Segí­tő regény. Tisz­tí­tó tör­té­net. Kar­mi­kus fel­adat. Van­nak művek, ame­lyek nem egy­sze­rű­en tör­té­ne­te­ket mesél­nek el, hanem húr­ként pen­dül­nek meg ben­nünk és utá­na soká­ig vissz­hang­za­nak. Pel­ler Mari­ann Élet­hu­rok című köny­ve pon­to­san ilyen. Nem csak elol­vas­ni lehet, hanem meg­érez­ni, átél­ni, meg­en­ged­ni, hogy vala­mit meg­moz­dít­son ben­nünk. Most, egy rövid inter­jú kere­té­ben erről beszél­get­tünk: a kap­cso­ló­dá­sok­ról, a sors­ról, a lát­ha­tat­lan szá­lak­ról és azok­ról a pil­la­na­tok­ról, ami­kor az Élet az ember szí­vé­ig nyúl.

Mari­ann négy köte­ten át veze­tett min­ket önis­me­re­ten, félel­me­ken, vágya­kon és meg­tisz­tu­lá­so­kon keresz­tül. Most pedig, mint­ha csak egy mind­annyi­an közös lép­csőn áll­nánk, meg­mu­tat­ja, hogy min­dig van tovább.

Vál­toz­ni, fej­lőd­ni, sze­ret­ni és sze­ret­ve len­ni.

Leg­utol­só köny­ve Az Élet­hu­rok, amely tavaly jelent meg a Liber­tine gon­do­zá­sá­ban nem csu­pán egy tör­té­net vége, hanem egy újfaj­ta néző­pont bemu­ta­tá­sa mind­azok­nak, akik nyi­tott szív­vel olvas­sák. Exk­lu­zív inter­júnk­ban ala­po­san kör­be­jár­tuk mind a négy köny­vet és köz­ben arra vol­tunk kíván­csi­ak, hogy Mari­ann miként lát­ja saját köny­ve­it és ben­ne sze­rep­lő karak­te­re­it, vala­mint, hogy hol tud pár­hu­za­mot állí­ta­ni a köny­vek fan­tá­zia­vi­lá­gá­ban leír­tak és saját éle­te között. Herczeg-Kiss Bet­ti­na beszél­ge­té­se követ­ke­zik a szer­ző­vel.

HKB: Milyen érzés volt azzal a tudat­tal írni a köny­vet, hogy ezzel egy kor­sza­kot zársz le, hogy a fősze­rep­lőnk Anna­bel­la tör­té­ne­te befe­je­ző­dik?

PM: Izgal­mas volt, hogy végig a tuda­tá­ban vol­tam ennek. A saját éle­tem­mel pár­hu­za­mot állít­va egy nagyon sűrű, elké­pesz­tő­en tanul­sá­gos öt évet zár­tam le ezzel. Azt érez­tem, hogy min­den egyes sor leírá­sá­val gya­kor­la­ti­lag egy­re inkább le tudom kere­kí­te­ni, le tudom göm­bö­lyí­te­ni a tör­té­ne­tet.

Úgy érez­tem, hogy min­den mon­dat­tal, feje­zet­tel letet­tem, leved­let­tem egy-egy réte­get magam­ról is és Anna­bel­la éle­té­ről is. Drá­mai for­du­ló­pont volt, hogy éle­tem­ben most elő­ször írtam le egy könyv végén szó sze­rint azt, hogy „Vége”.

Nem taga­dom, elsír­tam magam. Fel­tet­tem a kér­dést, hogy tulaj­don­kép­pen most miért is potyog­nak a könnye­im? A válasz gya­kor­la­ti­lag nem csak az volt, hogy lezár­tam egy kor­sza­kot az éle­tem­ben, hanem hogy ren­ge­teg lélek­ré­te­gem most tudott fel­bom­la­ni és kitisz­tul­ni, illet­ve ezál­tal és az írás által, min­den, amit átél­tem az elmúlt évek­ben a helyé­re tudott kerül­ni, le tudott rezeg­ni.

HKB: Nem fájt elbú­csúz­ni a karak­te­rek­től? Hiszen fél évti­zed alatt biz­tos vagyok ben­ne, hogy mind­egyi­kük a maguk sze­ret­he­tő­sé­gé­vel és esen­dő­sé­gé­vel a szí­ved­hez nőtt.

PM: Izgal­mas kér­dés, mivel ket­tős érze­tem van a dolog­gal kap­cso­lat­ban. Volt olyan, hogy már azt érez­tem, ele­gem van belő­lük és legyen vége, de nem azért, mert untam őket, hanem mert azt érez­tem, hogy már ele­get fog­lal­koz­tam velük, ele­get sze­ret­get­tem őket és egyen­get­tem a sor­suk fona­lát.

Hadd men­je­nek az útjuk­ra, éljék az éle­tü­ket!

Ezért is jó, hogy ebben a záró­kö­tet­ben 25 évet ugrot­tunk, mert azt gon­do­lom, hogy a leg­je­len­tő­sebb vál­to­zá­so­kat, fino­mo­dá­so­kat tud­tam meg­fog­ni mind­egyi­kő­jük sze­mé­lyi­sé­gé­ben. Iga­zi karak­ter­fej­lő­dé­sek­nek lehe­tünk szem­ta­núi. Azt azon­ban kár len­ne tagad­nom, hogy volt ben­nem egy pici gyász, édes­kés fáj­da­lom is. Épp most olva­som újra én is és min­dig rácso­dál­ko­zom, hogy milyen újdon­sá­go­kat és taní­tá­so­kat tar­to­gat még szá­mom­ra is és bár a tör­té­ne­tük véget ért, a sze­rep­lők velem marad­nak.

HKB: Nagyon sok jelen­tős élet­ese­ményt, mér­föld­kö­vet dol­go­zol fel ebben a könyv­ben: halált, szü­le­tést, eskü­vőt, pálya­mó­do­sí­tást, fel­sza­ba­du­lást. Van ezek között eset­leg olyan, ami­ről úgy érzed, hogy még neked is van vele fel­ada­tod?

PM: A halál­lal min­den­kép­pen. Bár azt gon­do­lom, ezzel mind­annyi­unk­nak van fel­ada­ta egé­szen addig, míg el nem érke­zünk ahhoz a pont­hoz, ahol ez velünk tör­té­nik majd.

Szü­le­tés­sel, mint anya azt érzem, már nem lesz dol­gom, de mint nagy­ma­ma még lehet­sé­ges.

Nagyon élvez­tem eze­ket leír­ni. Az egyik pár­be­széd igen ked­ves volt a szí­vem­nek, ami­ben anya és fia beszél­get­nek arról, hogy a fiú éppen, hol tart az éle­té­ben és mi az, ami­re való­já­ban vágyik, min­den­fé­le szü­lők­nek szó­ló meg­fe­le­lé­si kény­szer nél­kül. Sze­ret­tem, ahogy az anya őszin­te, tisz­ta, fel­té­tel­nél­kü­li sze­re­tet­tel képes a fia felé for­dul­ni. Beszél­get­tünk már erről koráb­ban, hogy a leg­több­ször nem tudom, mi fog tör­tén­ni, hanem csak sod­ró­dok és leírom, lecsa­tor­ná­zom mind­azt, ami felül­ről jön. Az ő ese­tük­ben is így volt.

HKB: Úgy érez­tem a könyv olva­sá­sa köz­ben, hogy a sze­rep­lők­nek egy perc nyug­tuk sincs. Volt abban vala­mi szán­dé­kos­ság, hogy nem hagy­tad őket „pihen­ni” vagy ez is a fel­ső vezet­te­tés üze­ne­te volt?

PM: Egyet­len egy szán­dé­kos­ság volt ben­ne, hogy min­den­ki­nek el akar­tam varr­ni a szá­la­it. Szük­sé­gem volt arra, hogy a végé­re min­den­ki nyug­vó­pont­ra kerül­hes­sen. Ha az éle­tün­ket néz­zük, leg­alább­is, ha én az elmúlt éve­i­met nézem, akkor ez a való­ság­ban is így van. Elké­pesz­tő­en kevés nyug­vó­pon­tot talá­lok. Egyéb­ként ez nagyon hiány­zik, de talán most kez­dek egy „nyug­vóbb pon­tocs­kát” talál­ni, ha fogal­maz­ha­tok így.

Talán úgy tud­nám ezt a leg­job­ban szem­lél­tet­ni, mint mikor az ember­nek sike­rül egy lép­cső­fo­kot meg­ug­ra­nia, de a követ­ke­ző­re még nincs ere­je fel­lép­ni, úgy­hogy meg­pi­hen egy kicsit. Ez lehet­ne akár egy kri­ti­ka is, ami a sze­mé­lyi­sé­gem­nek is szól­hat­na, hiszen az éle­te­met is így élem.

Kevés ben­ne a hosszú meg­ál­lás. Ez a tem­pó azért van a könyv­ben is így, hiszen ez a tör­té­net még­is­csak a lel­kem egy darab­ja és erre az élet­re folya­ma­tos vál­to­zást vál­lalt a lel­kem. Vál­to­zás, fej­lő­dés, vál­to­zás, fej­lő­dés. Nézd meg egy másik oldal­ról, megint egy másik oldal­ról! Őrült dina­mi­ka zaj­lik ben­nem.

Olyan, mint­ha len­ne egy alap türel­met­len­sé­gem és vél­he­tő­en ez érez­he­tő ebben a könyv­ben is.

Abban viszont hiszek, hogy van­nak olyan momen­tu­mok az éle­tünk­ben, ami­kor, ha csak egy pil­la­nat­ra is, de a helyünk­re tudunk kerül­ni és meg tudunk áll­ni. Képe­sek vagyunk lelas­sul­ni.

HKB: Mond­hat­juk azt, hogy ez a könyv, pon­to­sab­ban nem csak ez, hanem mind a négy kötet egy kar­ma­fel­ada­tod lehet? Hogy átadj az olva­sók­nak sok olyan tudást és tapasz­ta­lást, ami ben­ned van és ami fent­ről jön és ezál­tal mi is fej­lőd­jünk? Ha meg­en­gedsz egy sze­mé­lyes kite­kin­tést, én nagyon sokat sír­tam ezen a köte­ten.

PM: Köszö­nöm a meg­erő­sí­tést, mert akár­hány­szor bele­ol­va­sok, min­dig olyan rész­nél sike­rül kinyit­nom, ahol aztán bekönnye­zek, vagy égnek áll­nak a szőr­szá­la­im. Min­dig tanít vala­mit. Vala­hogy úgy jött le az egész tör­té­net, hogy sűrű­söd­jön össze ben­ne az élet­nek az összes érzel­mi hul­lám­vas­út­ja. Örü­lök neki, hogy valós érzel­me­ket képes kivál­ta­ni.  

HKB: Az Élet­hu­rok­nál már érez­he­tő is, hogy nem laca­fa­cá­zol, hanem rög­tön bele lököd az olva­sót a leg­mé­lyé­re. Nem kapunk spi­ri­tu­á­lis simo­ga­tást, nincs beme­le­gí­tést, hanem rög­tön elő­tűn­nek a jele­né­sek és külön­fé­le tech­ni­kák, mód­sze­rek.

PM: Igen, ez így van. Sok­kal fel­sza­ba­dul­tab­ban írtam, mert úgy gon­dol­tam, hogy ezt már főleg azok fog­ják elol­vas­ni, akik az elő­ző köte­te­ket is isme­rik, tehát nem lesz nekik tel­je­sen ide­gen.

Azt is gon­dol­tam, hogy ezzel a kötet­tel fel­vál­la­lom tel­jes mér­ték­ben azt, ahogy én a vilá­got látom és már nincs ked­vem finom­kod­ni és húz­ni az időt.

Ha ez vala­ki­nek túl sok, azzal sem­mi bajom nin­csen, akkor ez egy­sze­rű­en nem neki szól, de könnyen lehet, hogy lesz éle­té­ben egy­szer majd egy pont, ami­kor viszont őt is meg­szó­lít­ja. Arra viszont már tény­leg nincs ener­gi­ám, hogy elné­zést kér­jek azért, hogy én így látom a vilá­got, így élem meg a min­den­na­po­kat.

HKB: Hason­ló körül­mé­nyek között veszí­tet­tem el az édes­anyá­mat, ahogy az egyik karak­ter meg­hal a kötet­ben és miköz­ben olvas­tam azt a jele­ne­tet, azt érez­tem, hogy még min­dig tisz­tu­lok, pedig sok-sok év eltelt azóta. Biz­tos vagyok ben­ne, hogy amit lecsa­tor­ná­zol nekünk, azok iga­zi taní­tá­sok és tanul­sá­gok.

PM: Ezt én is maxi­má­li­san így érzem, köszö­nöm a vissza­csa­to­lást. Sze­mély sze­rint én is nagyon sokat kap­tam az írás köz­ben, hiszen folya­ma­to­san átmo­sott, átmos a mai napig min­den sora a regé­nye­im­nek.

Az újra olva­sás köz­ben min­dig rácso­dál­ko­zom, hogy mennyi mély­sé­get és magas­sá­got írtam le és hogy a pár­be­szé­dek, milyen való­ság­hű­ek let­tek.

Talán ezért is olyan könnyű azo­no­sul­ni vele, hiszen ezek az élet­hely­ze­tek előbb vagy utóbb mind­annyi­unk éle­té­ben elő­jön­nek.

HKB: Kicsit tér­jünk rá a sze­rep­lők köz­ti kap­cso­ló­dá­sok­ra. Anna­bel­la és a lánya Johan­na kap­cso­la­ta nekem egy vég­te­le­nül kisi­mult és letisz­tult kap­cso­lat­nak tűnik. Ezt sze­rin­ted a való­ság­ban is el lehet érni?

PM: Igen, de ahogy a könyv­ben is írtam, ez egy juta­lom­já­ték nekik. Ezt úgy értem, hogy nem azt a fel­ada­tot hoz­ták, nem azt kap­ták erre az éle­tük­re, hogy egy­más­sal kell­jen meg­küz­de­ni­ük, hanem azt, hogy nagyon hason­ló min­tá­kat kell meg­él­ni­ük és adott eset­ben pont így tar­ta­nak tük­röt a másik­nak. Anna­bel­la azt lát­hat­ja, hogy old­ja meg a Johan­na ezt vagy azt a hely­ze­tet és ő ugyan­ab­ban a szi­tu­á­ci­ó­ban mit válasz­tott vagy, mit nem, de egy­ál­ta­lán nem akar bele­szól­ni a lánya dön­té­se­i­be.

Imá­dom egyéb­ként Anna­bel­la anyai hoz­zá­ál­lá­sát. Sok­szor sze­ret­né és per­sze meg is pró­bál­ja men­te­ni a gye­re­ke­it egy bizo­nyos hatá­rig, de azon a tuda­tos­sá­gi szin­ten van, hogy köz­ben pon­to­san tud­ja, hogy ez a gyer­me­ke­i­nek a saját sor­sa, ami­be nem tud bele­szól­ni. Vissza­tér­ve a kér­dés­re, igen, sze­rin­tem lehet ilyen kap­cso­la­tot kiala­kí­ta­ni, de csak akkor, ha mint lélek­pá­ros nem egy ennél sok­kal dur­vább, kemé­nyebb, szú­ró­sabb fel­ada­tot hoz­nak maguk­kal. Isme­rek én is ilyen anya-lánya párost, akik egy­más leg­jobb barát­női, leg­főbb bizal­ma­sai. Szó­val tud ilyen len­ni a kap­cso­lat, de a való élet­ben per­sze nagyon nehéz elfo­gad­nunk, hogy mond­juk az anyu­kánk­kal nem ilyen rózsa­szín­kö­dös a kap­cso­ló­dá­sunk, mint Anna­bel­láé és Johan­náé.

Én is sok­szor látom anyu­ká­mat magam­ban, azt is látom, ha meg­fo­gad­tam, hogy ezt nem teszem úgy, ahogy ő tet­te és lám, még­is pon­to­san ugyan­azt csi­ná­lom.

Azt gon­do­lom, az anya-lánya viszony a leg­ne­he­zebb. Még talán az apa-fiú sem olyan nehéz, mert a fér­fi­ak vala­hogy el tud­ják tar­ta­ni maguk­tól a sok rosszat. A mi kul­tú­ránk­ban amúgy sincs saj­nos ben­ne az, hogy apa és fia leül­je­nek egy­más­sal beszél­get­ni és meg­vi­tas­sák a dol­go­kat, min­tá­kat. Anya-lánya kap­cso­lat­ban is nagyon rit­kán for­dul ez elő. Tény, hogy leg­in­kább önma­gunk­ban tud­juk eze­ket hely­re ten­ni, egye­dül, anél­kül, hogy fáj­dal­mat okoz­nánk a másik­nak.

HKB: Itt be is hoz­nék egy másik édes­anyát, Tíme­át, aki­nek egé­szen más kap­cso­la­ta van a fiá­val, mint Anna­bel­lá­nak a gyer­me­ke­i­vel. Tímea az a sze­rep­lő, aki egész éle­té­ben Anna­bel­lát lát­ta a saját vetély­tár­sá­nak és a sok kese­rű­ség a 25 évvel későb­bi önma­gán töké­le­te­sen meg is lát­szik.

PM: Beval­lom, őt imád­tam! Egy­sze­rű­en imád­tam írni azt az anyát, azt a karak­tert. Fogal­mam sincs, hon­nan tud­tam vele ilyen jól azo­no­sul­ni, mert a jelen éle­tem­ben nagyon igyek­szem, hogy ne tele­ped­jek rá a fia­im­ra. Egy­ál­ta­lán nem vagyok olyan, mint ahogy Tímea karak­te­re műkö­dik és még­is für­dőz­tem a jele­ne­ti­ben. Imád­tam a dacos­sá­gát, a pikírt meg­jegy­zé­se­it, a sér­tett­sé­gét, a tel­he­tet­len­sé­gét.

Élve­zet volt pár­hu­zam­ba állí­ta­ni az érett, maga­sabb tuda­tos­sá­gi szin­ten lévő anyá­val, aki azt meri mon­da­ni a gyer­me­ké­nek, hogy most vég­re legyél önma­gad. Mondd el, leg­alább magad­ban, hogy mi sze­ret­nél len­ni, milyen éle­tet akarsz? Izgal­mas volt bele­he­lyez­ked­ni, hogy Anna­bel­la, milyen könnyen sza­ba­don tud­ja enged­ni a gye­re­ke­it, míg Tímea fog­gal-köröm­mel ragasz­ko­dik a fiá­hoz.

HKB: Olyan érzé­sem volt, mint­ha a nők egy jelen­tős részé­nek fáj­dal­mát, fél­té­keny­sé­gét bele­gyúr­tad vol­na Tímea karak­te­ré­be.

PM: Attól függ, hon­nan néz­zük, de való­ban így van. Nem isme­rek olyan nőt, aki ne len­ne irigy leg­alább egy másik nőre, de ebben nem kell, hogy rossz­in­du­lat legyen.

Ben­nem is van irigy­ség egy cso­mó nőtár­sam iránt, de nem vágyom arra, hogy nekik rossz vagy rosszabb legyen. Azt sem gon­do­lom, hogy nekem bez­zeg ez vagy az inkább járt vol­na, mint nekik. Egy­sze­rű­en csak irigy­lem a tes­tét vagy azt, hogy így vagy úgy tün­dö­köl­het.

Milyen érde­kes egyéb­ként, hogy a fér­fi­ak nagyon rit­kán fél­té­ke­nyek egy­más­ra! Vala­hogy mi nők vagyunk inkább egy­más ellen uszít­va, han­gol­va… Min­den­eset­re ez is olyan volt, mint­ha ezt a lélek­részt, érzel­mi prog­ram­cso­ma­got átál­lí­ta­nám annak a szí­vé­ben, aki elol­vas­sa a regé­nye­met.

Kap­tam vissza­jel­zést olyan szkep­ti­kus olva­sóm­tól is, aki a könyv­be­mu­ta­tón hitet­len­ke­dett, mikor elhang­zott, hogy az Élet­hu­rok és a töb­bi köte­tem segí­tő regé­nyek. Miu­tán azon­ban elol­vas­ta a tör­té­ne­tet, annyi­ra átállt ben­ne vala­mi, hogy beje­lent­ke­zett védi­kus aszt­ro­ló­gus­hoz. Vég­te­le­nül örü­lök neki, hogy néhány fogas­ke­re­ket átál­lí­tott ben­ne a regény, hogy tovább tud­jon halad­ni a saját útján. Annyi­ra jó érzés, hogy azok­ra, akik­nek egy kicsit is nyit­va van rá a szí­vük, azok­ra hat­ni képes a tör­té­net.

HKB: Vissza­csa­tol­va rövi­den a fér­fi­ak­ra. Az egyik fősze­rep­lő­ről Johnny­ról nem beszél­tünk eddig. Szánt szán­dék­kal enged­ted neki, hogy ennyit fino­mod­jon vagy ez is érzés­ből jött?

PM: Érzés­ből jött, tel­je­sen. Hiszek abban, hogy a leg­sö­té­tebb, leg­ár­nyé­ko­sabb helyen lévő lélek is vál­toz­hat. Ez megint az egyé­ni dön­tés lehe­tő­sé­ge, hiszen ott a sza­bad aka­rat, hogy az adott keresz­te­ző­dés­ben ő mer­re is for­dul. Sze­ret­tem vol­na, hogy ő is fej­lőd­jön, hogy kinő­jön abból a sze­rep­ből, ami­be egész éle­té­ben beska­tu­lyáz­ta saját magát. Büsz­ke vagyok rá!

HKB: Vele kap­cso­lat­ban volt ked­venc részed?

PM: Ó igen! Van egy feje­zet, mely­ben Klá­ri, Anna­bel­la test­vé­re kioszt­ja Johnnyt. Imád­tam, ren­de­sen han­go­san nevet­tem köz­ben. Az a vehe­men­cia, ahogy Klá­ri védi a húgát, az az iga­zi önzet­len test­vé­ri sze­re­tet meg­tes­te­sü­lé­se. Esé­lye sem volt Johnny­nak vele szem­ben.

HKB: Mivel 25 évet ugrot­tunk az idő­ben, így talán beszél­he­tünk idős­ko­ri vagy érett sze­re­lem­ről. Bár hiá­ba tudom, hogy Anna­bel­la és Johnny hat­van év felett van­nak, egy­ál­ta­lán nem érző­dik az élet­ko­ruk. Olyan, mint­ha ugyan­az a fia­tal, tüzes, len­dü­le­tes sze­re­lem fűte­né és vezet­né őket, mint fia­tal­ko­ruk­ban, hiá­ba van­nak már jóval maga­sabb tuda­tos­sá­gi szin­ten.

PM: Igen, ez így van. Biz­tos vagyok ben­ne, hogy a sze­re­lem idő­vel csil­la­pod­hat, az amp­li­tú­dó nem lesz olyan hatal­mas, de a hév, a len­dü­let akkor is ott lesz, ott van, ott marad. Sze­re­tett Vit­ray tanár úr rá az élő pél­da, aki­vel nem rég készí­tet­tem 93 esz­ten­dős korá­ban inter­jút. Ez sze­rin­tem cso­dá­la­tos! Sosem késő új éle­tet kez­de­ni. Hiszek abban, hogy lehet egy­mást taní­ta­ni, egy­más mel­lett fej­lőd­ni, tanul­ni, ins­pi­rá­lód­ni és, ha mind­két fél úgy érzi, akkor tovább­lép­ni.

HKB: Nagyon sok sze­ret­he­tő karak­te­red van, Anna­bel­la, Johnny, Johan­na, Gáb­ri­el, Dávid, Klá­ri, de saj­nos nincs időnk min­den­kit kibon­ta­ni. Neked ki volt a ked­ven­ced így az elmúlt fél évti­zed­ben?

PM: Elő­ször Johan­na ugrott be, mert olyan sze­ret­tem vol­na len­ni, mint ő… de való­já­ban Anna­bel­la, mert még­is­csak ő tar­tal­maz a leg­na­gyobb szá­za­lék­ban Pel­ler Mari­annt. Nem vélet­le­nül írtam azt, hogy 62 éve­sen is jó for­má­ban van, hogy aktív, hogy alkot…

Fur­csán han­goz­hat, de vissza­néz­ve a koráb­bi regé­nye­im­re, bizo­nyos dol­go­kat, apró­sá­go­kat tekint­ve olyan, mint­ha meg­ír­tam vol­na elő­re.

Épp ezért arra gon­dol­tam, hogy ebben a könyv­ben szánt szán­dék­kal úgy írom majd az éle­te­ket, hogy a végé­re min­den­ki bol­dog legyen és elé­ge­dett, bár­ki­vel is lehes­sen pár­hu­za­mot von­ni a saját éle­tem­ben. Nem vélet­le­nül írtam le pél­dá­ul azt, hogy meg­ta­lál­juk a meg­ol­dást arra, miként tud­juk óvni a kör­nye­ze­tet, hogy egy­ség­ben tudunk a Föld­del élni, hogy meg­ta­lál­juk az egyen­súlyt… vagy pél­dá­ul azt, hogy a spi­ri­tu­a­li­tás elter­jedt és az embe­ri­ség nagyobb hánya­da ezen a szem­üve­gen keresz­tül nézi a saját éle­tét és ezért érti, hogy mennyi­re egy­ség­ben vagyunk min­den­nel és min­den­ki­vel.

Tuda­to­san írtam ilyen bol­dog utó­pi­át, mert úgy érez­tem, hogy fele­lős­sé­gem van, hogy mit prog­ra­mo­zok be az embe­rek fejé­be és amúgy is, ele­gem van a jövőt kataszt­ró­fa­ként leíró sci-fik­ből. Lás­suk meg a jót, a lehe­tő­sé­ge­ket a jövő­ben, adjunk esélyt magunk­nak és az embe­ri­ség­nek is.

… és ez talán jó vég­szó volt. Az inter­jú során újra és újra vilá­gos­sá vált szá­mom­ra, hogy Mari­ann nem pusz­tán írja a tör­té­ne­te­it, hanem áten­ge­di magán őket. Így válik min­den sora tisz­tí­tó ere­jű­vé, min­den karak­ter a kol­lek­tív lélek egy-egy darab­já­vá. Talán ez az Élet­hu­rok – és Anna­bel­la és Johnny tel­jes tör­té­ne­té­nek — iga­zi aján­dé­ka, hogy olva­só­ként mi is köze­lebb kerül­he­tünk önma­gunk­hoz. Ahogy Anna­bel­la húr­jai rez­dül­nek, úgy rez­dül meg ben­nünk is vala­mi: fel­is­me­rés, fej­lő­dés, elen­ge­dés, újra­kez­dés. Az Élet­hu­rok­kal egy kor­szak lezá­rult, de talán épp most nyí­lik meg egy új, ben­nünk.

Ahogy Mari­ann lezár­ja Anna­bel­la tör­té­ne­tét, úgy zár le egy kor­sza­kot saját éle­té­ben is. Az Élet­hu­rok a soro­zat leg­erő­sebb, leg­éret­tebb darab­ja és egy­ben meg­hí­vás arra, hogy mi is bát­ran mer­jünk ránéz­ni a saját éle­tünk lát­ha­tat­lan szá­la­i­ra. Mari­ann köny­vei meg­ren­del­he­tők a Liber­tine Köny­ves­bolt olda­lán.

Herczeg-Kiss Bet­ti­na