Lehet egy ünnep varázs­la­to­sabb nagy­ma­ma­ként, mint anya­ként volt? Igen, ha van időd meg­áll­ni, kap­cso­lód­ni és együtt nevet­ni egy uno­ká­val. Egy nő, aki most elő­ször éli meg a gye­rek­na­pot nagy­ma­ma­ként: vál­lal­ko­zó­ként, sza­ba­don, kiegyen­sú­lyo­zot­tan. Arról mesé­lek, hogyan hoz­ta vissza az uno­kám a gye­rek­nap vará­zsát az éle­tem­be – és hogyan teszi mind­ezt más dimen­zi­ó­ba az, hogy már nem roha­nó alkal­ma­zott­ként, hanem sza­ba­dabb vál­lal­ko­zó­ként vagyok jelen.  Iván­né Kósa Eri­ka, a Vir­tE­RA ala­pí­tó­já­nak meg­hitt írá­sa, mint nagy­ma­ma.

Reg­gel izga­tott készü­lő­dés, háti­zsák, sap­ka, uzson­na – de most elő­ször nem a saját gye­re­ke­im cso­mag­já­ba pako­lok. Az uno­kánk­kal indu­lunk majd, akit gye­rek­nap alkal­má­ból egy egész napos spor­tos ren­dez­vény­re viszünk – nem is akár­mi­lyen­re.

Nagy­pa­pa álma

A nagy­pa­pa nagy álma tel­je­sül ezzel a nap­pal: ha egy­szer fiú uno­ká­ja szü­le­tik, együtt men­nek majd a mun­ka­he­lye által szer­ve­zett sport­nap­ra.

Most itt az alka­lom, és én is része­se lehe­tek ennek az élmény­nek – nagy­ma­ma­ként, egy új sze­rep­ben, amit vál­lal­ko­zó­ként sok­kal nyu­god­tab­ban, kiegyen­sú­lyo­zot­tab­ban élek meg.

Gye­rek­nap

Régen anya­ként jelen­tet­te szá­mom­ra az apró meg­le­pe­té­se­ket, a kéz­zel készí­tett raj­zo­kat, a csa­lá­di sétá­kat, a fárad­ha­tat­lan játé­kot és azt a külön­le­ges érzést, hogy a nap csak róluk szól. Most viszont elő­ször élem meg ezt a napot nem­csak anya­ként, hanem nagy­ma­ma­ként is – és ez újra meg­töl­töt­te szí­ve­met a gye­rek­nap vará­zsá­val.

A Mi gye­re­ke­ink már fel­nőt­tek. Önál­ló, érté­kes nők let­tek, akik saját útju­kat jár­ják. Az élet aján­dé­ka pedig nem­ré­gi­ben egy kis uno­ka képé­ben érke­zett hoz­zánk – és vele együtt min­den meg­vál­to­zott. A min­den­na­pok új értel­met nyer­tek, és egy régi, elfe­le­dett érzés tért vissza: a tisz­ta, önfe­ledt örö­mé, amit csak a gye­re­kek tud­nak elő­csa­lo­gat­ni.

„Az uno­kák a ter­mé­szet aján­dé­kai azért, hogy az ember újra átél­je a cso­dát, amit a gyer­me­kek jelen­te­nek – csak most már nyu­god­tabb szív­vel és böl­csebb szem­mel.” (Isme­ret­len szer­ző)

Nagy­ma­má­nak len­ni önma­gá­ban is cso­da. De vál­lal­ko­zó­ként, ebben a sze­rep­ben len­ni – az már iga­zi aján­dék. Ami­kor még alkal­ma­zott­ként dol­goz­tam, gyak­ran túl­haj­szolt, idő­hi­á­nyos és fáradt vol­tam. Akko­ri­ban egy gye­rek­nap sok­szor csak logisz­ti­kai fel­adat volt: prog­ra­mot szer­vez­ni, min­dent idő­re elin­téz­ni, köz­ben fej­ben a hét­fői teen­dők­kel zsong­lőr­köd­ni. Most más. Most meg­en­ged­he­tem magam­nak, hogy iga­zán jelen legyek.

Min­den nap egy cso­da, újra meg­ta­nul­tam jelen len­ni

Nem együtt lakunk az uno­kánk­kal, így nem vagyunk részei min­den hét­köz­nap­nak – épp ezért külö­nö­sen nagy öröm, ami­kor egy-egy ilyen közös napot élhe­tünk meg. Ez a mos­ta­ni gye­rek­nap pedig iga­zán emlé­ke­ze­tes: nagy­pa­pa álma válik való­ra azzal, hogy együtt viszi a kis­fi­út a mun­ka­he­lye sport­nap­já­ra. Én pedig velük tar­tok – csen­des kísé­rő­ként, de tel­jes szív­vel jelen.

A vál­lal­ko­zói lét sok min­dent adott nekem, de talán a leg­fon­to­sab­bat most érzem iga­zán: sza­bad­sá­got és bel­ső nyu­gal­mat. Már nem az idő ellen har­co­lok, hanem az idő­vel együtt moz­gok. Nem kell meg­ma­gya­ráz­nom, miért van szük­sé­gem egy sza­bad pén­tek­re – egy­sze­rű­en meg­te­rem­tem magam­nak. És ebben a tér­ben sok­kal hite­le­seb­ben tudok kap­cso­lód­ni – nem­csak a csa­lád­tag­ja­im­hoz, hanem önma­gam­hoz is.

Ez az első gye­rek­nap, ami­kor nem a köte­le­zett­sé­gek, hanem a sze­re­tet vezé­relt. Nem a határ­idők, hanem a pil­la­na­tok szá­mí­tot­tak. Az uno­kám moso­lya újra meg­ta­ní­tott rácso­dál­koz­ni a világ apró cso­dá­i­ra. Arra, hogy egy fűbe dobott lab­da is lehet közös kaland, egy öle­lés pedig a nap fény­pont­ja.

Most kez­dő­dik egy új kor­szak az éle­tem­ben. Nem a roha­ná­sé, nem a meg­fe­le­lé­sé, hanem a kap­cso­ló­dá­sé. És ez a gye­rek­nap – az első uno­kás – örök­re emlé­kez­tet­ni fog arra, hogy a leg­fon­to­sabb dol­gok­hoz nem pénz, nem siker, csak idő és figye­lem kell. Ezek­ből pedig most vég­re jut bőven.

Ez a gye­rek­nap nem­csak az uno­kám­nak volt külön­le­ges, hanem nekem is – talán még inkább.

Rávi­lá­gí­tott arra, mennyit szá­mít az élet­sza­kasz, ami­ben vagyunk, és az a sza­bad­ság, ami­vel élni tudunk.

Vál­lal­ko­zó­ként ma már nem csu­pán az idő­met oszt­ha­tom be sza­ba­dab­ban, hanem a figyel­me­met és a sze­re­te­te­met is más minő­ség­ben adha­tom tovább. Nagy­ma­ma­ként újra élem azt, ami egy­kor elmúlt – csak most már nem a roha­nás­ban, hanem a jelen­lét csen­des örö­mé­ben. A gye­rek­nap így lett ismét azzá, ami iga­zán: a kap­cso­ló­dás, az öröm és az egy­más­ra figye­lés ünne­pé­vé.

„A gyer­mek­kor nem tart örök­ké, de az emlé­ke örök­re velünk marad.” (Char­lot­te Gray)

Tanul­ság szá­mom­ra: a leg­na­gyobb aján­dék, amit nagy­szü­lő­ként adha­tunk, nem tárgy, hanem az időnk, a figyel­münk és a sze­re­te­tünk; a vál­lal­ko­zói lét nem­csak mun­kát, hanem lehe­tő­sé­get is ad: arra, hogy való­ban jelen legyünk a szá­munk­ra fon­tos pil­la­na­tok­ban vége­ze­tül, de nem utol­só­sor­ba a gye­rek­nap leg­na­gyobb taní­tá­sa szá­mom­ra az, hogy min­den közö­sen meg­élt pil­la­nat­ból emlék lesz: kér­dés, hogy milyen minő­ség­ben élünk ben­ne?

Iván­né Kósa Eri­ka

_{Kiemelt kép for­rá­sa: Iván­né Kósa Eri­ka by Wake­Up Maga­zin}