Tevé­keny napok van­nak mögöt­tem. Az ünne­pi készü­lő­dést idén elég korán kez­dem. Úgy kép­ze­lem meg­va­ló­sí­ta­ni, hogy min­dent a helyé­re teszek. Min­dent. Azon­ban néha van­nak olyan pon­tok, ami­kor a múl­tat penész­vi­rág árnyé­kol­ja, ami­től sza­ba­dul­ni bár nem lehe­tet­len, de nehéz. Gyen­ge-Rusz Anett való­ság­hű novel­lá­ja követ­ke­zik.

Penész­vi­rág — novel­la

Kez­det­ben a lakás­ra kon­cent­rá­lok. A nap­pa­li­ban és a gye­rek­szo­bá­ban új helyet kap­nak a beren­de­zé­si tár­gyak, aztán jön­nek sor­ban a kony­há­ban a műanyag étel­hor­dók, a gard­rób­ban az őszi ruhák, az elő­szo­bá­ban az elhor­dott cipők. És végül a köny­vek, ame­lyek alig fér­nek már a szek­ré­nyen meg a pol­co­kon. Bevá­sár­ló­szaty­rok­ba pako­lom, majd egy­más tete­jé­re helye­zem őket a kam­rá­ban. Ide­ig­le­nes meg­ol­dás, de egy­elő­re meg­te­szi.

Amíg készül a reg­ge­li, igyek­szem elbi­zony­ta­la­ní­ta­ni magam a garázs ügyé­ben. Nagy falat len­ne most, ami­kor bor­zasz­tó hideg lett az idő. De kép­te­len vagyok elen­ged­ni a rend­ra­ká­si meg­győ­ző­dé­se­met, sőt a fér­je­met is ráve­szem, hogy segít­sen. Rég­óta élünk már itt, ren­ge­teg hol­mit hal­moz­tunk fel a kocsi­be­ál­lón. A fal­hoz támaszt­va egy cso­mó doboz és poros papír­tás­ka, kará­csony előtt jó len­ne szor­tí­roz­ni őket. Reg­ge­li után, ami­kor a gye­re­kek átmen­nek a nagy­szü­lők­höz, hoz­zá­kez­dünk.

Köze­lebb­ről néz­ve, a hal­maz sok­kal nagyobb volt, mint ami­re emlé­kez­tem.

Ha tüze­te­sen átvizs­gá­lunk min­dent, soha nem vég­zünk. El kell dön­te­ni, ala­po­sak, vagy gyor­sak sze­ret­nénk len­ni. Fel­eme­lem a leg­ki­sebb dobozt, meg­rá­zom, pró­bá­lom kita­lál­ni, mi lehet ben­ne. Néhány másod­perc után, bon­tat­la­nul a sze­mét­tá­ro­ló­ba dobom. A töb­bi­vel is így teszünk, de

engem egy­re job­ban fruszt­rál, hogy anél­kül dobál­juk ki a pené­szes, lera­gasz­tott dobo­zo­kat, hogy meg­néz­nénk, mi van ben­nük.

Jól hala­dunk, de ami­kor a garázs végé­ben az egy­más­ra rakott dobo­zok közül le aka­rom emel­ni a leg­fel­sőt, meg­tor­pa­nok. Nagyon nehéz, segít­sé­get kell kér­nem a fér­jem­től. Csak úgy puf­fan a járó­la­pon a súlyos cso­mag, de csö­röm­pö­lést nem lehet hal­la­ni. Egy kés­sel fel­sza­kít­juk a ragasz­tó­sza­la­got. Köny­vek.

Gye­rek­ko­ri emlé­ke­ink, ősré­gi mese­köny­vek, sokat olva­sott köte­tek. Átfor­gat­juk és lepo­rol­juk őket, majd elha­tá­roz­zuk, hogy tisz­ta dobo­zok­ba tesszük és elvisszük min­det a nem­ré­gi­ben elhunyt nagy­szü­le­im üres házá­ba. Jobb helyük lesz ott, amíg új pol­co­kat szer­zünk, vagy nagyobb lakás­ba köl­tö­zünk. A fel­ső két sor egé­szen jó álla­po­tú.

Az alsó sor­ral jön a feke­te­le­ves.

A vas­tag penész miatt kesz­tyű­vel fog­juk meg a pél­dá­nyo­kat. Egye­sé­vel kéz­be veszem a köte­te­ket, a tisz­tá­kat a fér­jem­nek adom, aki átrak­ja őket egy másik kupac­ba. Mind­ket­ten hoz­tunk fon­tos dara­bo­kat a közös éle­tünk­be, de vala­mennyi­ük olyan régen lapult már a lezárt táro­lók­ban, hogy azt sem tud­juk, kié.

Amit nem lehet meg­men­te­ni, azt kidob­juk.

Méreg­zöld, kemény­fe­de­les köny­vet tar­tok magam előtt. Elő­ször a meg­men­tett dara­bok közé aka­rom ten­ni, de aztán ész­re­ve­szem, hogy az egyik sar­ka pené­szes. Lehú­zom a kesz­tyűm és bele­nyú­lok, tud­ni aka­rom, mek­ko­ra kárt oko­zott a fedő­lap­ban. A penész tapin­tá­sa puha, de ned­ves, a sza­ga gyo­mor­for­ga­tó. Nem bírom. A sze­mét­tá­ro­ló­hoz viszem, de meg­gon­do­lom magam, vissza­for­du­lok és az össze­gyűj­tött torony tete­jé­re rakom. Lehet, hogy ez a fér­jem pél­dá­nya, talán még hely­re­hoz­ha­tó. Miu­tán kisö­pör­jük a garázst, még egy­szer átnéz­zük a kivá­lo­ga­tott köny­ve­ket. Lapoz­ga­tunk, nevet­gé­lünk, nosz­tal­gi­á­zunk. A méreg­zöld az utol­só. A fér­jem moz­du­la­tá­ból látom, hogy fel­is­me­ri. Kinyit­ja, néhány másod­per­cig jár a sze­me a lapo­kon, majd rám néz:

– Kitép­jem?

Azon­nal tudom, miért kér­de­zi. Koráb­ban már kidob­tunk egy köny­vet, azt is az első oldal miatt. Azóta sok idő telt el, pont annyi, hogy ne kell­jen pár sorért a tel­jes köte­tet fel­ál­doz­ni. A fér­jem nem tehet róla, hogy az írt bele, aki. De annak a pár sor­nak men­nie kell. Most. Egy kicsit fur­dal a kíván­csi­ság, de én ugyan el nem olva­som. Van elkép­ze­lé­sem, mi áll­hat raj­ta, a gyom­rom is össze­rán­dul tőle. A fér­jem kisza­kít­ja, össze­gyű­ri és a kuká­ba dob­ja azt az össze­fir­kált első oldalt. A jóko­ra gala­csin kop­pan a kiszu­pe­rált lomok tete­jén.

Hiá­ba a kesz­tyű és a kéz­mo­sás, az ujja­i­mon még este is érzem a sza­got. De mind­egy, mert jó lefe­küd­ni a tudat­tal, hogy egy picit megint nagyobb lett a rend. A men­tett régi-új köny­vek meg­ta­ka­rít­va szá­rad­nak az asz­ta­lon. Ott van a zöld­bo­rí­tós is. A fér­jem a kana­pén olvas, a gye­re­kek újra itt­hon, a szo­bá­juk­ban. A kime­rült­sé­gem a garázs­pro­jekt és az érke­ző hideg­front hatá­sa lehet. Az elal­vás előt­ti utol­só pil­la­nat­ban fel­vil­lan a sze­me­tes­ben lan­do­ló gala­csin képe. Most ki tudom betűz­ni a raj­ta sze­rep­lő rövid írást:

„Tudd, hogy nagyon sze­ret­lek. Tör­tén­jék bár­mi, össze­tar­to­zunk, örök­ké együtt leszünk.”

Aztán szer­te­fosz­lik a kép.

Miu­tán lehu­nyom a sze­mem, a sze­mét­tá­ro­ló sötét­jé­ben zörög­ni kezd vala­mi. Fel­csa­pó­dik a fede­le. A gala­csin végig­gu­rul a lép­cső­há­zon, fel az eme­let­re. Tom­pa puf­fa­nás­sal neki­ütő­dik a bejá­ra­ti ajtó­nak, és meg­áll. Fel­ke­lek. Sötét van, már min­den­ki alszik. A bejá­rat­hoz megyek. Kiné­zek a kukucs­ká­lón. A folyo­són ég a vil­lany, egy nő áll az ajtó előtt. Kezé­ben össze­gyűrt papír­lap. Rög­tön fel­is­me­rem. Önelé­gült és gyö­nyö­rű. Gön­dör haja lazán omlik a vál­lá­ra, és hiá­ba van hideg a folyo­són, ő len­ge nyá­ri ruhát visel. Szép arcá­nak íves szem­öl­dö­ke és szé­les­re húzó­dó moso­lya ad töké­le­tes kere­tet, csak a sze­mé­ben ül vala­mi bete­ges csil­lo­gás. Tudom, hogy örül, ami­ért én kóco­san, gyű­rött kön­tös­ben nyi­tok neki ajtót, ráadá­sul a sötét­ben csak a régi szem­üve­ge­met kap­tam fel a komód­ról, ami­nek kar­cos a len­csé­je. Sem­mi hason­ló­ság nincs ben­nünk. Csak a nevünk. És ez min­dig ide­ge­sí­tett. Kiül­he­tett az arcom­ra a gyű­lö­let, mert fel­húz­za a szem­hé­ját és meg­le­pet­ten rám szól:

– De hát te hív­tál!

Fél­re­ál­lok, been­ge­dem. Dühös vagyok, mert iga­zat beszél. El kel­lett jön­nie ennek a pil­la­nat­nak, ami­kor mi ket­ten talál­ko­zunk, ami­kor hús-vér való­já­ban, közel­ről lát­ha­tom azt az embert, aki három éven át meg­ke­se­rí­tet­te a házas­sá­go­mat. Aki tönk­re­tet­te a min­den­nap­ja­i­mat. Leül­te­tem az ebéd­lő­asz­tal­nál. Öntök magunk­nak egy-egy pohár vizet, aztán én is leülök. Vele szem­ben.

Soha nem tud­ta kiver­ni a fejé­ből azt a fér­fit, aki­vel össze­kö­töt­tem az éle­te­met, min­dent meg­tett, hogy vissza­hó­dít­sa őt.

Az első váran­dós­sá­gom alatt kez­dő­dött. Ami­kor a leg­se­bez­he­tőbb vol­tam. Har­col­nom, ver­sen­ge­nem kel­lett vala­ki­ért, aki egy­szer már engem válasz­tott. Mind­ezt egy, majd két gyer­mek­kel az éle­tünk­ben. A fér­jem engem sze­re­tett, de a másik sem eresz­tet­te. Tehe­tet­len vol­tam és távo­lod­ni kezd­tem. Az egész­ből aztán nem lett sem­mi, még­is évek­be telt, mire sike­rült fel­töl­te­ni a köz­tünk lévő űrt. De az érzés, hogy vala­mi hiány­zik, vala­mi nincs rend­ben se a szek­ré­nyek­ben, se a kam­rá­ban, se a garázs­ban, meg­ma­radt.

– Aznap, ami­kor meg­szül­tem a kis­lá­nyo­mat, gra­tu­lál­tál. De nem a gye­rek­hez. Ez inkább köszö­net volt. Így köszön­ted meg, hogy a szü­lés­sel eláll­tam az utad­ból, és amíg én a kór­ház­ban vagyok, te meg­pró­bál­hatsz szét­tárt lábak­kal a helyem­re feküd­ni.

Nem felel. Csak fel­áll, és az ajtó­hoz megy.

Egy per­cig der­med­ten ülök, alig hiszem a tör­tén­te­ket. Aztán utá­na futok. Nincs kint sen­ki, de meg­lá­tom a föl­dön a gala­csint. Fel­ka­pom, a sze­mét­tá­ro­ló­hoz sie­tek vele. Bele­do­bom és rácsu­kom a fede­let. Aztán vissza­fek­szem az ágy­ba.

Korán ébre­dek. Vaco­gok a fáradt­ság­tól. Fél­álom­ban teszem fel kávét, és azon gon­dol­ko­dom, mitől vagyok ilyen kime­rült, ami­kor meg­lá­tom a két vizes­po­ha­rat az asz­ta­lon. Ekkor kez­de­nek deren­ge­ni az éjje­li ese­mé­nyek. Kimegy az erő a lábam­ból, leülök. A kávé illa­tá­ra meg­je­le­nik a fér­jem.

– Rossz éjsza­kád volt?

Elmo­so­lyo­dom, csak annyit mon­dok:

– Hülye­sé­ge­ket álmod­tam…

A meleg kávé átjár­ja a tes­tem, kez­dek magam­hoz tér­ni. Meg­sza­go­lom az ujja­mat. Már nem érzem a penészt. Ráné­zek a zöld­fe­de­les könyv­re. Az is meg­szá­rad las­san. És ha nem, hát újra­köt­tet­jük.

Gyen­ge-Rusz Anett