozzá zászló, törvény vagy elnöki beszéd. Elég, ha esténként megállunk egy pillanatra, és azt mondjuk: köszönöm. Nem a Facebookra, nem a világnak, csak magunknak és egymásnak. Lehet, hogy nálunk nincs hálaadás a naptárban, de ha egy kicsit jobban figyelünk egymásra, talán nem is kell.
Boldog és hálával teli ünnepi időszakot kívánok mindenkinek!