Fel­eme­lő, ha egy tár­lat nem csu­pán kiál­lí­tott képek­ből és hoz­zá­juk ren­delt, magya­rá­zó fel­ira­tok­ból áll, hanem komp­lett uni­ver­zum érze­tét kel­ti. drMá­ri­ás vilá­gá­ban a fes­té­szet mel­lett a zene, az írás és a moz­gó­kép a folya­ma­to­san ala­ku­ló, egy­más­ba csú­szó alko­tói pra­xis része­i­ként van­nak jelen, és min­den érzék­szer­vünk­re hat­nak. drMá­ri­ás élet­mű­ve össze­tett: iro­ni­kus, dada­is­ta, gro­teszk, pop-artos és min­den ízé­ben ref­lek­tál a média által is fer­tő­zött poli­ti­kai, tár­sa­dal­mi való­sá­gunk­ra. Ez a szem­lé­let­mód pedig való­ság­gal beszip­pant­ja a láto­ga­tót — velem leg­alább­is ezt tet­te. Gyen­ge-Rusz Anett beszá­mo­ló­ja a drMá­ri­ás élet­mű-kiál­lí­tás meg­nyi­tó­já­ról.

A Godot Inté­zet­ben bemu­ta­tott, Éljen a dik­ta­tú­ra! című jubi­le­u­mi kiál­lí­tás, drMá­ri­ás több mint negy­ven­év­nyi alko­tói mun­ká­ját tár­ja fel, láza­dó, abszurd, iro­ni­kus, fáj­dal­mas, humo­ros hang­vé­tel­ben. A művész eddi­gi éle­té­nek hat évti­ze­dé­re tekint vissza, de a kiál­lí­tás nem pusz­tán csak a ret­ros­pek­ci­ót hajt­ja vég­re: kereszt­met­sze­tet nyújt, sűrít és túl­élé­si kézi­köny­vet ad.

drMá­ri­ás (Mári­ás Béla) Újvi­dé­ken szü­le­tett, a nyolc­va­nas évek jugo­szláv underg­round köze­gé­ben indult fes­tő­ként és zenész­ként. A kilenc­ve­nes évek ele­jén a dél­szláv hábo­rú kitö­ré­se­kor Magyar­or­szág­ra mene­kült, ahol a Tudó­sok zene­kar ala­pí­tó­ja­ként és kép­ző­mű­vész­ként vált meg­ha­tá­ro­zó alko­tó­vá. A 2000-es évek­től ala­kult ki jel­leg­ze­tes for­ma­nyel­ve, amely­ben kép és szö­veg egy­ség­ben, iro­ni­kus és gro­teszk módon ref­lek­tál poli­ti­ká­ra, hata­lom­ra és köz­élet­re. A művész mun­kás­sá­ga az álta­lam fogal­ma­zott beve­ze­tő mon­da­tok­nál jóval rész­let­gaz­da­gabb. Ebbe enged­tek mélyebb bete­kin­tést drMá­ri­ás élet­mű-kiál­lí­tás meg­nyi­tó­ján a művész­hez közel álló, őt tisz­te­lő sze­mé­lyek.

drMá­ri­ás élet­mű-kiál­lí­tás prog­ram­jai

Első­ként Peter Tomaž Dob­ri­la, a mari­bo­ri Kibla Kor­társ Mul­ti­mé­dia Művé­sze­ti Köz­pont veze­tő­je, a Velen­cei Bien­ná­lé kurá­to­ra, a Mari­bor Euró­pa Kul­tu­rá­lis Fővá­ro­sa pro­jekt vezér­igaz­ga­tó­já­nak beszélt. Sze­rin­te drMá­ri­ás pro­vo­ka­tív gesz­tu­sai nem öncé­lú­ak. Kri­ti­kai pozí­ci­ót kép­vi­sel­nek és a lélek­für­de­tés helyett kizök­ken­te­nek. A hata­lom műkö­dé­sét, az ideo­ló­gi­ák abszur­di­tá­sát, gro­teszk min­den­nap­ja­in­kat teszik lát­ha­tó­vá, továb­bá a néző fele­lős­sé­gé­re emlé­kez­tet­nek a világ tör­té­né­se­i­vel kap­cso­lat­ban.

Dob­ri­la külön hang­sú­lyoz­ta Bar­tók Béla szel­le­mi jelen­lé­tét. Ahogy Bar­tók­nál a nép­ze­ne, úgy drMá­ri­ás­nál a fes­té­szet a morá­lis állás­fog­la­lás, a poli­ti­kai és köz­éle­ti lét­ál­la­pot. Művé­sze­te állan­dó készült­ség­ben izzó front­vo­nal.

A szlo­vén dísz­ven­dég után Rocken­ba­u­er Zol­tán követ­ke­zett. A művé­szet­tör­té­nész sze­rint, a meg­nyi­tó idő­pont­ja az inf­lu­en­za­jár­vány miatt talán nem ide­á­lis, de ez mit sem vál­toz­tat a tényen, hogy drMá­ri­ás min­den idők egyik leg­job­ban doku­men­tált kor­társ magyar művé­sze. Har­minc önál­ló könyv, köz­tük öt vas­kos monog­rá­fia, a Tudó­sok zene­kar bake­lit­jei, kazet­tái és archív anya­gai bizo­nyít­ják, hogy a művész gon­dos­ko­dik élet­mű­ve köz­ért­he­tő és tovább­gon­dol­ha­tó mivol­tá­ról is.

Rocken­ba­u­er huszon­két per­ces mél­ta­tá­sát Kará­csony Ger­gely gon­do­la­tai követ­ték. Bár saját műér­té­sét ille­tő­en némi sza­bad­ko­zás­sal indí­tott, még­is fon­tos fel­is­me­rést sűrí­tett utol­só mon­da­ta­i­ba: drMá­ri­ás uni­ver­zu­má­ban dik­ta­tú­ra van, de azért job­ban járunk vele ott, mint a hét­köz­na­pi való­ság­ban, mert a kiál­lí­tá­son leg­alább tud­juk, hogy amit látunk, az tor­zí­tás.

Kará­csony Ger­gely, Buda­pest főpol­gár­mes­te­ré­nek sza­vai fel­sza­ba­dí­tó­an hatot­tak a jelen­lé­vők­re.

Mielőtt azon­ban elin­dul­tunk vol­na a tár­lat fel­fe­de­zé­sé­re, drMá­ri­ás is szólt rövi­den a közel 500 főre duz­zadt, őt ünnep­lő közön­ség­hez:

„Ez a leg­na­gyobb és leg­szebb fest­mény, mert rokon­lel­kek­re talál­tam. Repül­jünk föl­fe­lé, amennyi­re csak lehet, még ha meg is éget­jük a szár­nya­in­kat.”

Hatal­mas élmény volt a tömeg­gel elru­gasz­kod­ni a föld­től, de be kell val­la­nom, hogy csal­tam. A meg­nyi­tó kez­de­te előtt Lacz­ko­vich Bori­val, az álta­lam ismert leg­ven­dég­sze­re­tőbb kurá­tor­ral, kro­no­lo­gi­ku­san és tema­ti­ku­san már végig­re­pül­tünk a kiál­lí­tás sza­ka­sza­in.

drMá­ri­ás élet­mű-kiál­lí­tás ter­mei és tema­ti­ká­ja

Az első ter­mek a nyolc­va­nas évek láza­dó, pun­kos ener­gi­á­ját idé­zik meg, ezek a Jugo­szlá­vi­á­ban szü­le­tett mun­kák most elő­ször lát­ha­tók ilyen nagy­ság­rend­ben Magyar­or­szá­gon, sok közü­lük Szer­bi­á­ból érke­zett a tár­lat­ra. Az itt lát­ha­tó alko­tá­sok még a saját hang­ját kere­ső művész sza­bad­ság­vá­gyát feje­zik ki.

Ezt köve­ti a kilenc­ve­nes évek ele­jé­nek inti­mebb, líra­ibb idő­sza­ka, a csip­ke­te­rem, amely drMá­ri­ás kevés­bé ismert arcát mutat­ja meg. A gro­teszk hát­tér­be húzó­dik és teret ad az esen­dő­ség­nek. Ezek a képek átme­ne­tet adnak a két­ez­res évek­hez, ami­kor kiala­kul az a forma‑, kép- és szö­veg­vi­lág, amely ma a művész név­je­gyé­nek szá­mít. A követ­ke­ző terem­ben, az író­port­rék, majd a nem­zet­kö­zi és hazai poli­ti­ku­sok, dik­tá­to­rok, köz­sze­rep­lők gro­teszk figu­rái a nevet­sé­ges­sé válás folya­ma­tát mutat­ják meg, annál is inkább, mert drMá­ri­ás sok­szor gúnyos, miti­kus kör­nye­zet­ben ábrá­zol­ja őket.

A Godot négy­eme­le­tes mel­lék­épü­le­té­ben foly­ta­tó­dik a kiál­lí­tás.

Az alsó szin­ten a Tudó­sok zene­kar tör­té­ne­te tekint­he­tő meg pla­ká­tok és ins­tal­lá­ci­ók segít­sé­gé­vel, hiszen a negy­ven év zene­ka­ri múlt is az élet­mű szer­ves része. A máso­dik szint a papír­csip­ke képek és a poli­ti­kus­port­rék közöt­ti idő­szak­ban készült fest­mény­so­ro­za­to­kat mutat­ja be. A har­ma­dik eme­let Magyar Péter, a negye­dik pedig Orbán Vik­tor ábrá­zo­lá­sa­i­val telt meg. Ez a jelen­le­gi bel­po­li­ti­kát tekint­ve, nem is igé­nyel­ne továb­bi kom­men­tárt, ám az ábrá­zo­lás ennél mélyebb üze­ne­tet hor­doz. drMá­ri­ás itt ugyan­is nem sze­mé­lye­ket ábrá­zol, hanem poli­ti­kai sze­re­pe­ket, pro­jek­ci­ó­kat.

A har­ma­dik eme­let így egy még for­má­ló­dó jelen­sé­get jár kör­be, ahol a köz­éle­ti remény, az elvá­rás és a média­kép egy­más­ra vetül, a negye­dik eme­let pedig egy bebe­to­no­zott hatal­mi pozí­ció gro­teszk lenyo­ma­ta. A két terem egy­mást értel­me­zi, drMá­ri­ás mind­ket­tő­vel kap­cso­lat­ban ugyan­azo­kat a kér­dé­se­ket teszi fel: Hogyan válik egy ember­ből jel­kép? Mit kezd ezzel a tár­sa­da­lom? A reg­ná­ló minisz­ter­el­nök ter­mé­ben elhe­lye­zett sza­va­zó­fül­ke ins­tal­lá­ci­ó­ja, az egyet­len lead­ha­tó „igen” sza­va­za­tot kíná­ló sza­va­zó­lap­pal egy­szer­re abszurd és fáj­dal­ma­san igaz állí­tás.

A repü­lést köve­tő föl­det érés arra is rádöb­ben­tett, hogy az élet­mű humo­ra mögött végig ott húzó­dik a fáj­da­lom. Rocken­ba­u­er Zol­tán sza­va­i­ra jutot­tak eszem­be: drMá­ri­ás dik­ta­tú­rá­ban szü­le­tett, dik­ta­tú­rá­ban tanult, dik­ta­tú­rá­ban él, és lehet, hogy ez már nem fog vál­toz­ni. Az iró­nia az ő túl­élé­si stra­té­gi­á­ja, önvé­del­mi esz­kö­ze pedig a gro­teszk. Hoz­zá­ál­lá­sá­ban a punk atti­tűd is jelen van. Min­den­nel szem­be­megy, mint Johnny Rot­ten és John Lyn­don, miköz­ben folya­ma­to­san újra­gon­dol­ja saját sza­bad­sá­gát.

drMá­ri­ás a Kim Dzsong Un ünne­pi beszé­de című album­hoz kap­cso­ló­dó rövid esszé­jé­ben iro­ni­ku­san Kim Dzsong Un szá­já­ba adja a sza­va­kat: „az igaz­ság gyak­ran fáj”. A mon­dat nevet­sé­ges, de pon­tos. Önkén­te­le­nül is ennek men­tén válasz­tód­tak ki a ked­venc alko­tá­sa­im. Az Orbán Vik­tor álma — Ursu­la von der Leyen Fri­da Kah­lo műter­mé­ben című fest­mény lát­szó­lag a nő arcát vise­lő, lenyi­la­zott cso­da­szar­vast ábrá­zol­ja. A Dosz­to­jevsz­kij kár­tya­lap című kép az írót könnyed, játé­kos, szí­nes kör­nye­zet­ben lép­te­ti elő. De mind­ez csak lát­szat. Az Ursu­la-szar­vas és Dosz­to­jevsz­kij tör­té­ne­te ugyan­ar­ról beszél: a hata­lom — legyen poli­ti­kai, kul­tu­rá­lis vagy morá­lis — sze­ret jelen­té­se­ket kisa­já­tí­ta­ni, miköz­ben a lényeg min­dig kicsú­szik a kezei közül.

Az ünne­pi pezs­gő­zés után haza­in­du­lok.

Jól esik a friss leve­gő. Igyek­szem össze­gez­ni magam­ban a látot­ta­kat és hal­lot­ta­kat. A leg­erő­sebb tapasz­ta­la­tom a jubi­le­u­mi kiál­lí­tás­ról, hogy a képek nem illuszt­rál­nak. Meg­szó­lí­ta­nak. Mind­egyik­hez tar­to­zik egy abszurd hely­ze­tet fel­tá­ró tör­té­net. Nél­kü­lük a fest­mény nem tel­jes, velük együtt túl sok. Pont ez ben­ne a jó. És iga­za van Kará­csony Ger­gely­nek. Vég­re jól mutat vala­hol a dik­ta­tú­ra! Még­hoz­zá a Godot Inté­zet­ben, drMá­ri­ás képe­in. Mert ez nem a hata­lo­mé, hanem a művé­sze­té.

A 2026. janu­ár 29-én nyílt, Mári­ás Béla rend­kí­vü­li élet­mű­vét 1100 négy­zet­mé­te­ren bemu­ta­tó kiál­lí­tás ápri­lis 30-ig tekint­he­tő meg a Godot Kor­társ Művé­sze­ti Inté­zet­ben. Kurá­to­rok: Lacz­ko­vich Bor­bá­la, Kozák Gábor. Kurá­tor­asszisz­tens: Lukács Ger­gő.

Hálá­san köszö­nöm Bori­nak az újabb meg­hí­vást!

Gyen­ge-Rusz Anett