Képzeld el, hogy minden hónapban fizeted az adót. Szorgosan, becsülettel. Nem trükközöl, nem sumákolsz, csak teszed, amit a rendszer elvár. Aztán amikor neked kéne kapnod valamit – mondjuk jogegyenlőséget vagy emberi méltóságot – akkor hirtelen rád néznek, és azt mondják: „bocs, de te nem tartozol közénk.” Ez nem fikció. Ez a valóság 2025 Magyarországán. Marczinka Mátyás írása.
A jelenleg még regnáló kormány politikája valóban érdekes. Az nem mondom, hogy semmire nem való, hiszen elrettentő példának tökéletes. Nem kell ahhoz LMBTQ embernek lenned, hogy ellenségkép legyél. Elegendő csupán 30 éves egyedülálló, gyermektelen embernek lenned. Ha pedig még más kisebbségi csoporthoz is tartozol, akkor ott végleg elvágtad magadat.
Aki nem heteró, nem cisznemű, vagy csak simán mer más lenni, mint amit a „többséghatalom normálisnak titulál, az itt valahogy mindig „ügy” lesz. Nem egy ember, hanem probléma. Pedig nem kérnek többet, csak azt, amit más megkap: lehetőséget szeretni, dolgozni, családot alapítani, biztonságban élni. Mi ebben a radikális?
A dolog ott kezd igazán fonák lenni, hogy az állam elvárja: adót fizess, tartsd fenn a rendszert, de közben ugyanaz az állam nem garantálja, hogy ez a rendszer téged is szolgál. Olyan, mintha a pizzarendelés után közölnék, hogy „köszönjük a pénzt, de neked csak a doboz jár”. Tévedésbe ne ess, ez már nem csak az LMBTQ közösséget érinti, hanem mindenkit.
A roma emberek például évtizedek óta küzdenek a szegregált oktatással, diszkriminációval és azzal, hogy már az állásinterjúra sem hívják be őket. A fogyatékkal élő emberek még mindig akadálymentesítés nélküli épületekbe próbálnak bejutni. A hajléktalanokat kriminalizálják. A menekülteket dehumanizálják. A 40 pluszos embereket nem veszik fel dolgozni. És mindannyian adót fizetnek, vagy fizettek valaha. Ez nem egy klub, ez egy ország. Mégis, mintha különböző verziókban élnénk ugyanazon a térképen.
Nem kell neked semmi rosszat tenned azért, hogy boszorkányüldözés induljon ellened vagy közösséged ellen. Elegendő nem egyetérteni a hatalom diktálta szabályokkal és hangot adni neki. Amikor ezek az emberek szót kérnek, gyakran kapják meg, hogy „ne hisztizzetek, van fontosabb is”. De mi lehet fontosabb annál, hogy embereket emberszámba vegyenek?
Az LMBTQ emberek évek óta állnak ki saját jogaikért, amit a nálunk sokkal fejlettebb, nem ilyen mértékben szétlopott nyugati országok már biztosítottak. Magyarország nem előre megy, hanem hátra! A hatalmon lévő párt, amelynek tagjai sorozatosan keverednek bele pedofil botrányokba, fogadnak prostituáltakat hajóikon vagy egy rendőrségi razzia során bedrogozva ereszen lecsúznak távoznak egy meleg férfiaknak szóló orgiáról a koronavírus legnagyobb lezárásának idején. Mennyire irónikus, hogy éppen az ilyen emberekből álló kormány támadja azt a közösséget, amihez minden jel szerint szorosan tartozik? Ilyen az, amikor felköpsz egyet és keresed a helyed, hogy alá tudj állni.
Budapest Pride: lesz, de milyen áron?
Amíg az aktív korú szingli, gyermektelen heteroszexuális emberek nem emelik fel a hangjukat azért, hogy ők a rendszer kiszolgálói és szinte egyszemélyes fenntartói, akik nem kapnak vissza szinte semmit a befizetett adójukból, addig a másik kiszolgálók, az LMBTQ közösség igen erősen hallatja hangját és fejezi ki nem tetszését. Ezt a nemtetszést és hangadást a kormány szankciókkal, példátlan jogfosztással és lejárató kampánnyal honorálja. No meg persze a kormányfő által a magyarok nemzeti ünnepén nyíltan elmondott gyűlöletbeszéddel, ahol hadat üzent a Budapest Pride szervezőinek.
Ha még mindig azt hiszed, hogy a gyülekezési törvény csak az LMBTQ közösséget érinti, akkor nagyon tévedsz. Ez minden állampolgár jogát korlátozta. A tiédet is.
A szervezők bejelentették, hogy idén is lesz Budapest Pride június 28-án. újra felvonulunk. Őszintén nekem az eddigi években eszembe sem jutott kimenni. Azonban a kormány részéről folytatott gyűlöletkampány meggyőzésére idén sok más kollégámmal kimegyünk, de erről részletesebben ebben a cikkben írtunk. Az pedig hagyján, hogy kint leszünk, de még dolgozni is fogunk és élőben tudósítunk a WakeUp Magazin oldalain, mert úgy gondolom ez nem egy hagyományos felvonulás lesz. Ez egy kiállás a szabadságért és az egyenlőségért.
Miközben az időpont fix, a körülmények egyre nyomasztóbbak. A sajtó arról ír, hogy a rendőrség akár arcfelismerő kamerákat is bevethet a rendezvény biztosítására. A törvénymódosítás lehetőséget ad arra, hogy bárkit visszamenőlegesen is azonosítsanak és megbüntessenek akár egy molinó, akár egy „túl őszinte és hangos” vélemény vagy csak a szimpla jelenléted miatt. Persze vannak politikusok, akik vállszélességgel kiállnak a Budapest Pride mellett, többek között ilyen például Karácsony Gergely és Dobrev Klára is, de még mindig kevés, ugyanis a legnagyobb ellenzéki párt mélyen hallgat a témában.
Azonban ez nem biztonság – ez megfélemlítés. Amikor már nem csak attól tartasz, hogy valaki rád kiabál az utcán, hanem attól is, hogy hónapokkal később érkezik egy csekk a postaládába, mert egy kamera rögzítette, hogy ott voltál, és valaki úgy döntött, ez elég egy büntetéshez – az már nem demokrácia. Az Orwell.
A félelem pszichológiája: düh, szorongás, tettvágy
A folyamatos elnyomás, a láthatatlanságra ítélés, a jogfosztás mind-mind nyomot hagynak az ember lelkén. Az ilyen kisebbségi körökhöz tartozó emberek mentális állapota Magyarországon sokszorosan terhelt: gyakori a depresszió, a szorongás, az öngyilkossági gondolatok. Egy nemrég megjelent kutatás szerint az érintettek közel 50%-a már tapasztalt erőszakot, zaklatást vagy megalázást nemi identitása vagy szexuális orientációja miatt.
Azonban a félelem nemcsak bénító lehet, hanem aktivizáló is. Egyre több közösség formálódik, amelyek alternatív tereket, biztonságos zónákat, támogatói hálózatokat építenek. Egyre többen beszélnek – névvel, arccal. És nem azért, mert „divat”, hanem mert elegük van abból, hogy a félelem határozza meg, hogyan élhetnek.
Hosszú évek óta ilyen a WakeUp is. Minden formája. Nyitott. Elfogadó. Őszinte. Hiszem, hogy csak így lehet egyről a kettőre jutni. Természetszerűen meg kell ijedni kicsit. Visszább kell venni. Majd felállni, koronát igazítani és egy sokkal nagyobb, újult erővel kell megmutatni, hogy elég volt az elnyomásból.
Nem csak az LMBTQ emberek érzik úgy, hogy másodrangú állampolgárok. Magyarországon jelenleg a roma közösség, a mélyszegénységben élők, vagy a nekik segítő alapítványok munkatársai és vezetői, a menekültek, de még az oktatásban dolgozó pedagógusok, de még a környezetvédelmi aktivisták is gyakran szembesülnek diszkriminációval, fenyegetéssel vagy egyszerű figyelmen kívül hagyással. Pont úgy, mint a jelenlegi rendszer egyik legnagyobb vesztesei: az aktívkorú, gyermektelen szinglik.
Ha különböző társadalmi csoportok ugyanazokat a sémákat tapasztalják – jogfosztás, ellehetetlenítés, megfigyelés, propaganda – akkor az nem véletlen. Az struktúra és valami sokkal félelmetesebbnek az előkészítése.
Jogegyenlőséget, most!
A kisebbségben élő emberek nem extra jogokat kérnek. Nem szivárványos limuzint a Blahára. Nem kérnek kacsalábon forgó palotát. Jogokat. Normális Európai állampolgárhoz méltó jogokat! Ugyanazokat, mint másnak. A gyülekezés jogát. Az önrendelkezés jogát. Az emberi méltóságot. Normális adóterheket. Ez nem kampány. Ez nem politikai program. Ez alap. Lenne. Eddig nem volt. De még lehet!
Ha valaki azt mondja, „de hát itt mindenki szabadon élhet”, az próbáljon meg végigsétálni kézen fogva azonos nemű partnerével egy kisváros főterén. Próbáljon meg cigányként albérletet találni. Próbáljon meg rokkantként eljutni a munkahelyére, vagy nőként érvényesülni egy férfiak uralta pozícióban. Esetleg kapcsolatok nélkül 40 pluszos nőként elhelyezkedni a munkaerőpiacon. Akkor beszélhetünk a szabadságról.
Mindez a Te felelősséged is! Akkor is, ha te nem vagy érintett, az nem jelenti azt, hogy nincs dolgod vele. Egy igazságos társadalom nem attól lesz jobb, ha a kiváltságosak megőrzik, amijük van – hanem ha hajlandók tenni azért, hogy mások is megkapják azt. A szabadság közös ügy. Nem lehet kiváltság. Alap.
Kiemelt kép forrása: Canva – Getty Images by Wavebreakmedia
