A min­den­na­pok­ban mind­annyi­an talál­ko­zunk olyan embe­rek­kel, akik­ből sugár­zik az önzés, a közöny vagy a rossz­in­du­lat: ezek a s*ggfejek — legyen szó a plety­kás szom­széd­ról, a kép­mu­ta­tó kol­lé­gá­ról, vagy a közö­nyös have­rod­ról. A cikk bemu­tat­ja, hogyan „szü­let­nek” ezek az embe­rek, milyen tipi­kus visel­ke­dés­min­tá­ik van­nak, és miért érde­mes min­den áron elke­rül­ni, hogy mi magunk is ebbe a kate­gó­ri­á­ba csússzunk bele.

Kép­zelj el egy vilá­got, ahol min­den­ki ked­ves, figyel­mes és őszin­te. Egy helyet, ahol nin­cse­nek plety­kák, nem szúr­ják hát­ba egy­mást az embe­rek, és sen­ki sem él vissza a másik bizal­má­val. Egy vilá­got, ahol a tisz­te­let és az ember­ség nem kivé­tel, hanem alap. Kép­zeld el, majd gyor­san ébredj fel, mert a való­ság­ban min­den utca­sar­kon bele­bot­lasz leg­alább egy s*eggfejbe. Mar­czin­ka Mátyás éles tár­sa­da­lom­kri­ti­ká­ja követ­ke­zik.

A s*ggfejekkel a baj az, hogy sok­szor maguk az érin­tet­tek nem is tud­ják, hogy azok. Ha pedig tud­ják, akkor leg­több­ször kife­je­zet­ten élve­zik, hogy így visel­ked­het­nek.

Pon­to­san olyan ez, mint a halál: a halott nem érzi, hogy halott, csak a kör­nye­zet szen­ved miat­ta. A s*ggfej sem min­dig tud­ja, hogy az, csak a kör­nye­ze­te érzi, mert rájuk ömlik a mér­ge­ző hatá­sa. Mind­eköz­ben a s*ggfej per­sze úgy érzi, ő a világ kirá­lya. Nyu­god­tan valld be, hogy most te is gon­dol­tál egy vagy több konk­rét sze­mély­re. Ne aggódj, nekem konk­rét lis­tám van már belő­lük. Szí­vem sze­rint ezt a cik­ket is címez­ném vala­ki­nek. De akko­ra s*ggfej nem vagyok. Így pedig csak remél­ni tudom, hogy ha tud és olvas­sa, magá­ra ismer.

Nos továb­bi gond még, hogy a s*ggfejek sosem egye­dül van­nak és min­dig akad körü­löt­tük néhány hason­sző­rű paj­tás, akik meg­erő­sí­tik az önbe­csü­lé­sük­ben. Akik velük együtt legyin­te­nek min­den­re, nevet­nek mások nyo­mo­rán, vagy tap­sol­nak a leg­rosszabb ötle­te­ik­hez is. Miköz­ben fel sem tűnik nekik saját szá­nal­mas éle­tük.

Vala­hogy így jön lét­re a „s*ggfej-kör”, egy iga­zi kis mik­ro­koz­mosz, ahol min­den­ki ugyan­olyan gát­lás­ta­lan, és közü­lük sen­ki sem veszi ész­re, hogy mennyi­re röhe­jes és szá­nal­mas kívül­ről az egész.

A leg­szo­mo­rúbb még­sem az, hogy létez­nek s*ggfejek. Hanem az, hogy egy­re több van belő­lük. Mint­ha osz­tó­dás­sal sza­po­rod­ná­nak a baba­vá­ró hitel hal­la­tán és cso­por­to­san rohan­ná­nak a vesz­tük­be az ott­hon start irá­nyá­ba. Köz­ben pedig tap­si­kol­nak egy­más­nak, hogy ki a szá­nal­ma­sabb. És hogy miért? Mert a tár­sa­da­lom szé­pen las­san hoz­zá­szo­kott, hogy ez a nor­ma. Mert a közöny, egy­más hát­ba­tá­ma­dá­sa 3 forin­tért, a kép­mu­ta­tás, a rossz­in­du­lat mára szin­te hét­köz­na­pi jelen­ség lett. Kik is ezek a tipi­kus s*ggfejek? Néz­zük sor­ban!

A plety­kás s*ggfej

Ő az, aki min­den­ről tud — leg­alább­is azt hiszi. Az éle­te abból áll, hogy mások éle­tét bon­col­gat­ja, kiszí­ne­zi, majd tovább­ad­ja, lehe­tő­leg tel­je­sen kifor­dít­va. Ha a szom­széd elcsú­szik a lép­csőn, ő már úgy mesé­li, hogy a fér­je lök­te meg. Ha a kol­lé­ga­nő elmegy sza­bad­ság­ra, sze­rin­te biz­to­san egy tit­kos sze­re­tő­vel talál­ko­zik. Nem bír­ja ki, hogy ne fűsze­rez­ze a szto­rit, hiszen az igaz­ság min­dig túl unal­mas len­ne. A plety­kás s*ggfej azért veszé­lyes, mert tönk­re­te­szi az embe­rek közöt­ti bizal­mat. Olyan, mint a rozs­da: las­san, ész­re­vét­le­nül mar­ja szét a kap­cso­la­to­kat. És ami a leg­szebb?

Ami­kor szem­be­sí­ted vele, min­dig úgy tesz, mint­ha ő csak „segí­te­ni” akar­na.

„Csak jót aka­rok neked, azért mon­dom…” — isme­rős? Na, ez a tipi­kus plety­kás s*ggfej mon­dat. A sze­med­ben cuki, a hátad mögött ciki. Az pedig még csak a hab a tor­tán, ha csa­lá­don belül van egy ‑vagy több- plety­kás s*ggfej és a köte­le­ző csa­lá­di jópo­fi­zá­son, mint teme­tés, bal­la­gás, kará­csony vetik be tudo­má­nyu­kat.

A közö­nyös s*ggfej

Ő az, aki­nek sem­mi­hez nincs köze. Leg­alább­is ezt han­goz­tat­ja. Lát­ja, hogy az idős néni elesik a vil­la­mo­son, de csak legyint. Hall­ja, hogy a barát­ja baj­ban van, de inkább nem veszi fel a tele­font. Visel­ke­dé­sé­vel máso­kat zavar, eset­leg bulit szer­vez és pont lesz*rja, ha ezzel máso­kat zavar.

Nem az én bajom.

Ez a mot­tó­ja, ami­vel min­den fele­lős­sé­get lepasszol. A közö­nyös s*ggfej tulaj­don­kép­pen a tár­sa­da­lom leg­na­gyobb cin­ko­sa. Nem ő okoz­za a bajt, de hagy­ja, hogy meg­tör­tén­jen. Ami a leg­szo­mo­rúbb: sok­szor még büsz­ke is magá­ra, hogy „nem avat­ko­zik bele mások dol­gá­ba”. Csak­hogy ezzel csak tovább mélyí­ti a prob­lé­má­kat, és asszisz­tál a pusz­tu­lás­hoz.

A okos­ko­dó s*ggfej

Ez az a típus, aki ha kap egy mil­li­mé­ter hatal­mat, abból a fejé­ben rög­tön hegyet épít magá­nak. Lehet, hogy csak egy WC kulcs van a kezé­ben, de úgy őrzi, mint­ha a Pen­ta­gon tit­kos aktái len­né­nek. Ő az, aki egy egy­sze­rű iro­dai alkal­ma­zott, akit vélet­le­nül alkal­ma­zott egy mul­ti R1-es mun­ka­társ­nak. Azt hiszi min­den­hez ért és min­dent tud. Köz­ben pedig hal­moz­za a saját rossz dön­té­se­it, és saját éle­té­ből merí­tett még rosszabb taná­cso­kat öröm­mel osz­to­gat­ja.

Nála nem az a lényeg, hogy meg­old­jon bár­mit, hanem hogy érez­ze: szük­ség van rá. És per­sze ezt érez­tes­se is veled.

Az okos­ko­dó s*ggfej abból táp­lál­ko­zik, hogy máso­kat kicsi­nek lás­son maga mel­lett. Az önbi­zal­mát nem abból merí­ti, hogy vala­mit jól csi­nál, hanem abból, hogy téged képes meg­aláz­ni a saját érték­rend­sze­re sze­rint.

A kép­mu­ta­tó s*ggfej

Ő az, aki kife­lé a leg­na­gyobb szent, befe­lé pedig a leg­na­gyobb görény. A Face­book-olda­lán tele van moti­vá­ci­ós idé­ze­tek­kel, „sze­re­tet” meg „béke” fel­ira­tú posz­tok­kal, köz­ben a csa­lád­ját pokol­lá teszi. A mun­ka­he­lyén min­dig moso­lyog, de a hátad mögött szét­sze­di min­den dön­té­se­det.

A kép­mu­ta­tó s*ggfej a leg­ve­szé­lye­sebb faj­ta, mert ő az, aki elhi­te­ti veled, hogy barát. Hogy mel­let­ted áll.

Aztán az első adan­dó alka­lom­mal hát­ba szúr, és még azt is elhi­te­ti veled, hogy te tehetsz róla. Ő az, aki min­dig „jó ember­nek” akar lát­sza­ni, miköz­ben belül rot­hadt. Elhi­te­ti min­den­ki­vel, hogy köz­vet­len kör­nye­ze­te min­dent neki köszön­het, min­dent ő csi­nált és oldott meg. Köz­ben pedig éppen ő az, aki miatt nem halad­nak a dol­gok egy­ről a ket­tő­re.

Az irigy s*ggfej

Ő az, aki soha nem örül a sike­red­nek. Ha nyersz egy díjat, azt mond­ja: „Biz­to­san meg­vet­ted.” Ha elő­lép­tet­nek, azt sut­tog­ja: „Úgy­is lefe­küdt a főnök­kel.” Bár­mit is teszel ő soha nem fog­ja elis­mer­ni. Pon­to­sab­ban kimon­da­ni nem fog­ja, hiszen ő így képes elis­mer­ni mások sike­re­it.

Az irigy s*ggfej kép­te­len elfo­gad­ni, hogy más­nak jól megy, mert saját magá­ban sem­mit sem lát, amit sze­ret­het­ne.

Az irigy­sé­ge nem csak neki árt, hanem a kap­cso­la­ta­i­nak is. Hiszen kép­te­len lesz vala­ha is őszin­tén támo­gat­ni bár­kit. És ami még rosszabb: sok­szor aktí­van dol­go­zik azon, hogy neked rosszabb legyen. Tipi­kus ese­te, annak a köz­mon­dás­nak, hogy ha meg­dög­lött a tehe­ne, akkor a szom­szé­dé­nak is vesz­ni kell.

Az élet­kép­te­len s*ggfej

Ohh és az egyik ked­ven­cem: ott van az a típus, aki 40 éve­sen még min­dig anyu­ék­nál lakik, a csa­já­val együtt, és úgy tesz, mint­ha ez a világ leg­ter­mé­sze­te­sebb dol­ga len­ne. Nála nem az a gond, hogy ott él — hanem az, hogy nincs igé­nye tovább­lép­ni. Meg­szok­ta, hogy ez így van és esze ágá­ban nin­csen vál­toz­tat­ni az éle­tén.

Az élet­ben való elő­re­ha­la­dás helyett inkább a „have­rok­kal” iszik a garázs­ban, és elhi­te­ti magá­val: ez a csúcs.

Nála nem lehet eldön­te­ni, hogy azért teszi, mert igény­te­len vagy csak jól tak­ti­ká­zik, eljátssza a sze­ren­csét­lent, köz­ben egy­más­nak for­dít­ja a kör­nye­ze­té­ben élő embe­re­ket és köz­ben gát­lás­ta­lan módon kihasz­nál­ja és lehúz­za a szü­le­it.

Konk­lú­zió: avagy miért ne legyél s*ggfejek köré­nek tag­ja?

egy­sze­rú­en, mert s*ggfejek közé tar­toz­ni len­ni nem vagány­ság. Nem menő­ség. Nem az, ami­ért tisz­tel­nek majd. Sggfjnek len­ni rövid távon lehet kényel­mes vagy szó­ra­koz­ta­tó, de hosszú távon csak pusz­tít: kap­cso­la­to­kat, barát­sá­go­kat, csa­lá­do­kat, közös­sé­ge­ket.

Min­den sggfjnek van egy közös pont­ja: önző, rövid­lá­tó, és kép­te­len fel­fog­ni, hogy az élet nem róla szól. És ha vala­mit meg­ta­nul­ha­tunk, az az, hogy adni jobb, mint elven­ni. Empa­ti­kus­nak len­ni nagyobb erő, mint hatal­mas­kod­ni. Őszin­té­nek len­ni több bátor­sá­got igé­nyel, mint kép­mu­ta­tó­nak. És segí­te­ni min­dig nagyobb érték, mint közö­nyö­sen legyin­te­ni.

Szó­val, ha egyet­len tanul­sá­got kell levon­ni: ne legyél sggfj. Mert lehet, hogy ma még tap­sol­nak neked a hason­sző­rű have­rok, de hol­nap­ra egye­dül maradsz. És mert – bár­mi­lyen köz­he­lye­sen hang­zik – a világ tény­leg jobb hely lesz, ha keve­sebb sggfj rohan­gál ben­ne.

Mar­czin­ka Mátyás