nap
óra
perc
2020_magazin_nagy-2

Most kép­zelj egy egy töké­le­tes vilá­got — Sebes­tyén Szil­via pszi­cho­ló­gus­je­lölt beve­zet az önis­me­ret rej­tel­me­i­be

Hirdetés

Az önis­me­ret manap­ság már sok­szor csak egy elcsé­pelt foga­lom. Még hogy önis­me­ret? Hát, de isme­rem én magam! Min­den reg­gel tükör­be nézek, és látom magam. Most be kéne mutat­koz­zak magam­nak? Fog­jak kezet magam­mal a tükör­ben? Az önis­me­ret egy ide­je kezd divat­ba jön­ni, elfo­ga­dot­tá vál­ni, hogy elme­gyünk pszi­cho­ló­gus­hoz, coach-hoz vagy egy önis­me­re­ti cso­port­ba. Miért is jó ez? Mi tör­té­nik ott egy­ál­ta­lán? Mielőtt meg­vá­la­szol­nám ezt a kér­dést, egy kép­ze­let-játék­ra hív­lak. Sebes­tyén Szil­via írá­sa. 

Hir­de­tés

Kép­zel­jünk el egy töké­le­tes vilá­got. Egy­szer volt, hol nem volt, Tüdér­szép király­né­nak gyer­me­ke szü­le­tett. Esz­ten­dő­re, ter­mé­sze­te­sen, ahogy az elvár­ha­tó. A Tün­dér­ki­rály és Tün­dér­szép király­nő­je ter­vez­ték és vár­ták a kis­ba­bát, sze­re­tet­tel fogad­ták őt. Nem­csak ők ket­ten, de az ő szü­le­ik, test­vé­re­ik, roko­na­ik, bará­ta­ik is sze­re­tet­tel vár­ták a pici jöve­vényt, és segí­tet­ték az újdon­sült szü­lő­ket, ellát­ták őket min­den föl­di jóval, hogy ők ket­ten min­den sze­re­te­tü­ket, figyel­mü­ket a kis jöve­vény­re és egy­más­ra for­dít­sák. 

A kis­ba­ba várá­sa iga­zi áldott álla­pot volt: fény és öröm. A szü­le­té­se is maga volt a cso­da, és ahogy a világ­ra jött a kicsi herceg(nő), a szü­lei men­ten bele­sze­ret­tek, és csil­lo­gó szem­mel néz­tek egy­más­ra, füröd­ve a sze­re­tet­ben és az élet cso­dá­já­ban. A kicsi szá­ja, mint egy rózsa­bim­bó, arca élet­tel teli, piros-pozs­gás. Az anyu­ká­ja sze­mé­ben a vilá­got lát­ja, és mivel az anyu­ká­ja nyu­godt, csil­lo­gó szem­mel néz rá, és vála­szol az igé­nye­i­re, ezért azt lát­ja, hogy a világ jó, és ő, aki nyil­ván­va­ló­an a világ köze­pe, nos ő is jó, min­den rend­ben van vele.

…No, de mielőtt nagyon elme­rül­nék a sok föl­di jóban, azért sza­bad­jon meg­je­gyez­nem, hogy az élet nem csak játék és mese! Hal­lot­tál már a gonosz­ról? … 

Szó­val, azért lás­suk be, elő­for­dul, hogy a szü­lők nem tel­je­sen így élik meg egy gyer­me­kük érke­zé­sét. Lehet, hogy az anyu­ka feszült, fáradt, gond­jai van­nak, sőt, még az apu­ká­nak is lehet­nek gond­jai, fel­ada­tai. Elő­for­dul, hogy nin­cse­nek nagy­szü­lők, rokon­ság, vagy épp, ha van­nak is, nem adják meg a meg­fe­le­lő támo­ga­tást a saját gond­ja­ik, fel­ada­ta­ik miatt. Tör­tén­het vesz­te­ség is a csa­lád­ban. Sok min­den tör­tén­het az alatt a közel 20 év alatt, amíg egy gyer­mek fel­nő.

Így elő­for­dul, hogy gye­rek­ként nem a szá­munk­ra meg­fe­le­lő figyel­met, ránk-han­go­ló­dást, gon­dos­ko­dást kap­juk a szü­le­ink­től és a kör­nye­ze­tünk­től. Hogy az anyu­kánk sze­me nem azt tük­rö­zi vissza nekünk, hogy min­den rend­ben van velünk. Mi tör­té­nik ilyen­kor? Sérü­lünk. Sérül az önbe­csü­lé­sünk, a lel­künk. És min­den továb­bi eset­ben, ami­kor nagyon eltér, ami­re szük­sé­günk len­ne, attól, amit a kör­nye­ze­tünk­ből kapunk, újra sérü­lünk. Sokan, mire fel­nőtt embe­rek lesz­nek, szá­mos sérü­lést szed­nek össze. Van­nak, akik önma­gu­kat lát­ják rossz­nak, mások a vilá­got, és megint mások mind­ket­tőt. Szo­mo­rú, de keve­seb­ben van­nak azok, akik az „OK vagyok, OK vagy” alap­ál­la­pot­ból szem­lé­lik magu­kat és a kör­nye­ze­tü­ket.

Mi követ­ke­zik ilyen­kor? Magunk sem ért­jük, de vala­mi­ért nem úgy ala­kul­nak a dol­gok, ahogy kel­le­ne. Rend­re rossz pár­kap­cso­lat­ba, rossz mun­ka­hely­re, rossz közeg­be kerü­lünk. És nem ért­jük, hogy miért. Mert azt tanul­tuk meg, hogy az élet az ilyen. Hogy más­mi­lyen nem is lehet. Hiszen annyi­szor, de annyi­szor tapasz­tal­tuk meg, ami­kor a szü­le­ink meg­szid­tak, ami­kor a taná­ra­ink meg­szé­gye­ní­tet­tek, hogy vala­mi nem ok. Vagy mi, vagy a világ, vagy egyik sem…. Ha az anyám sze­me azt tük­rö­zi vissza, hogy vala­mi nincs rend­ben, az gyer­mek­ként azt jel­ne­ti, hogy én nem vagyok rend­ben, … és per­sze, a világ nincs rend­ben, hiszen anyám (és a szű­kebb kör­nye­ze­tem) jelen­ti szá­mom­ra a vilá­got. … Fel­nőtt­ként pedig meg­ta­lál­juk azo­kat a „tük­rö­ket”, ame­lyek ezt a tapasz­ta­lást meg­erő­sí­tik ben­nünk. Amik­ben pont azt lát­juk, amit anno anyánk, és a hoz­zánk közel állók sze­mé­ben. Mert ez olyan isme­rős. Ha rossz is, de leg­alább isme­rős.

Mit tehe­tünk ilyen­kor? Dönt­he­tünk úgy, hogy nem teszünk sem­mit. Le lehet élni így egy éle­tet. Vagy dönt­he­tünk úgy – mond­juk a soka­dik pár­kap­cso­la­ti, és/vagy mun­ka­he­lyi kudarc után, hogy vala­mit vál­toz­ta­tunk. Akik ezt az utat választ­ják, sok­szor elő­ször önis­me­re­ti iro­dal­ma­kat olvas­nak. Szá­mos jól sike­rült írás léte­zik. Jó szív­vel tudom aján­la­ni pél­dá­ul F. Vár­ko­nyi Zsu­zsa mun­kás­sá­gát. Kez­dés­nek. Szá­mom­ra a Tanu­lom magam című köny­ve jelen­tet­te az egyik kez­dő lökést az önis­me­re­ti utam irá­nyá­ba, de szá­mos jó írás, könyv elér­he­tő már magyar nyel­ven. 

Az önis­me­re­ti köny­vek álta­lá­ban fel­is­me­ré­se­ket hoz­nak, és előbb vagy utóbb lökést adnak elin­dul­ni az úton: egy segí­tő szak­em­ber fel­ke­re­sé­sé­nek az irányába.Mert min­dig a kap­cso­la­ta­ink­ban sérü­lünk, és min­dig a kap­cso­la­ta­ink azok, amik­ben gyó­gyul­ni tudunk.

„Hiá­ba fürösz­töd önma­gad­ban, csak más­ban mos­ha­tod meg arco­dat.”

József Atti­la

A segí­tő szak­em­be­rek meg­ta­nul­ták, hogy hogyan tart­hat­nak sze­re­tet­tel és elfo­ga­dás­sal olyan tük­röt elénk, ami reá­lis képet mutat, ami­be bele­néz­ve meg­ta­nul­juk tény­leg lát­ni magun­kat, és a másik embert, hogy ráta­lál­has­sunk az iga­zi kap­cso­ló­dás cso­dá­já­ra önma­gunk­kal és a világ­gal.

kiemelt kép for­rá­sa: Can­va

Facebook
Email
WhatsApp
Telegram
LinkedIn
Threads

Sebestyén Szilvia további írásai

Úgy gondoljuk még ezek az írásaink is érdekelnek téged

Kövesd oldalunkat!

Ahhoz, hogy ne maradj le semmiről kövesd a WakeUp Magazin oldalait Facebook-on és Instagram-on is! Így elsőként vehetsz részt nyereményjátékainkon is!