Decem­ber 3‑a a fogya­té­kos­ság­gal élők világ­nap­ja. Egy nap, ami­kor a figye­lem közép­pont­já­ba kerül­nek azok az embe­rek, akik nap mint nap bizo­nyít­ják, hogy a tel­jes élet nem a kor­lá­tok hiá­nyán, hanem a lehe­tő­sé­gek fel­is­me­ré­sén és a kitar­tás ere­jén múlik. Ez a nap nem csu­pán az érzé­ke­nyí­tés­ről szól, hanem arról is, hogy meg­mu­tas­suk: a tár­sa­da­lom sok­szí­nű­sé­ge érték, amely­ből mind­annyi­an tanul­ha­tunk.

A sze­ge­di szü­le­té­sű Tóth Károly két­dip­lo­más kere­kes­szé­kes tánc­mű­vész. Köz­vet­len, jókedé­lyű fia­tal­em­ber. Három hóna­pos korá­ban egy lejárt sza­va­tos­sá­gú gyer­mek­vak­ci­na követ­kez­té­ben ideg­rend­sze­ri sérü­lést szen­ve­dett, amely a moz­gás- és beszéd­köz­pont­ját érin­tet­te. Mind­ez azon­ban nem aka­dá­lyoz­za meg abban, hogy tel­jes érté­kű, aktív éle­tet éljen.

Károly több terü­le­ten is dol­go­zik, folya­ma­to­san alkot,  alig akad sza­bad per­ce a nap­tá­rá­ban, és ma már olyan szak­mai és művé­sze­ti pályát tud­hat maga mögött, amely sok ép ember szá­má­ra is rit­ka. 

Kar­csi közel húsz éve fog­lal­ko­zik tánc­cal. Szá­má­ra a moz­gás egy­szer­re önki­fe­je­zés, kül­de­tés és a tár­sa­dal­mi pár­be­széd egyik leg­erő­sebb for­má­ja. Az Art­Man Moz­gás­te­rá­pi­ás Művé­sze­ti Köz­hasz­nú Egye­sü­let és a Tánc­e­á­nia cso­port tag­ja­ként, vala­mint hazai és nem­zet­kö­zi pro­duk­ci­ók sze­rep­lő­je­ként folya­ma­to­san azon dol­go­zik, hogy a közön­ség ne csak egy elő­adót lás­son ben­ne, hanem egy olyan művészt, aki sérült­sé­gen és elő­íté­le­te­ken átível­ve képes hat­ni. Szó­ló­pro­duk­ci­ói, így a Más­kép­tánc vagy a Char­lie, illet­ve iko­ni­kus kala­pos­tán­ca mind azt bizo­nyít­ják, hogy a tánc esz­kö­ze­i­vel tabuk, félel­mek és szte­reo­tí­pi­ák old­ha­tók fel.

Művé­sze­té­ben és civil tevé­keny­sé­gé­ben egy­aránt cél­ja az elfo­ga­dás és a lát­ha­tó­ság elő­moz­dí­tá­sa. Kar­csi aktí­van dol­go­zik azon, hogy Magyar­or­szá­gon is kiala­kul­jon a sze­mé­lyi asszisz­ten­cia rend­sze­re, és saját pél­dá­ján keresz­tül mutat­ja meg, hogy min­den­ki­nek joga van a tel­jes, önál­ló élet­hez. Kál­mán­né Péli Ibo­lya gyógy­pe­da­gó­gus inter­jú­ja követ­ke­zik.

Az ENSZ 1992-ben nyil­vá­ní­tot­ta a fogya­té­kos­ság­gal élő embe­rek világ­nap­já­vá decem­ber 3‑át. Tóth Károly kere­kes­szé­kes tánc­mű­vésszel már készült egy inter­jú 2025. ápri­li­sá­ban, most a világ­nap alkal­má­ból egy újabb beszél­ge­tés­re vál­lal­ko­zott. Kar­csi most Német­or­szág­ban tar­tóz­ko­dik, ezért a beszél­ge­tés alatt kitért a mun­ka és az otta­ni élet tapasz­ta­la­ta­i­ra is. 

Tóth Károly Nürn­berg­ben

Kál­mán­né Péli Ibo­lya: Mivel fog­lal­ko­zol mos­ta­ná­ban?

Tóth Károly: Most egy ide­je Nürn­berg­ben élek és dol­go­zom. Egy nagy­sza­bá­sú elő­adás­ra készü­lünk. Decem­ber­ben lesz a bemu­ta­tó, decem­ber 12-én. Addig pró­bák van­nak. A pro­duk­ció címe: Nutc­ra­c­ker. Now,  magya­rul Dió­tö­rő: Most. A ren­de­ző Susan­na Cur­tis.

A mos­ta­ni pro­duk­ci­ó­ban van négy  ép tán­cos, egy ép szí­nész, egy siket tán­cos­nő és én. A művész­cso­port neve Every­Bo­dy. Hason­ló, mint az Art­man cso­port Magyar­or­szá­gon. Tudod, az Art­man­nak sokat köszön­he­tek. 

Az Art­Man Moz­gás­te­rá­pi­ás Művé­sze­ti Köz­hasz­nú Egye­sü­let művé­sze­ti, okta­tá­si és terá­pi­ás prog­ra­mo­kon keresz­tül sérült és ép embe­rek szá­má­ra nyújt fej­lő­dé­si, önis­me­re­ti és tánc lehe­tő­sé­get. Az Art­Man Egye­sü­let 2005-ben jött lét­re, hogy az akkor már műkö­dő Tánc­e­á­nia Együt­tes­nek egy hiva­ta­los kere­tet biz­to­sít­son.     

K.P.I.: Igen, emlí­tet­ted koráb­ban, hogy az Art­Man Egye­sü­let­nek milyen sokat köszön­hetsz. 

T.K.: Igen, velük indult a tán­cos kar­ri­e­rem. Most pedig az egyik jószol­gá­la­ti nagy­kö­ve­te vagyok az egye­sü­let Ink­lu­zív Jam elne­ve­zé­sű kam­pá­nyá­nak.

K.P.I.: Hogyan tel­nek a min­den­nap­ja­id? 

T.K.: Szó­val decem­ber 12-én lesz a pre­mi­er. Ebben a hónap­ban még Deb­re­cen­ben is lesz egy nyi­tó­elő­adás. Hódi Adri­enn haza­hí­vott még a pre­mi­er előtt néhány nap­pal, mert lesz egy elő­adás, amit nél­kü­lem nem tud­nak meg­csi­nál­ni. Decem­ber 7‑én vasár­nap lesz. 

Az új pro­duk­ci­ó­ra elég inten­zív a pró­ba­fo­lya­mat. Heten­te egy nap a pihe­nő­nap, a töb­bin pró­bá­lunk. Azért is tud inten­zív len­ni, mert itt van támo­ga­tás, és min­den­ki rá tud fókusz­ál­ni az elő­adás­ra. Az is különb­ség Magyar­or­szág és Német­or­szág között, hogy Német­or­szág­ban job­ban támo­gat­ják a művé­sze­ti pro­jek­te­ket. 

Aka­dály­men­te­sí­tés és elfo­ga­dás

K.P.I.: Kül­föl­dön nin­cse­nek nyel­vi nehéz­sé­ge­id? 

T.K.: Kicsi a világ, mert egyik sze­mé­lyi asszisz­ten­sem aki pár­szor jön csak,  ő tud is magya­rul.

Az angol­lal jól elő­re­ha­lad­tam, mert az itte­ni sze­mé­lyi asszisz­ten­sek  több­sé­ge csak ango­lul vagy néme­tül tud, bele vagyok úgy­mond kény­sze­rít­ve a nyelv­ta­nu­lás­ba. Így moti­vál­tabb vagyok, hogy igen­is hasz­nál­jam a nyel­vet. A német­ből sze­rin­tem vissza­jön­nek a sza­vak, mert álta­lá­nos isko­lá­ban hat évig csak néme­tet tanul­tam. A pró­ba­fo­lya­mat­ban sok német van, a néme­tet is hasz­nál­ják, az angolt is, miat­tam. Ezért egy kicsit keve­re­dik a két nyelv (az angol és a német).

Büsz­ke vagyok arra, hogy most már bevá­sá­rol­ni, tömeg­köz­le­ked­ni gond nél­kül tudok, a pró­bán az angol­lal fel­ta­lá­lom magam. Csak a bará­tok és a csa­lád hiá­nyoz­nak.

K.P.I.: Milyen segít­ség­re szá­mít­hatsz a kör­nye­ze­ted­től? Kik azok, akik a min­den­na­pok­ban támo­gat­nak?

T.K.: Sike­rült sze­mé­lyi asszisz­tenst talál­ni. Úgy látom, Német­or­szág­ban a sze­mé­lyi asszisz­ten­cia intéz­mé­nye job­ban ki van épít­ve. Ami­kor magya­rá­zom nekik, hogy nálunk Magyar­or­szá­gon nin­cse­nek meg az alap­jai, akkor álta­lá­ban cso­dál­koz­nak. Német­or­szág­ban több az aka­dály­men­tes hely, de itt is van­nak olyan bakik, ami nem embe­ri mulasz­tás vagy tévesz­tés, hogy elrom­lik pl. egy lift a vas­út­nál, és hóna­po­kig nincs meg­ja­vít­va. Ez bár­hol elő­for­dul­hat. Világ­szer­te van­nak ilyen prob­lé­mák.

K.P.I.: Hogyan látod, mennyi­re fel­ké­szült a tár­sa­da­lom a fogya­té­kos­ság­gal élő embe­rek elfo­ga­dá­sá­ra és befo­ga­dá­sá­ra?

T.K.: Ahogy tel­nek az évek, egy­re job­ban áll­nak hoz­zá az embe­rek, de azért szük­sé­ges meg­mu­tat­nunk minél több­ször magun­kat a tár­sa­da­lom szá­má­ra. Mi is folya­ma­to­san járunk isko­lai vetí­tés­re a Nyom­ik című film­mel, ami álta­lá­ban sike­res szo­kott len­ni. Főként közép­is­ko­lák­ba megyünk, de vol­tunk már cégek­nél is, aho­vá meg­hív­nak. 

K.P.I.: Akár koráb­ban, akár mos­ta­ná­ban volt olyan élmé­nyed, ami­kor sér­tő hatás ért? 

T.K.: Vol­tak olyan dol­gok, hogy vala­ki nem úgy szólt hoz­zám, de én nem rugó­zom sokat raj­ta, hamar elfe­lej­tem. Van egy mon­dá­som: ha vala­ki úgy viszo­nyul hoz­zám, az az ő baja. Csak saját magát pör­ge­ti be, én nem érek keve­seb­bet. 

Tanul­ha­tunk tőlük

K.P.I.: Sze­rin­ted mit tanul­hat a több­sé­gi tár­sa­da­lom a fogya­té­kos­ság­gal élő embe­rek­től?

T.K.: A több­sé­gi tár­sa­da­lom türel­met tanul­hat tőlünk, illet­ve azt, hogy meg kell pró­bál­ni a dol­go­kat más­képp  meg­ol­da­ni, vagy leg­alább meg­pró­bál­ni. Sok­szor még a segít­ség­ké­rés tudo­má­nyát is tanul­hat­ják tőlünk. Sokan, ami­kor meg­is­mer­nek, job­ban tud­nak kér­ni segít­sé­get ők is. 

Az az igaz­ság, hogy Magyar­or­szá­gon, mi, ebben a tán­cos-művész világ­ban elég keve­sen vagyunk. Min­dig is úgy érez­tem, hogy szá­mom­ra fon­tos a tánc, hogy ezzel a művé­sze­ti ággal tudok leg­in­kább hat­ni az embe­rek­re, a tár­sa­da­lom­ra. Én pedig pró­bá­lom kihoz­ni magam­ból, ami tőlem  kite­lik. Ha tet­szik, amit kép­vi­se­lek, támo­gas­sa­tok egy köve­tés­sel.

K.P.I.: Kar­csi, köszö­nöm, hogy időt szán­tál a beszél­ge­tés­re! Továb­bi sok sikert  és nagyon jó egész­sé­get kívá­nok!

Kál­mán­né Péli Ibo­lya

_{A fotó­kat Tóth Károly biz­to­sí­tot­ta szá­munk­ra.}