Május 17‑e a homofóbia, bifóbia és transzfóbia elleni világnap. Amikor elkezdtem foglalkozni a témával, úgy döntöttem, készítek egy felmérést, hogy hús-vér emberek véleményére alapozhassam a gondolkodásomat, hogyan is állunk most a másság elfogadásával, egyáltalán kell‑e még másságról beszélnünk az érintettek kapcsán. Nem „jó” vagy „rossz” válaszokat vártam, sokkal inkább arra voltam kíváncsi, hogyan gondolkodnak erről az emberek valójában, a saját tapasztalataik alapján. Gyenge-Rusz Anett írása.
Hol húzódnak a határok az elfogadásban?
Ma ez az egyik legmegosztóbb társadalmi kérdés. Meddig tart a tolerancia, mit jelent valójában az elfogadás, és miért ilyen nehéz úgy beszélni róla, hogy ne szítson parázs vitát az emberek között?
Számomra a téma azért is személyes, mert homoszexuális, biszexuális és transznemű embereket egyaránt ismerek. Mindannyian ugyanolyan emberek, mint bárki más. Dolgoznak, tanulnak, szerelmesek lesznek, szoronganak, nevetnek, csalódnak. És ami nagyon fontos: egyáltalán nem akarnak „mások” lenni, nem kérnek különleges bánásmódot, mindössze ugyanúgy szeretnék élni az életüket, megélni a mindennapjaikat, mint a heteroszexuális emberek.
Mit mutatnak a válaszok?
A felmérésben részt vevők 59%-a volt heteroszexuális, 41%-a pedig ettől eltérő identitású. Ennek megfelelően érkeztek be a válaszok. Az eredmény éppen attól lett hiteles és érdekes, hogy nagyon különböző látásmódokkal szembesített. Megjelent bennük az empátia, a bizonytalanság, a feszültség, az elfogadás és az elutasítás is. Itt is köszönöm azoknak a bizalmát, akik, ha eddig máshol nem is, végre leírhatták, le merték írni a véleményüket, érzéseiket!
“Élni és élni hagyni” — mit jelent az elfogadás?
Sokan nagyon egyszerűen fogalmazták meg, mit jelent számukra ez a kifejezés:
„Élni és élni hagyni.” vagy „Mindenkit úgy szeretni, ahogy van.”
Elsőre ezek talán közhelyesnek tűnő mondatok, mégis érdekes, hogy szinte minden nagyobb nemzetközi kutatás hasonló következtetésre jut: azokban a társadalmakban erősebb az elfogadás, ahol az emberek személyesen ismernek LMBTQ+ embereket. A közvetlen emberi kapcsolat ugyanis gyorsabban bontja le az előítéleteket, mint bármilyen kampány vagy akár érzékenyítő programok, felhívások.
A felmérésből is ez tűnt ki. A legtöbb válaszadó ismer LMBTQ+ embert, és majdnem mindenki azt állította, hogy nem zavarná, ha egy közeli barátja coming outolna. Ez azért fontos, mert a társadalmi elutasítás általában nem személyes tapasztalatból, hanem ismeretlenségből, a negatív narratívák terjesztéséből táplálkozik.
Még mindig feszül a társadalom
Ugyanakkor a válaszokból az is érződött, hogy még mindig sok a feszültség, a félelem. Arra a kérdésre, hogy mi a legnagyobb probléma, amivel hazánkban az LMBTQ+ közösség tagjai szembesülnek, többen így feleltek:
„Az ítélkezés. Kirekesztés.” vagy „A gyűlölet.”
Valaki arról írt, hogy a családja szerint a homoszexualitás „betegség”, és ez mennyire fájdalmas számára. Mások szerint a legnagyobb probléma az, hogy az emberek sokszor már meg sem próbálják megérteni egymást, csak automatikusan oldalakat, azokhoz kötődő ideológiákat választanak.
„Túl van tolva?” – eltérő nézőpontok
A negatívabb vélemények is érdekesek voltak, mert jól mutatták, mennyire megosztott a társadalom. Volt, aki úgy érezte, hogy „túl van tolva” a téma a médiában, más szerint pedig a közösségi oldalakon kialakuló viták csak még agresszívebbé teszik az embereket egymással szemben. Ezek a reakciók nem egyediek, már több európai kutatás is arra jutott, hogy az online tér sokszor felerősíti a szélsőségesebb véleményeket, miközben a személyes beszélgetések általában árnyaltabbak és empatikusak, és másként is hatnak a felekre.
„Megéri önmagadnak lenni”
A legerősebb és legszemélyesebb része a felmérésnek mégis az volt, amikor valaki saját magáról írt.
Egy transznemű válaszadó ezt fogalmazta meg:
„Egy álarcos világban ‘meztelennek’ lenni nehéz. De megéri mindenképp. Mert a szabadság felemel.”
Ez a mondat valószínűleg többet mond el a témáról, mint bármilyen statisztika. A legtöbb ember nem akar aktivista lenni, viták középpontjába kerülni. Csak szeretne úgy létezni, hogy közben ne kelljen folyamatosan szerepet játszania.
Egy másik válaszadó is hasonló véleményen volt:
„Ha folyton a maszkokat kéne cserélgetnünk, egy idő után belefáradnánk. Legyen mindenki önmaga.”
Az elfogadás határai BENNÜNK húzódnak
Mindent összevetve, úgy gondolom, pontosan ott húzódnak az elfogadás határai, ahol mi, emberek, egyének meghúzzuk azt magunkban. Nem az a lényeg, hogy mindenben egyetértsünk egymással. Inkább az, hogy az “élni és élni hagyni” elv mentén, képesek legyünk emberként tekinteni a másikra akkor is, ha nem ugyanúgy él, gondolkodik vagy szeret, mint mi.
A homofóbia, bifóbia és transzfóbia elleni világnap ezért — szerintem — nemcsak az LMBTQ+ közösségről szól. Szimbóluma annak is, milyen társadalomban szeretnénk élni. Olyanban, ahol az emberek félnek önmaguk lenni, vagy ahol erre egyáltalán nincs szükség?
Több válaszadó gondolata is összecsengett azzal, amit én is fontosnak tartok kiemelni: talán elérhető az a társadalmi állapot, amikor az LMBTQ+ közösséghez tartozás kiválik a megosztó társadalmi kérdések köréből, és a sokféle emberi identitás természetes részeként kezeljük majd egymást. Ne a különbségek kapjanak hangsúlyt, mert mindannyian emberek vagyunk!
Legyen az elfogadás alapvetés.





