Talán sem­mi sem bizo­nyít­ja job­ban a magya­rok sza­bad­ság­vágy tüzét, kitar­tá­sát és tűrés­ké­pes­sé­gét, mint az 1956-os for­ra­da­lom és sza­bad­ság­harc. Az elnyo­más éve­i­ben sokan bele­nyu­god­tak a rend­szer­be, de min­dig akad­tak olya­nok, akik reményt adtak. Talán mint most.

Titok­ban szer­vez­ked­tek, szót emel­tek, és össze­fo­gás­ra buz­dí­tot­tak.

1956 októ­be­ré­ben ez a feszült­ség rob­bant ki. A diá­kok, mun­ká­sok, értel­mi­sé­gi­ek fegy­ver­rel és szó­val pró­bál­ták elza­var­ni a hatal­mat egy sza­ba­dabb jövő remé­nyé­ben. Ez nem pol­gár­há­bo­rú volt, hanem egy nép sza­bad­ság­har­ca az ide­gen elnyo­mó és hazai kiszol­gá­lói ellen. Az ötve­nes évek­ben az állam az embe­rek éle­té­nek min­den rész­le­tét sza­bá­lyoz­ni akar­ta. Nem­csak azt mond­ták meg, mit tehet­nek és hova mehet­nek, hanem azt is, mit gon­dol­hat­nak.

Aki eltért a párt­vo­nal­tól, az ÁVH mar­ká­ban talál­hat­ta magát. A féle­lem állan­dó volt.

Ma más­képp néz ki a rend­szer, de sokan érzik: a sza­bad­ság gya­kor­lá­sa kor­lá­to­zott. Jogi­lag lehet tün­tet­ni, lehet pár­tot ala­pí­ta­ni, de a kor­mány túl­ha­tal­ma, a média­mo­no­pó­li­um, a civi­lek elle­ni kam­pá­nyok és a gaz­da­sá­gi nyo­más soka­kat elri­aszt attól, hogy való­di ellen­ál­lást szer­vez­zen.

Egy­párt­rend­szer: akkor és most

Ötven­hat előtt az MDP egy­párt­rend­sze­re kizár­ta az ellen­zé­ket. Ma papí­ron több­párt­rend­szer van, de a gya­kor­lat­ban az orszá­got egyet­len poli­ti­kai erő irá­nyít­ja két­har­ma­dos több­ség­gel. Ez lehe­tő­vé teszi az alkot­mány és a válasz­tá­si sza­bá­lyok módo­sí­tá­sát is, amellyel az elmúlt évek­ben elő­sze­re­tet­tel éltek.

Így eshe­tett meg az is, hogy a hatá­ron túl élők sza­va­za­ti jogot sze­rez­het­tek anél­kül, hogy adót fizet­né­nek vagy az ország­ban élné­nek.

Ennek követ­kez­té­ben a sza­tel­lit pár­tok­ra már keve­sebb hang­súly került, hiszen nél­kü­lük is képes a rend­szer a válasz­tá­so­kon keresz­tül legi­ti­mál­ni magát. Hosszú éve­kig, a Tisza Párt meg­je­le­né­sé­ig nem volt ütő­ké­pes ellen­zék Magyar­or­szá­gon, akik képe­sek let­tek vol­na meg­szó­lí­ta­ni a kri­ti­kus töme­get.

Követ­kez­te­tés­kép­pen a Tisza Párt fel­csil­lan­tot­ta a reményt az embe­rek­ben, hogy a vál­to­zás és a való­di rend­szer­vál­tás már nincs olyan messze, mint gon­dol­nánk. Azon­ban a válasz­tá­so­kig még sok idő van hát­ra, ami­be két­har­ma­dos több­ség­gel még nagyon sok módo­sí­tás képes átcsúsz­ni a par­la­men­ten.

Gyü­le­ke­zé­si jog: a múlt és a jelen

Ötven­hat­ban a leg­ki­sebb demonst­rá­ció is láza­dás­nak szá­mí­tott, és tilos volt tün­tet­ni. Az ÁVH azon­nal köz­be­lé­pett, a részt­ve­vő­ket meg­ver­ték, letar­tóz­tat­ták.

Ma papí­ron van gyü­le­ke­zé­si jog.

Ám a tör­vé­nyek szi­go­rod­tak: akár már két ember nyil­vá­nos, köz­ügy­ben tör­té­nő véle­mény­nyil­vá­ní­tá­sa is gyű­lés­nek szá­mít­hat. A COVID jár­vány ide­jén pedig a kor­lá­to­zá­sok lehe­tő­sé­get adtak a poli­ti­ku­sok­nak arra, hogy szű­kít­sék a tün­te­tés sza­bad­sá­gát. A hata­lom min­dent meg­tesz, hogy a kri­ti­kus han­go­kat a lehe­tő leg­job­ban elszi­ge­tel­je.

A kor­mány nem támo­gat­ja a más­ként gon­dol­ko­zó­kat és min­den esz­köz­zel igyek­szik azo­kat elle­he­tet­le­ní­te­ni. Idén pedig fel­me­rült a „forei­gn agent bill”, amely kor­lá­toz­ná a kül­föld­ről támo­ga­tott szer­ve­ze­tek műkö­dé­sét és meg­moz­du­lá­sa­it is.

Mind emlék­szünk még az idei Buda­pest Pride körü­li kor­mány­pró­bál­ko­zá­sok­ra, mikor alkot­mány­mó­do­sí­tás­sal igye­kez­tek betil­ta­ni. A kri­ti­kus tömeg viszont meg­mu­tat­ta, hogy a vas­szi­gor elle­né­re is képes össze­fog­ni egy elnyo­mott közös­ség javá­ra és utcá­ra vonult, ezzel meg­al­kot­va Magyar­or­szág min­den idők leg­na­gyobb büsz­ke­ség­me­ne­tét. Ez egy­ér­tel­mű pél­da volt arra, hogyan lehet a két­har­ma­dos több­sé­get arra hasz­nál­ni, hogy szű­kít­sék az alap­ve­tő jogo­kat.

Saj­tó­cen­zú­ra és a média sze­re­pe

A saj­tó az 1950-es évek­ben kizá­ró­lag a párt szó­csö­ve volt. Az újsá­gok­ban és a rádi­ó­ban csak a kom­mu­nis­ta pro­pa­gan­da jelen­he­tett meg. Az embe­rek sut­tog­va adták tovább az igaz­sá­got. Manap­ság a közös­sé­gi média olda­lak­nak köszön­he­tő­en már egé­szen más a rend­szer.

Ma nincs nyílt cen­zú­ra, de a köz­mé­dia és a kor­mány­kö­ze­li saj­tó túl­sú­lya miatt a hely­zet hason­ló­an egy­ol­da­lú.

Az adó­fi­ze­tők pén­zé­ből fenn­tar­tott tele­ví­zió és rádió szin­te kizá­ró­lag a kor­mány üze­ne­te­it köz­ve­tí­ti. A helyi lapok nagy részét kor­mány­kö­ze­li vál­lal­ko­zá­sok kebe­lez­ték be. A Finan­cial Times sze­rint 2015 és 2023 között több mint 1 mil­li­árd euró­nyi álla­mi támo­ga­tás áram­lott kor­mány­kö­ze­li médi­á­hoz, miköz­ben a füg­get­len lapok elle­he­tet­le­nül­tek. A HRW 2025-ös jelen­té­se pedig meg­erő­sí­ti: a füg­get­len újság­írók gyak­ran nem fér­nek hoz­zá köz­ér­de­kű infor­má­ci­ók­hoz, és sok­szor zak­la­tá­sok­kal kell szem­be­néz­ni­ük.

Így az inter­net maradt a leg­sza­ba­dabb felü­let, de itt is erő­sö­dik a nyo­más.

Bár a Goog­le és a Meta meg­szün­tet­te a poli­ti­kai hir­de­té­se­ket, a szem­fü­le­sek így is meg­ta­lál­ták a kis­ka­put, hogy kiját­sza­nak egy náluk sok­kal nagyobb rend­szert. Így tovább­ra is foly­ta­tód­hat a köz­pénz mil­li­ár­dok online tör­té­nő elége­té­se. Továb­bá ma nin­csen ÁVH, de helyet­te van Szu­ve­re­ni­tás­vé­del­mi Hiva­tal. Nem mon­dom, hogy ugyan­az a ket­tő.

Sza­bad­ság­vágy és a való­ság: sze­gény­ség és a min­den­na­pi élet ter­hei

Az ötve­nes évek­ben a sze­gény­ség min­den­na­pos volt. A kény­sze­rű ipa­ro­sí­tás, a beszol­gál­ta­tás, az inf­lá­ció miatt sok csa­lád alap­ve­tő szük­ség­le­te­it sem tud­ta fedez­ni és a kor­mány sem­mi­lyen segít­sé­get nem nyúj­tott szá­muk­ra. Ma is egy­re töb­ben panasz­kod­nak arra, hogy a meg­él­he­té­si költ­sé­gek elszáll­tak.

Bár a kor­mány „rezsi­csök­ken­tést” hir­det, a való­di segít­ség helyett inkább pla­ká­to­kon jele­nik meg mind­ez és hite­lek­kel, vala­mint átme­ne­ti intéz­ke­dé­sek­kel tart­ja fenn a rend­szert.

Az inf­lá­ció idén tör­té­nel­mi rekor­do­kat dön­tött, az árak emel­ked­nek, miköz­ben a bérek nem tart­ják a tem­pót. Az idei nyá­ron egy gom­bóc fagy­lalt 650 forint volt, ami sok csa­lád szá­má­ra már luxus­nak szá­mí­tott. Bár más kör­nye­zet­ben, de a szo­ci­á­lis különb­sé­gek és a bizony­ta­lan­ság érzé­se hason­ló feszült­sé­get szül.

Rend­őr­ál­lam vagy jog­ál­lam?

1956 előtt Magyar­or­szág egy­ér­tel­mű­en rend­őr­ál­lam volt. 28 ezer állam­vé­del­mi rend­őr és 40 ezer besú­gó figyel­te a tár­sa­dal­mat. Mind­eh­hez járult hoz­zá Ráko­si Mátyás és Sztá­lin sze­mé­lyi kul­tu­sza, a nehéz– és a hadi­ipar gaz­da­ság­ta­lan fej­lesz­té­se, az ezek miatt növek­vő sze­gény­ség. Ráko­si szek­tás irány­vo­na­la a poli­ti­ká­ban, dog­ma­ti­kus állás­fog­la­lá­sai az ideo­ló­gi­á­ban, gaz­da­ság­po­li­ti­kai volun­ta­riz­mu­sa kataszt­ro­fá­lis káro­kat okoz­tak, meg­ron­tot­ták a párt és a töme­gek kap­cso­la­tát. A féle­lem lég­kö­re min­dent átita­tott.

Ma papí­ron jog­ál­lam vagyunk, de sokan érzik, hogy az igaz­ság­szol­gál­ta­tás nem füg­get­len.

A biza­lom­vesz­tés­hez nagy­ban hoz­zá­já­rult a Var­ga Judit-hang­fel­vé­tel, ami 2024-ben nagy vihart kavart. A volt igaz­ság­ügyi minisz­ter arról beszélt, hogy a kor­mány embe­rei bele­nyúl­tak a Schadl–Völner-ügy aktá­i­ba. Emel­lett a Pega­sus-bot­rány is meg­mu­tat­ta, hogy újság­író­kat és civi­le­ket figyel­tek meg kém­szoft­ver­rel.

A civi­lek és újság­írók meg­fi­gye­lé­se, a Pega­sus-bot­rány, vala­mint a meg­fé­lem­lí­tés modern esz­kö­zei talán ilyen módon értel­me­zik újra a rend­őr­ál­lam fogal­mát.

Per­sze nem aka­rok vész­ma­dár len­ni, de a reg­ná­ló minisz­ter­el­nök kul­tu­sza sem elha­nya­gol­ha­tó, ahol csak azért bol­do­gok az embe­rek, mert ő azt mond­ta.

Sza­bad­ság­vágy: az 1956-os ese­mé­nyek kibon­ta­ko­zá­sa

Az első szik­ra Deb­re­cen­ben pat­tant ki 1956. októ­ber 23-án, ami­kor diá­kok töme­ge vonult az egye­tem­ről a párt­szék­ház­hoz. Köve­te­lé­se­i­ket pon­tok­ba szed­ték, sza­bad saj­tót, szov­jet csa­pat­ki­vo­nást, több­párt­rend­szert akar­tak. Gör­be János sza­va­la­ta a tömeg előtt szim­bo­li­kus kez­de­te volt a for­ra­da­lom­nak. Buda­pes­ten eköz­ben hatal­mas tömeg gyűlt össze. Az embe­rek kivág­ták a nem­ze­ti zász­ló köze­pé­ből a Ráko­si-címert és ezzel meg­szü­le­tett az 1956-os for­ra­da­lom szim­bó­lu­ma. Esté­re fegy­ve­res har­cok tör­tek ki, az ÁVH tüzet nyi­tott a tömeg­re.

Az ország néhány nap alatt láng­ba borult.

A nép sza­bad­sá­got, füg­get­len­sé­get és embe­ri mél­tó­sá­got köve­telt. A szov­jet tan­kok bevo­nu­lá­sa lever­te a for­ra­dal­mat, de az üze­net örök­re meg­ma­radt: a magyar sza­bad­ság­vágy elpusz­tít­ha­tat­lan.

Sza­bad­ság­vágy és a 2025-ös ese­mé­nyek

Idén a reg­ná­ló hata­lom és a nap­ról nap­ra erő­sö­dő Tisza Párt is prog­ra­mot szer­vez októ­ber 23-án Buda­pes­ten. A pár­hu­za­mok ma is ijesz­tő­ek: média­fö­lény, féle­lem­kel­tés, gaz­da­sá­gi bizony­ta­lan­ság, kor­lá­to­zott poli­ti­kai ver­seny. Ugyan­úgy, ahogy akkor, most is sokak­ban fel­éb­redt a sza­bad­ság­vágy és van­nak, akik hisz­nek a vál­to­zás­ban. Még akkor is, ha Orbán nem tart­ja nemes tett­nek az ötven­ha­tos sza­bad­ság­har­cot:

„Ez egy olyan ország, ahol még pol­gár­há­bo­rú se volt sosem, talán 56-ban egy kicsit.”

Jelen­tet­te ki egy tájé­koz­ta­tón a kame­rák kereszt­tü­zé­ben, mint­ha az 1956-os for­ra­da­lom nem a magyar nép egyik leg­ne­me­sebb sza­bad­ság­har­ca lett vol­na, hanem vala­mi­fé­le test­vér­há­bo­rú, bel­ső civa­ko­dás. Ez a mon­dat nem­csak tör­té­nel­mi­leg téves, hanem mély­sé­ge­sen sér­tő is azok szá­má­ra, akik éle­tü­ket adták a sza­bad­ság remé­nyé­ben. Ez azon­ban tör­té­ne­lem­ta­ga­dás, mert nem pol­gár­há­bo­rú, hanem sza­bad­ság­harc zaj­lott.

Egy nem­zet kelt fel az ide­gen elnyo­mó és saját hazai kol­la­bo­rán­sai ellen.

Ami­vel való­szí­nű­leg nehéz lehet szem­be­néz­nie, hiszen a tör­té­nel­mi pár­hu­zam réme­sen azo­nos. 1956 arra tanít, hogy nincs örök­ké tar­tó dik­ta­tú­ra. A nép sza­bad­ság­vá­gya előbb-utóbb utat tör magá­nak. A kér­dés ma is ugyan­az, mint akkor: lesz‑e bátor­sá­gunk kimon­da­ni az iga­zat és kiáll­ni egy­má­sért?

Ötven­hat hősei nem pol­gár­há­bo­rút vív­tak, hanem sza­bad­ság­har­cot.

Ők a jövő­be vetett hit­ből merí­tet­tek erőt. Ma nekünk is ez a fel­ada­tunk: emlé­kez­ni, tanul­ni, és nem hagy­ni, hogy a féle­lem irá­nyít­sa az éle­tün­ket.

For­rá­sok: itt